Karácsonyra megjelent a Harry Potter 8. része! Ujjongok, mert ez a kedvenc sorozatom. Ilyenkor képzeletemben mindig megjelenik a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola. Szinte látom lelki szemeimmel, ahogy friss hó hull Roxfortra, és száz gyertya lángja ropog... Már az is varázslat, hogy Harry magyar „hangjával”, Tóth Tamás Boldizsárral beszélgethetek.
Tamás a Budapest melletti Taksonyban él feleségével és két gyermekével. Angol–német szakon szerzett tanári diplomát, és még egyetemi évei alatt kezdett fordítással foglalkozni. J. K. Rowling Harry Potter-sorozatát ő ültette át magyarra. (Most, a 8. rész megjelenésével egy időben kezdték el vetíteni a mozikban a Rowling forgatókönyve alapján megfilmesített Legendás állatok és megfigyelésük című filmet.) Mondani sem kell, hogy a filmet szintén Tamás fordította! S minő véletlen, pont a premier előtti órákban találkozunk. Egy nyüzsgő kávézóba fészkeljük be magunkat, s bár vajsört és Mindenízű Drazsét nem szolgálnak fel, ám a hangulatunk kiváló.
– Harry Potter és az elátkozott gyermek. Milyen volt fordítani ezt a könyvet? Milyen titkokat árulsz el róla?
– Nem sokat, mert inkább én szembesültem a fordítás során titkokkal. Rowling most nem regényben, hanem színdarabban mesél egy Potter-történetet. Ez a darab a színházi próbák során formálódott, és utólag, mintegy mellesleg lett belőle könyv. Sok filmet fordítok, és ez a Potter-darab olyan volt, mintha egy filmnek csak a szövegét kapnám meg, a képet nem. A leírt mondatokat nem volt könnyű értelmezni, mert eltűntek a kísérő gesztusok. Könnyebb dolgom lett volna persze, ha látom a londoni előadást. Meg kellett volna nézni, de nem volt rá idő, mert gyorsan kellett fordítani.
– Az ember pedig pont azt gondolná, hogy egy szövegkönyvet egyszerűbb lefordítani, mint egy regényt.
– Én is azt hittem. Szeretek dialógusokat fordítani. Gondoltam, itt nem lesznek hosszú leírások, fiatalok és felnőttek beszélgetnek majd egymással. Ám az olvasásra szánt szövegben a megfogalmazások egyértelműbbek, mint az ilyen, „színpadról jött” szövegben. A sötétben tapogatóztam. A régi szereplők, akiket anno fordítottam, a regényekben még gyerekek és kamaszok voltak. Húsz évvel később már másak, kiforrott jellemek. Így újra ki kellett találni, melyik hogyan beszéljen. Meg hát új szereplők is vannak.
– Személy szerint nehezebben olvastam a nyolcadik részt. Valószínűleg azért is, mert szokni kellett a szövegkönyvet.
– Miért mondja ezt? Hogyan mondja ezt? Milyen hangsúllyal? Regényben a leíró részek, színpadon pedig a látvány és az előadásmód értelmezi a szöveget. Itt viszont az olvasónak – esetemben a fordítónak – kell elvégeznie az értelmezés munkáját. Hiába, egy színdarab színpadon az igazi.
A londoni előadás rendkívül látványos lehet, hisz a darabban rengeteg nyílt színi varázslás van, amit elképzelni se tudok, hogyan valósítanak meg „élőben”. Olyan lehet, mint egy egész estés bűvészelőadás.
– Ha jól tudom, két kamasz fiad van, ezért a sztori talán közelebb áll hozzád, hisz a darab a szülő-gyerek konfliktusról szól. A srácok olvasták a Harry-könyveket?
– A nagyobbik fiam, aki most lesz 15 éves, a negyedik részig olvasta. A kisebbik, aki 13 éves, pár éve szintén elolvasta a negyedik részig becsületesen, aztán egy időre ő is elakadt. Az idén végül befejezte, és már olvasta a színdarabot is. A nagyobbik fiam, akit inkább érintene a könyvbeli apa-fiú problematika, még nem olvasta. Bár izgalmas dolgok történnek a darabban azon kívül is, hogy milyen konfliktusok vannak Harry és a fia, illetve Malfoy és a fia között.
– A könyv méltó befejezés nyolcadik részként?
– Én a darabot nem is nevezném nyolcadik résznek. A regénysorozat egy lezárt történet, ez pedig egy epizód egy jóval későbbi korból. Lehet ilyenből még húszat írni anélkül, hogy ezeket folytatásnak kellene tekinteni. Ráadásul egy olyan világban, ahol lehetséges az időutazás, még a múlt is megváltoztatható.
– Abszol út, Zsupszkulcs, Merengő… Ha jól tudom, senki sem szólt bele a fordításokba. Honnan meríted ezt a nagyon sok ötletet? Mennyit törted rajtuk a fejedet?
– Teljesen változó. Volt, amelyik rögtön beugrott. Azonnal eszembe jutott egy jópofa szó, amit meg tudtam szeretni, és volt, amelyiken fél órát töprengtem. Úgy csinálom, hogy sorban leírok mindent, ami eszembe jut. Van, hogy 5-6 sor is megtelik értelmetlen szavakkal, amelyek egymást szülik, és a végén mindig jön a megoldás. Volt, hogy lusta voltam, és úgy hagytam egy-egy magyarításra érdemes nevet. Mondhatjuk, ez csúnya dolog volt részemről, hisz ilyenkor visszaéltem a szabadságommal, hogy amit akarok, azt eredetiben hagyhatok.
– Hány órát fordítasz egy nap?
– Reggeltől késő éjszakáig dolgozom. Attól függ, hogy aznap épp meddig bírom. Ha jól megy a munka, azt ki kell használni, mert sose lehet tudni, hogy másnap mennyire leszek jó passzban. Persze, ha hajnali háromig dolgozom, akkor másnap később kezdem a munkát. Jellemző rám, hogy éjszakai ember vagyok.
– Hogy képzeljük el egy napodat?
– Jobb nem elképzelni az én napomat! Ha bárkit megkérdeznél a családomból, azt mondaná, hogy hát felkel, és félálmosan kávéval felvonul a dolgozószobájába. Ott ül egész délelőtt, aztán sokszor szólni kell neki, hogy jöjjön ebédelni. Lejön ebédelni, de rögtön utána visszamegy dolgozni. Vacsorázik, majd utána megint visszamegy, hacsak nem kérik meg, hogy a családja körül tevékenykedjen valamit. Ha rossz napom van, és nem megy a munka, akkor az egy kínszenvedés. De akkor sem hagyom abba.
– Nem hagyod abba?
– Nem, mert úgy érezném, hogy borzasztó és haszontalan ember vagyok, aki még csak nem is próbál dolgozni.
– Ha úgy adódik, képes vagy hét napból hetet dolgozni?
– Időnként elhatározom, hogy a hétvége azért legyen szabad.
Most egy film vége felé járok, és azt hittem, hogy utána szusszanhatok egyet. Ám épp most döntötték el egy másik filmről, hogy szinkronizálják, és a jövő hét közepéig készen kell lennem vele. A múlt hétvégét a családommal töltöttem, nem dolgoztam, ezért két nappal el vagyok késve. Ennyit a hétvégi szabadságról.
– Mi a hobbid?
– Kertes házban lakunk, így mindig van mit csinálni. Szeretek a szabadban tevékenykedni. Mostanában fát vágok, behordom, aztán begyújtok a kályhába. Hetente egyszer röplabdázni járok. A nagyobbik fiam kiskora óta imád terepen motorozni, és sok éven át én jártam ki vele a mezőre. Apaként most a gyerekeim hobbijaiban osztozom. A kisebbik fiam imádja a békákat, van otthon tucatnyi egzotikus békánk. Ezeket etetni, gondozni kell, muszáj takarítani körülöttük, úgyhogy van elég feladatunk.
– Tanári diplomád van. Nem hiányzik az iskola?
– Be kellett látnom, hogy nem való nekem a tanári hivatás, mert nem tudok a katedrán egyenletesen teljesíteni. Nekem a tanításhoz is ihlet kell, és ha épp nincs, akkor csapnivalóan rossz órát tartok. Műfordítóként is vannak rosszabb napjaim, de ez a munkám minőségét nem befolyásolja: aznap kevesebbet fordítok.
– Visszatérve a Harry Potter-kultusz elejéhez. Akkor, 2000-ben még nem lehetett tudni, mekkora sikere lesz a könyvnek. Egyszer csak: bumm! Te ezt hogy élted meg?
– A Harry Potter sikere szélesebb körben ismertté tett. Sőt, azt hiszem, magára a műfordítói szakmára is jobban ráirányította a figyelmet. Az író-olvasó találkozókon remekül el tudok csevegni az olvasókkal, mert inspirálnak a kérdéseik.
– Harry Pottert nagyon sokan olvasták. Széles közönséghez szól, hiszen mindenki bele tudja magát képzelni a helyzetébe.
– Harry nagyon furcsa figura, mert valóban úgy van megírva, hogy bele tudjuk élni magunkat a szerepébe. Viszont épp ezért számomra ő az egyik legnehezebben megfogható karakter az egész sorozatban. Könnyebb egy olyan szereplőt megszólaltatni, akinek szélsőséges vonásai vannak. Harry viszont sok szempontból átlagos, hétköznapi, és ennek kell tükröződnie abban, ahogy magyarul megszólal.
– Van kedvenc karaktered?
– Inkább kedvenc jellemvonásaim vannak, amelyek különböző szereplőkhöz köthetők. Ám mivel ez olyan kérdés, amit mindig feltesznek nekem, muszáj, hogy legyen kedvenc szereplőm. Úgy döntöttem hát, hogy Dumbledore az. Egyébként nehéz olyat kérdezni tőlem, amit még sose kérdeztek.
– Jó, akkor a kérdésem a következő: Hogy viseled azt, hogy unos-untalan ugyanazokat a kérdéseket teszik fel neked? Meddig lehet ezt bírni?
– Vannak visszatérő, nehéz kérdések, amelyeket kezdetben elintéztem egy „nem tudom”-mal. Viszont mikor már tizedszer kérdezték ugyanazt, akkor rájöttem, hogy kutya kötelességem végiggondolni. Fordítás közben az ösztöneimre, az ízlésemre, a stílusérzékemre hagyatkozva dolgozom, ami nagyon kényelmes. Viszont mikor rákérdeznek, akkor kénytelen vagyok épkézláb módon megindokolni egy-egy fordítói döntésemet.
– Sok könyvet, filmet fordítottál. Melyek a kedvenceid?
– Mindig az utolsó ötre emlékszem – és a nagyon régiekre. Tim Burton Karácsonyi lidércnyomás című réges-régi filmje megmaradt, mert rengeteg hosszú dal volt benne. Kultfilm lett belőle. A szívem csücske. Olyan filmek is adhatnak sikerélményt, amelyek nem kiemelkedően jók. A Trollok című animációs mesét említeném, amelynek nagyon jól sikerült a szinkronja.
A Star Wars első három részét is én fordítottam. És azt a két Jung-kötetet említeném, amit az Édesvíz kiadónak fordítottam. Nem szakmám a pszichológia, mégis dicsérték a fordítást. Ez szakmai elismerés volt.
– Utolsó kérdés: Találkoztál-e már valaha az írónővel, J. K. Rowlinggal?
– Kis híján. Ugyanis elkerültük egymást. Ez 2000-ben történt Lipcsében, ahol egy évig laktunk a tanárnő feleségemmel. Nekem időről időre haza kellett utaznom Pestre ügyeket intézni. Sajnos akkor is épp itthon voltam, amikor Rowling dedikált a lipcsei könyvvásáron. A feleségem viszont elment, és dedikáltatott nekem egy példányt az első részből. Az írónőnek feltűnt a magyar könyv, a feleségem pedig elmondta neki, hogy én vagyok a magyar fordítója. Úgyhogy van egy nagyon értékes „Remélem, nem volt nagyon nehéz lefordítani” szövegű Rowling-dedikációm.
