Lesz itt a Felvidéken vagy a Csallóközben magyar ember ötven év múlva? Vagy páran itt maradunk folklórelemnek, hogy mutogassanak, mint a kurta szoknyát? Sorozatunkban a beolvadás miértjeire keressük a választ.
Minden interjúnak története van. Végh Orsolya férjével fél évvel ezelőtt egy kurta interjút készítettünk. József akkor olyan szeretettel beszélt feleségéről, hogy úgy éreztük, mi a feleségét, Orsit is ismerni akarjuk. Ismerni, és megmutatni a világnak! Hogy miért?
A fiatal, energikus nő kezében futnak össze a szálak. Oroszlánrésze van abban, hogy határidőre elkészült Dunaszerdahelyen a DAC új arénája (pontosabban, a stadion egyik fele, de már végre hazai pályán játszhat a csapat).
Ilyen tájt képzeletemben mindig megjelenik a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola. Szinte látom lelki szemeimmel, ahogy friss hó hull Roxfortra, és száz gyertya lángja ropog... Már az is varázslat, hogy Harry magyar „hangjával”, Tóth Tamás Boldizsárral beszélgethetek.
A magyar kultúra fellegvárában vagyunk, a Komáromi Duna Menti Múzeumban. Vajon honnan jött az ötlet, hogy egy kisvárosban múzeumot alapítsanak? – kérdezem Gaál Ida művészettörténészt és néprajzkutatót.
Orlovský Erzsébet tanítónő Kistárkányban, a keleti végeken. Erzsike osztályában csillogó szemű gyerekeket láttam, akik verset mondtak, harsányan énekeltek, és fergetegesen táncoltak.
Először a kissé ormótlan hangszert veszem észre, és csak utána a vékony, törékeny lányt. Ujjai a húrokon pihennek, míg felé nem fordulnak a fények. És akkor hirtelen minden megváltozik, de legfőképpen a lány.
"Karácsony nem az ész, hanem a szív ünnepe. És a szív érzi, hogy azok is ott állnak veled a karácsonyfa körül, akiket a szemeddel nem látsz, és az eszeddel nem hiszel."