Hétköznapi eset: egy házaspár sétál a parkban, a férj kedves, vidám, a feleség morcos és zsémbes, szemmel láthatóan minden jónak az elrontója. Úgy hozta a sors, hogy hosszabb időn keresztül betekintést nyerhettem egy ilyen házaspár életébe. Most már tudom, nem a férj az áldozat, a feleség az, aki a teher nehezebbik felét hordozza. 

Írtam már arról, milyen szép is lenne (vagy nem lenne?), ha a házastársak pontosan megfeleznék egymás közt a házimunkát. 

hazisarkany-kezdo.jpg

A nemszeretem feladatok köre azonban rendkívül széles. Nem mindegy, ki veszi vállára a számlák intézését, ki az, aki bebiztosítja a családtagok születésnapi ajándékait, kitölti a nyomtatványokat. Sajnos, a valóságban ez sosem működhet fele-fele alapon. Csak az egyik fél lehet örökösen vidám, gondtalan, jókedvű, mert a másik az, aki fejben tartja és elintézi azokat a dolgokat, amelyek a kedves gondtalan kedélyét igencsak beárnyékolnák. Ettől ül ki minden lelkiismeretes feleség arcára a szigorúság. 

Mert igen: ő az, aki fejben tartja a dolgokat, határidőnaptárt vezet, hiszen bohém párja minderre képtelen lenne. A felelősség java többnyire a nő vállát nyomja. Mi több, ha végre egy kis pihenésre vágyna, és felveti, hogy elutazhatnának a tengerpartra, a drága férje azonnal ellenkezik, hogy neki ne mondja meg, hogy mikor mit csináljon, mert nem az anyja. De aki nem képes felnőni, ne csodálkozzon, hogy nem feleséget, hanem pótmamát választ magának! És van, aki kényelmesen elfogadja ezt az örök gyerekszerepet, feleségét pedig egész egyszerűen anyukámnak szólítja. A szegény asszony úgy bánik vele, mint egy kamasszal, mert egyenesen mégsem parancsolgathat neki, elvégre nem kisgyerek. Az ilyen elképesztően önállótlan embert meg kell tanulni ügyes trükkökkel irányítani. Nem kérdezhet rá, hogy megmosta-e a fogát, hiszen ez sértő lenne. Előveszi tehát a legjobb taktikát, és megemlíti, hogy legutóbb milyen rossz volt a fogorvosnál, de ha nem felejti el a fogmosást, megspórolhatja magának az újabb kellemetlenségeket. Vigyázat, ez a felállás fordítva is működik! 

A nagyra nőtt Disney-hercegkisasszonyok kiillatosítva várják párjukat a heverőn (hiszen mi más dolga lehetne egy igazi nőnek). Ezekről a nőkről a férjük úgy gondoskodik, akárcsak a jó apa a gyermekéről. Csodák csodájára ezek a furcsa kapcsolatok mégiscsak működnek. Talán éppen azért, mert a férfiak szívesebben gondoskodnak a fiatalka hercegnőkről, mint a nők a korral egyre nyűgösebbé váló óriáskamaszokról.

A pszichológusok azt mondják, a mai ember legfőbb baja: hogy elfelejt felnőni. Minden bajunkért másokat hibáztatunk – a sanyarú gyerekkorunkat, férjünket, feleségünket. Pedig az egyén fejlődésének van egy stádiuma – mikor a lélek önmagára eszmél, s attól kezdve nagy könnyedséggel rázza le magáról a szülői mintákat. Az ember önmagára eszmél, s elkezdi a saját életét ás sorsát élni. Kevés olyan ember van, aki a múltját nem hordozza magában, mint áldást vagy átkot, aki elindul az önmagára ébredésnek azon az útján, ahol már mindegy, milyen családból jött ki.

Szerepek

 A pszichológia szerint életünkben több szerepet kell eljátszanunk – persze nem úgy, mint a színpadon a színészeknek. Ezek a szerepek az életünk részei. El kell fogadnunk, hogy nem lehetünk mindig egyformák, bár önmagunk vagyunk mindegyik szerepben. Másak vagyunk gyereknek, felnőttnek és szülőnek. Ezek bizony különböző életszerepek. Az emberiség csekély hányada képes arra, hogy felnőttkorát felnőttszerepben töltse. Szívesen maradnak gyerekek, akik mindig valakinek a segítségével érik el vágyaikat. 

A gyerek mindig a külvilágtól vár segítséget, és messze elkerüli a felelősséget. A szülőszerep a gyermek szerepének tökéletes kiegészítője! Ő az, aki a segítséget nyújtja, de egyben elvárásokat is megfogalmaz (hogy lenne ezek nélkül egyszer majd valódi felnőtt a nyafka kis alibista gyerekből?). Döntéseket hoz, ellenőriz, és ő az, aki képes a felelősségvállalásra. Az a kérdés, hogy feltétlenül szükséges-e, hogy a nő a családban felvegye a szigorú pedagógus álarcát. Meglepő a válasz: nem. Nagyon kevés az olyan párkapcsolat, amelyikben az egyik fél valódi érett személyiség, a másik meg egészen éretlen. Egészséges egójú ember nem engedi odáig fajulni a dolgokat, hogy házisárkányt neveljen a feleségéből. 

Vagy egy vén kamasszal élje le az életét, akit folyton kontrollálni, taszigálni kell. Hiszen ez kész katasztrófa! Merthogy a kamasz a gyermek szerepének a folytatása, és aki kamaszszerepben marad, az éppen félúton akad el a felnőtté válás folyamatában. Nos, ehhez kellene kapnia egy alapos lökést. A kulcsszó, hogy az ember (akár férfi, akár nő), aki megrekedt ebben a szerepben, igen jó manipulátor. Bizony, bizony, ő maga gyártja a párjából a házisárkányt – vagy a mindent ellenőrző férjet. Lehet, hogy kapcsolatuk elején még mindketten olyan felnőttek voltak, akik kamaszszerepben érezték magukat jól a bőrükben, de az idők folyamán az egyikük személyisége elkezdett érni, a másik viszont megmaradt a régi szintjén. Ilyenkor az érettebb ember pokolian kezdi érezni magát. (Mert ragaszkodni, persze, még mindig ragaszkodik a másikhoz. Meg aztán a szokás nagy úr…) Kézenfekvő megoldásnak látszik a válás, de nem ez az egyetlen és nem is a legjobb megoldás. Mielőtt még búcsút intenének egymásnak és a házasságnak, a legjobb lesz, ha egy-két dolgot kipróbálnak.

elofizetes_uj_no.png

Hagyd a másikat is felnőni! 

Ahhoz, hogy felnőjünk, nemcsak szép, de keserű tapasztalatokra is szükségünk van. A másik embert nem óvhatjuk meg örökké a saját maga által gyártott csapdáitól. Ha életünk párja nem törődik azzal, mikor jár le az útlevele, és hiába figyelmeztetjük, a füle botját sem akarja mozdítani, akkor a legjobb lesz, ha hagyjuk, hogy a saját bőrét vigye vásárra. Kisgyerekeknek is hiába mondjuk: nézd, ott a pocsolya, sáros leszel! Ő akkor is belelép.

Ha úgy alakul, nyugodtan menjünk el (nagyra nőtt) férjecskénk nélkül kirándulni. Nem gyerek már, képes lesz magáról gondoskodni. Ha nem rakodunk el utána, előbb-utóbb majd maga is elpakol. Hogyan lehet mindezt elérni? Megfelelő kommunikációval. A férfiak nem értik a nők körmönfont célzásait. Meg kell mondani, hogy mi a bajunk. Persze nem egy nagy hisztivel, mert abból ők csak annyit értenek, hogy megint „olyan” napunk van. És egyáltalán nem figyelnek majd arra, mit mondunk.

El kell mondani, hogy elfáradtunk, ennyit bírtunk, szükségünk van egy kis pihenésre. A nők legnagyobb hibája, hogy szeretik fenntartani a látszatot. A látszatot, hogy a házasságukban minden rendben van. A csodákat van minden rendben! Vállaljuk az igényeinket, máskülönben teljesen megkeseredünk és megsavanyodunk. Olyan ez, mint mikor ketten utaznak egy kis jachton. Az egyik napozik, pihen, a másik irányítja a hajót. Később cserélnének, de ha a másik fél még mindig csak napozni akar, és mindenáron, akkor el kell gondolkodni azon, hogy ennek az útnak egyelőre ennyi! Nemsokára viszont lesz egy másik hajóutunk is, de arra inkább egy másik pasit viszünk magunkkal.

Az a baj, hogy mi, nők igen könnyen átvettük a férfiszerepet. Ma már a mamutot is levadásznánk, és haza is vonszolnánk (legfeljebb egy vontatószolgálat segítségét kérnénk hozzá). A férfiak pedig kényelmesen visszacsúsztak a kamasz gyerek szerepébe, hiszen anyuka mindent elintéz! Ez bizony a nők hibája! Hagyjuk kicsit a férfiakat, hadd érezzék magukat férfinak mellettünk!

Minden a kapcsolat kezdeténél dől el 

Már a kapcsolat elején körberajzolódnak azok a szabályok, amelyek később meghatározóvá válnak, és idővel egyre nehezebb rajtuk változtatni. Ezért mondják az édesanyák a lányaiknak: rendben, legyél szerelmes, de a fiúnak mindig egy kicsit jobban oda kell lenni a lányért, mint a lánynak a fiúért, különben a dolog nem fog jól elsülni... Egyszerű oka van: az a fél, aki szerelmes és nagyon szerelmes, feladja magát, akár a teljes énjét, csak hogy a másikba olvadhasson. A szerelem nagyjából három év múlva elmúlik – és ő beleragadt egy szerepbe, amelyik, mint egy kényszerzubbony, szinte fojtogatja. Nem is csoda, hiszen önálló élete nincs: szinte mindenben a pasija igényeihez alkalmazkodik. Mi több, elvárásokat sem támasztott vele szemben, mindössze annyit, hogy szerethesse, és törődhessen vele. 

És mire az ember lánya felébred az álomból, már késő: ott a pasi, aki már elvárja az összkomfortot. A nyári hőségben hideg italt szürcsölgetve trónol a kényelmes fotelben, mialatt élete nője-szolgálója félig elalélva legyezgeti. Hát ez a legyezgetés senkit sem szórakoztat – egy életen keresztül biztosan nem. A feleség szívesen kiszolgálja a férjét, ha a férj is szívesen segít neki. Mondjuk, karbantartja az autót, megfőzi néha a vacsorát, vagy legalább pizzát rendel, ha a feleségnek éppen más dolga van, például egy Pilates-stúdióban formálja feszesre a popsiját. Mert abból is kinek lesz nagyobb öröme? Csak a férjecskénknek. Hitessük el vele!

Ha másképp nem megy, hát hitessük el velük, hogy nélkülük összedőlne a világ! Hogy mi, gyenge nőként képtelenek vagyunk eligazodni a nagyvilág rengetegében. A férfiak szeretik magukat fontos, felelősségteljes pasinak látni. Talán ezért van, hogy a felelősségteljes férfiak a nyafka hercegnőket választják. Nosza, legyünk nyafka hercegnők! Persze, unalmas egész nap a heverőn pihenni, sorozatokat nézni és körmöt reszelni. Nem is kell feltétlenül azonosulni a szereppel. A kísérlet kedvéért éppen csak egy icipicit legyünk olyanok, mint ezek az enyhén holdkóros tündérek. Hátha a nőies tehetetlenségünk felébreszti párunkban a hős királyfit (vagy a bölcs öreg királyt!).

Varga Klára
Cookies