Így, jóval húsz felett, az ember gyakran eltöpreng olyan dolgokon, amelyek azelőtt egyáltalán nem foglalkoztatták. Például: hova veszik belőlünk a nő, s miért törvényszerű, hogy ELSÁRKÁNYOSODUNK?
Mi lenne például, ha tetováltatnék egy hatalmas pillangót a bal lapockámra? No, nem azért, mintha valóban ezt szeretném, de tudom, hogy Kovács Brigi (örök riválisom a gimiben) ezt biztosan nem vállalná.
Attól tartok, a tetkó ellenére sem változnék, és egyre többet dirigálnám életem párját (persze, szigorúan csakis az ő jól felfogott érdekében).
A Facebookon számos vicces kis karikatúra jelenik meg. Az egyik rajzsorozat igencsak szíven talált. Az első képen egy fiatal pár szerepel, és a lány azt mondja a fiúnak: „Én olyannak szeretlek, amilyen vagy!“
A második képen már idősebbek – és nem annyira szerelmesek. A nő éppen azt magyarázza a lekókadt pasinak, hogy az ő korában a hosszú haj és a feliratos póló elég gyerekes viselet, úgyhogy másnap húzzon el a borbélyhoz, és vegyen fel valami rendes cuccot.
A harmadik képen egy rövid hajú, szürke pulóveres pasi bámul rám riadtan, miközben élete nője éppen szakít vele, ezzel az indoklással: „Ne is haragudj, de az utóbbi időben egyáltalán nem hasonlítasz arra az emberre, akibe beleszerettem!“ A mosoly, bizony, ráfagyott az arcomra. Mert ebben a nőben, aki sosem tudja igazán, hogy mit akar, de amit éppen akar, azt tűzön-vízen keresztül eléri, szégyenszemre, kicsit magamra ismertem.
Ugyan, mi lenne veled nélkülem!
És nem vagyok ezzel egyedül. Ica a legutóbbi közös kávézásunkkor a következő mondatot ejtette el: „Ez alatt a néhány év alatt azért rendesen megneveltem!“ És Ica itt nem a kutyájára gondolt, hanem a negyvenhat éves férjére. De a nevelés még tovább folytatódik (van még mit nevelni rajta!). Mert a balga férj egyelőre még mindig úgy hiszi, hogy a zoknik maguktól másznak be a szennyeskosárba, és lopva számítógépezne, amikor a kis felesége éppen a PISZKOST PAKOLJA EL AZ ASZTALRÓL. No, de szemfüles barátnőm mindig rajtakapja, és talál neki valami komoly munkát. Például: mosogasson el, s ne a Facebookon nyomuljon ezerrel. (Egy igazi férfi nem oszt meg cicás képeket, mert, ugye, éppen azon kapta!)
Ráadásul mi lenne vele, ha Icu nem töltené fel tiszta ruhaneművel a szekrényét! Az a SZERENCSÉTLEN egy kifakult gatyában járna egész álló héten! Kristóf, a szerencsétlen éppenséggel jól menő fogorvos, és nem hiszem, hogy sokáig kellene nélkülöznie a cicás puhaságot, ha Ica egyszer elhagyná. Számtalan harmincas szingli jár hozzá fogfehérítésre, közülük bármelyik boldog lenne, ha végre „lecsapná“ hangosan ketyegő biológiai óráját! Ezt azonban mégsem mondhatom el így a barátnőmnek, hát nagy bólogatva egyetértek vele, és elmondok valami kis cuki történetet a magam párjáról is.
A párkapcsolati terapeutával általában csak a válófélben levők találkoznak. Pedig ő tudja igazán, mi az a top 7 tulajdonság, ami minket, nőket teljesen kiborít:
- Ha későn jár haza.
- A házimunkából csak éppenhogy, vagy egyáltalán nem veszi ki a részét.
- Rendetlen.
- Nem szeret beszélgetni.
- Gusztustalan, ahogyan eszik.
- Elfelejti a születésnapokat, megfeledkezik a házassági évfordulóról.
- Nem mosakszik eleget.
Ugye, ismerős gondok? Ilyenkor jönnek a férfiak a bölcs mondatukkal: „Miért vagytok még mindig velünk, ha ilyen utálatosak vagyunk?“ Alapvetés, hogy mi, nők TERELGETJÜK és nevelgetjük párunkat. Legutóbb az öcsém panaszolta el, hogy Zsani kivette a kezéből a kést, hogy megmutassa neki, hogyan kell rendesen hagymát vágni. Mit mondjak? Nem volt tőle elragadtatva.
Mármint az öcsém.
„Mert a nőben, aki sosem tudja igazán, hogy mit akar, de amit éppen akar, azt nagyon AKARJA, magamra ismertem.“
Igen szigorú mércével mérünk
Magasra tesszük a lécet. Az egyik oldalon ott vagyunk mi, nők a csodás egyenjogúságunkkal meg azzal, hogy azért még továbbra is mi tartjuk otthon a frontot, kezdjük a munka után a második, harmadik műszakot. A másik oldalon ott vannak a PASIK, akik nem tudnak megfelelni a feleségük magas elvárásainak, mert ha a lelküket kiteszik is, a NŐNEK az sem jó. Itt van például Zoli, aki főz, mos, takarít, még az ingeit is kivasalja, és a gyerekeivel is foglalkozik, a felesége mégsem elégedett vele. Ha rákérdez, hogy mit csinál rosszul, Brigitől megkapja: – Éppen az a baj, hogy te nem látod! Mert a kimosott holmit azonnal ki kell teregetni, nem tíz perccel az után, hogy megállt a gép! Ha rácsöppen a tejszín az asztalra, máris, abban a szent pillanatban le kell törölni! Ha valami elromlott, és nem éri meg megjavítani, máris venni kell helyette egy újat!
A feleséget kisiskolás korunk óta ismerem. Brigi a húszas éveiben három pasival járt egyszerre – ehhez képest most, hogy negyvenesek lettünk, A SZÜRKE ÖTVEN ÁRNYLATÁT fertőnek tartja. Még nekem is dirigál, nemhogy a férjének! Egyébiránt a pszichológusok szerint a parancsolgató hajlammal megáldott asszonyok azok közül a nők közül kerülnek ki, akik lépten-nyomon azt állítják, hogy nekik a CSALÁD a legfontosabb. Azok a nők, akik a munkájukban nem elég sikeresek, szintén hajlamosak otthon parancsolgatni (mondjuk, ez férfiakra is érvényes).
De az a gond, hogy a sikeres nők sem különbek! Ők meg éppen a munkahelyi magas stressz-szint miatt, vagy éppen azért, mert a munkahelyükön is másokat utasítgatnak (s a szerepeket nehéz, hipp-hopp, levetni!) – odahaza a férjüket kommandírozzák. Tehát mindannyian veszélyeztetettek vagyunk. Szóval, itt a nagy feladat: ha meg szeretnénk tartani a családunkat, parancsolgatási hajlamunkat valahogy meg kellene tanulnunk féken tartani.
Mivel csináljuk ki a férfiakat?
Egy fiatal olvasónk írta: „Amikor a nő átvált házisárkányba, nem csodálkozom, ha a férfi elkezd keresni... A nők kegyetlenül tudják zsinóron rángatni a párjukat. Aztán csodálkoznak, ha a pasi kiszeret belőlük, s elmegy a legelső rámosolygó cicababával.“ Csak annyit tehetnék hozzá, hogy PÁR ÉV MÚLVA már ez a cicababa is teljesen másképp fogja látni a dolgot, mert alighanem minden nőben ott lakik a generális. A férfiaknak meg nem marad más, mint imádkozni: „Istenem, add, hogy megmaradhassak olyannak, amilyen vagyok. Ne engedd, hogy papucsot csináljon belőlem az asszony!“
Varga Klára
