Nemrég az orvosnál azt mondta a nővérke: találkoztam az apukáddal. Mire én visszakérdeztem: melyikkel? Ilyen az, mikor az embernek két apa is jutott. Kórósi Lilla írása.
Az Arcanum oldala szerint a nevelőapa főnév jelentése a következő: „Az a férfi, aki a gyermeket apja helyett apa módjára gondozza, neveli.” Erről a bátyám ballagási értesítője jut eszembe, melyet papinak címzett: Szeretett (apám helyett is) apámnak! Vannak édesek, akadnak mostohák, de léteznek olyanok is, mint papi, aki minden címkézés felett áll. Ő apa volt a javából! Hogy miért?
(Fotó: Maren Klemp)
Attila, vagyis atyácska!
Nevelőapukám keresztneve Attila, ami atyácskát jelent. Nyelvi onofetisisztaként hiszem, hogy a nevünk befolyással van az életünkre. Talán papi azzal a feladattal érkezett a világra, hogy az atyácskánk legyen, és segítsen anyának bennünket felnevelni. A sors iróniája, hogy soha nem született saját gyermeke – bár anyával nagyon szerettek volna egy közös gyereket. Akkoriban szüntelenül arra gondoltam: lehetetlen, hogy az, aki ennyire vágyik az apaságra, ne tapasztalja meg, milyen érzés, mikor apának szólítják. Ezért kitaláltam, hogy papinak fogom hívni: ettől kezdve ez a megszólítás a pótapi rövidítéseként funkcionált.
Sokáig ízlelgettem a nevelőapa és pótapa kifejezéseket is, de keserű íze volt a szavaknak; mindkettőt ridegnek és személytelennek éreztem. (Az abszolút negatív konnotációjú mostohaapa fel sem merült bennem.) Nem voltam árva lány, nem volt szükségem nevelőszülőre, rendszeresen tartottam a kapcsolatot a vér szerinti apukámmal is, így nem kellett őt pótolni. Papi soha nem töltötte be a nevelőszülő szerepét, egész egyszerűen más minőséget képviselt. Ő volt a másik apukám.
Papi huszonhét éves korában lett része az életünknek. Visszagondolva, elképesztően bátor tettet hajtott végre, mikor egy kisvárosi környezetben felvállalt egy elvált nőt a két virgonc gyermekével. Egyik napról a másikra lett egy tízéves fia és egy ötéves lánya.
Rengeteg jótétemény fűződik a nevéhez; például házat épített a fejünk fölé, és ételt tett az asztalunkra. Amikor a tesómat az iskolában zaklatta egy problémás diák, a papi intézkedett. Amikor beteg voltam, ő adagolta a kanalas orvosságot, és ő vette videóra (büszkén, felszegett fejjel) a zeneiskolás fellépéseimet. Egyszer anyával elutaztak Budapestre, hogy egy új szállodában ejtőzzenek. Olyan gyönyörűséges volt minden, hogy megbeszélték anyával: ezt a tobzódó szépséget nekem is látnom kell. Mire papi autóba ült, és eljött értem Pestről, hogy magával vigyen. A legfőbb tanácsadóm volt, néha cinkostársam a csínytevésekben, egyben a legtárgyilagosabb kritikusom – a cikkeimet először mindig neki olvasom fel.
Ki áll közelebb hozzád?
Ahogy bővül a világon az elváltak tábora, úgy növekedik a nevelőapák száma. Ennek ellenére még ma is akadnak szűklátókörű emberek, akik nem hiszik el, hogy egy gyermek tulajdon édesapjaként szerethet egy ,,idegen” férfit – és az a férfi is sajátjaként szerethet egy ,,idegen” gyermeket. Papi idén júniusban súlyos fejsérülést szenvedett, kómába került, szó szerint az életéért harcolt az elzárt kórteremben. Mikor bementünk meglátogatni, a nagynénje utasított, hogy maradjak a folyosón. Nem mehetek be hozzá, mert nem állok olyan közel hozzá... Nem állok közel hozzá? Hisz a papim volt az, aki felnevelt. Újra megtanultam, hogy milyen törékeny az élet: az egyik pillanatban még örülünk a nyárnak, a másikban elsötétül az ég, és fekete pillangók röpködnek felettünk.
Kórósi Lilla
Boldog anya, boldog gyermek!
A válás után valahogy nem volt kérdés számunkra, hogy mi lesz papi szerepe az új családunkban. Itt van – és kész! Amikor az amerikai filmekben a gyerekek döntik el, hogy anyunak lehet-e új partnere, inkább csatornát váltok. Véleményem szerint az ilyen helyzetekben mindig a nőnek kell felmérnie, hogy az új társ alkalmas-e a családfői szerepre, majd világosan a gyerekek tudtára kell adni az új felállást. Nem a gyerek feladata, hogy döntsön a család sorsáról, abban a felnőttek az illetékesek! Papi szerette anyát, szeretett bennünket – és nekünk ez épp elég volt ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat kis világunkban.
Persze, a szálak anya kezében futottak össze, ő mozgatta a háttérből az egész gépezetet; még ma sem tudom, hogy csinálta, de gyönyörűséges gyermekkorunk volt. Gyakran tartottunk filmezős estéket, ahol papi mindig meglepett bennünket valami kis kedvességgel. Egyszer kiscicákat hozott ajándékba – azt hiszem, igazán ezzel lopta be magát a szívünkbe.
Mint két tojás!
Sok dologban bizony papira ütöttem. Persze, a genetika ellen nem lehet tenni, és nem is akarok; de a nevelés is erős személyiségformáló erővel bír. Papi (velem ellentétben) visszahúzódó és csendes természetű ember, mindig alázattal és tisztelettel viszonyul mindenkihez. Egypárszor előfordult, hogy már-már vulkánként törtek ki belőlem a visszafogott érzések, de az utolsó pillanatban mégis csendben maradtam, mert arra gondoltam, ez a helyes. Papi is így cselekedne! Anya sokszor a fejünkhöz vágja: Olyan egyformák vagytok! Odahaza egyikünk sem szeret papucsot hordani, étkezés közben magunk elé húzzuk a térdünket, és ugyanazokon a dolgokon nevetünk. Képtelenség lenne megszámolni, hányszor hallottam már papi szájából azt a kifejezést, hogy békesség!
Papi főztjéből árad a szeretet. Ha fakanalat ragad, akkor paradicsomból formált rózsák díszelegnek a tányérokon, és garantált a repeta! Jó apa módjára mindig tudta, hogyan szeretjük, és hogyan nem szeretjük az ételeket: Zazkóé a paprika nélküli rántotta, Micóé (ez én vagyok) a paprikás! Persze, tiniként előfordult, hogy ami az egyik héten ízlett, az fölött a másik héten csak fintorogtunk. Ilyenkor viccesen megjegyezte: Ja, igaz, ma kedd van, ma nem szeretitek...
Bár a jóság, vagyis a szeretetből fakadó jóindulat nem tanulható tulajdonság, hisz lényünk legmélyéről fakad – azért sok jó tulajdonságát igyekeztem az évek során lemásolni. Mindennapi viselkedése mindig útmutatóul szolgált számomra, egyfajta zsinórmértéknek a hétköznapi harcaimhoz. Mikor azt hallottam tőle, hogy büszke rám, akkor mindig tudtam, hogy jól léptem, vagy helyesen cselekedtem.
Emberbőrbe bújt angyal
Van egy mese, melynek címe Klaus, a karácsony titkos története. Ebben többször elhangzik egy mondat, miszerint „Egy igazi, önzetlen jótett, mindig újabb jótettet szül.” Papi balesete után rengetegen felhívtak bennünket, és érdeklődtek, hogy van; sok ember kívánta őszintén, hogy maradjon életben. Azt mondják, a jó emberekre angyalok vigyáznak. Papi az egyik látogatásunk alkalmával egyszer csak felpillantott a kórházi szoba mennyezetére, és azt mondta: „Ti is látjátok? Ott van kilenc angyalka!“ Anya szerint papi maga az emberi testbe zárt jóság, a mi őrangyalunk.
Mesélt a világról
Papi mesélt nekem először a csillagokról, a bolygókról és az űrállomásokról. Mindig érdekelte a végtelen világűr, ezért sok csillagászati könyvet elolvasott. Emlékszem, hogy gyerekkoromban a történetei annyira magukkal ragadtak, hogy asztronauta szerettem volna lenni. Életem egyik legszebb emléke, mikor állunk a bátyámmal a fényesen ragyogó csillagos ég alatt, közben papi érzékletesen meséli a Holdra szállás történetét... Tőle hallottam először a Titanicról és a világháborúkról, Michael Schumacherről – és arról, hogy milyen volt a kilencvenes években fiatalnak lenni, mikor még lassúbb volt a világ, de már érződött az új idők rohanó szele.
A tesóm, Zali hamar elköltözött otthonról, egyetemre ment, utána családot alapított, így mára hárman maradtunk a házban: anya, papi és én. A triónkat viccesen hatékony csapatnak nevezzük, s nem véletlenül. Talán az eddigiekből is kitűnik, hogy szeretjük a filmeket, és rengetegszer idézünk belőlük. A „hatékony csapat“ kifejezés is egy filmből származik. Sokszor beszélgettünk a mozgóképek világáról, s ilyenkor agytorna gyanánt mindig megkérdezzük egymástól: Hogy is hívják azt a színészt, tudod...?
Mit jelent jó apának lenni?
Bár mindent megtett értünk, sosem kért a reflektorfényből. Ő egyszerűen csak szeret bennünket, mert mi voltunk a családja. A szalagavatón a lányok virágot adnak az édesapjuknak, majd táncolni mennek. Nekem két virágom volt: egy apának, egy pedig papinak.
Megkérdeztem, ki jön velem táncolni? És papi hátrébb lépett. Tudta, hogy nem a táncparkett ördöge, másrészt sejtette, hogy apának mennyire fontos az első tánc a lányával...
Apa és papi kapcsolata
A két apukám kapcsolata mindig zökkenőmentes volt. Sosem haragudtak egymásra, nem bírálták a másikat. Válás után voltunk, már eltelt vagy két év, mikor apa először beinvitálta papit egy kávéra. Nekem pedig leesett az állam! Nem értettem, miért ilyen kedvesek egymással, a nem tisztázott viszonyokban akkoriban még a sandaság volt az elvárt... De papi őszintén szerette volna, hogy a válás után is jó kapcsolatban maradjunk egymással. Különben, szerintem apa a szíve mélyén minden családi esemény előtt köszönetet mond papinak, amiért ilyen jó apukánk volt.
Gondolat
A baleset után az orvosok mindössze egy százalék esélyt adtak annak, hogy papi életben marad. Anyával és Zalival sötétség borult ránk: az a pár hét olyan volt, amilyen az örök éj lehet. Emlékszem, együttesen azt mondtuk: nem akarunk egy olyan világban élni, amiben ő nincs jelen! Akkortájt többször eszembe jutottak a közös karácsonyok: magam előtt láttam a vicces karácsonyi pulcsiját, ahogy papi a kamerájával babrál. Gondviselőnk kegyes volt hozzánk, idén sem marad üres a széke. A karácsonyi pulcsi pedig már glédában áll a polcon, várja a gazdáját. S idén új taggal bővült a családunk! Papiból nagypapa lett, ugyanis megszületett a bátyám kislánya, Zoé. Karácsonykor finom babaillat lengi majd körül a fenyőt, és hálával telnek meg a szívek! Hálás vagyok azért, hogy miközben ezeket a sorokat írom, papi a szomszéd szobában pihen, és én bármikor átmehetek megkérdezni tőle: Hogy is hívják azt a színészt, tudod...?
A boldog gyermekkor papival: Papi főztje olyan, mint egy nagymamába oltott mesterszakács alkotása: külsőre kifinomult, mégis árad belőle az otthon íze.
Diktüsz, a nevelőapa – Példák a görög mitológiából
Akrisziosz király lánya, Danaé teherbe esett Zeusztól, és megszülte fiát, Perszeuszt. A király egy jóslat következtében tartott tőle, hogy unokája később az életére tör, ezért egy faládába záratta lányát és gyermekét, majd a tengerbe hajíttatta őket. Danaét és Perszeuszt egy Diktüsz nevű halász emelte ki a vízből, aki nem sokkal később Danaé párja – és a fiú nevelőapja lett. Ő tanította meg beszélni, halászt faragott belőle, és amikor a fiú a családi fészek elhagyására készült, ő látta el fontos tanácsokkal. A történetet olvasva felvetődik bennünk a kérdés: ki az igazi apa? A vér szerinti apa, vagy az, aki támaszt nyújt és biztonságot ad a gyermeknek.
A nevelőapa is apa
A válások számának növekedésével folyamatosan nő azoknak a családoknak a száma, ahol az egyik szülő gyermekei és a pótszülő élnek együtt. Ezzel a családtagok egy új közösséget, úgynevezett mozaikcsaládot alkotnak.
Minél inkább elismeri és megbecsüli a pótszülőt a különélő szülő, a gyermekek annál könnyebben alkalmazkodnak a helyzethez. A családnak újra kell szerveződnie, ami türelmet kíván.
Régen is voltak mozaikcsaládok!
A régi családok képe idealizálva jelenik meg előttünk: bezzeg régen nem volt válás! Viszont akkor is rengeteg volt a mostohacsalád, mert nagy volt a halandóság, rengeteg volt az özvegy férfi és nő. Sok anya meghalt a gyermekágyban vagy a még fiatal feleségek új apát kerestek gyermekeiknek, ha idősecske férjük elment.
Széchenyi István, a „legnagyobb magyar“ például 1836-ban vette feleségül élete szerelmét, Seilern Crescence grófnőt, s azonnal 7 gyermek mostohája lett.
