Mondasz valami fontosat, de a férjed nem figyel rád, hisz nem válaszol, még csak nem is hümmög. Dühös vagy, dúlsz-fúlsz, hogy milyen érzéketlen fatuskóval kell élned. Ugye, ismerős?!
A legnagyobb hiba, hogy nem osztjuk meg egymással a gondolatainkat. Azt hisszük, hogy a másik tudja, mire gondolunk. Közben eszünkbe sem jut, hogy a másiknak esetleg valami egészen más tetszik, mint nekünk.
Sok ember van, aki krízishelyzetben rádöbben, hogy „már nem akarom, hogy igazam legyen, hanem hogy boldog legyek”. S nem vív egomeccseket, nem veszekszik többé.
„Magyarul beszélek, ez biztos. Ő mégsem érti, mit mondok. Hogy lehet ez?” A férfiak egyszerűen másak, mint a nők. Másképp jár az eszük, és hiába beszélünk érthetően, ők a szavaink értelmét egészen másképpen magyarázzák. Így űz tréfát velünk a természet.
Itt sajog, ott fáj. Egy ideig megpróbáljuk semmibe venni, nem figyelni rá, majd amikor már úgy érezzük, testünk végképp fellázadt ellenünk, elvisszük egy „szerelőhöz”. Jó esetben segít, legalábbis ideig-óráig. Aztán kezdődik minden elölről.
Ül egy házaspár a vendéglőben. Ül, vár az ételre – és nem beszél. Nem beszél, mert nincs mit mondani egymásnak? Unják egymást? De akkor miért vannak mégis együtt?