„Micsoda hang! Ez a hang a mélységben született, és mint sötét barlangi visszhang több nemzedék tragédiáját kiáltotta bele a világba” – írta Nicóról a Melody Maker. Ki volt ez a titokzatos énekesnő?
Andy Warhol szupersztárja, a punkok Greta Garbója, a fotómodellek királynője, a bársonyos alvilág Marlene Dietrichje, holdhercegnő, Miss Pop 1966, underground-ikon, Jim Morrison elátkozott nővére, gátlástalan alkoholista, született hazudozó, vén narkós... Felsorolni is sok, mi mindennek nevezték. De ki volt valójában?
Nico 1988 forró nyarán halt meg. Az újságírók számára nem kis gondot jelentett, hogy összegyűjtsék az adatokat hiteles életrajzához. Nico ugyanis egész életében összevissza hazudozott, így akarta elhallgattatni lelkiismeretét. Bűnei égették, mint a tűz. Elsősorban anyjával szemben voltak óriási lelkifurdalásai.
Édesanyja megőrült, súlyos betegen, szegénységben és elhagyatva halt meg egy németországi kórházban, Nico még csak meg sem látogatta, és a temetésére sem ment el. Kisfiával ugyanígy nem törődött – a négyéves gyerek majd belehalt egy alattomos májgyulladásba, mert nem figyelt oda rá. Azután pedig rátestálta a gyereket apai nagyanyjára, mint egy fölösleges tárgyat, és évekig feléje se nézett.
Az újságírókat folyton az orruknál fogva vezette, sose mondott nekik igazat. Egész élete csupa kitalálás volt.
A háborús gyerek
„Semmi közöm a németekhez. Kitartásukon kívül semmiben nem azonosulok velük” – mondta egyik nyilatkozatában. Azt állította, hogy apja török, anyja pedig egy lengyel nemesi család leszármazottja. Ebből egy szó sem igaz. Nico ízig-vérig német volt. Egy szép náci gyermek, akinek ereiben színtiszta német vér folyt. Arányos arcocskájával, szőke hajával Hitler árjákról szőtt álmainak tipikus megtestesítője volt.
Kölnben született, valódi neve Christa Päffgen. Apját és annak családját soha nem ismerte, nem fogadták be, mert házasságon kívül született. Bár szülei házasságot kötöttek, a férfi családja addig erősködött, amíg – még a kislány világrajövetele előtt – elvált a feleségétől. A kis Christa 1938. október 16-án született. Apja 1942-ben elesett a háborúban.
A háborús éveket a magára maradt anya és kislánya az asszony családjának védőszárnyai alatt vészelték át Berlinben, majd Lübbenauban. A háború után visszatértek Berlinbe. Nico hétéves volt ekkor, és a szétbombázott városban már érzékelte az iszonyatot, a szanaszét heverő holttestek látványa mély nyomot hagyott benne. Anyja Schönebergbe vitte a kislányt, ahol varrónőként kapott állást. Idővel anyagi helyzetük is javulni kezdett, amikor Päffgen asszony az ismerősöknek is varrni kezdett.
A kislány gyorsan nőtt, és egyre szebb lett. Tizenkét éves korában elhatározta, hogy balett-táncosnő lesz. Nagy bánatára tanárnője közölte vele, hogy erről már lekésett, mert a felkészülést ötéves korban kell kezdeni. Azután elhatározta, hogy ennek ellenére híressé fog válni, olyanná, mint a Bunte, a Für Sie vagy a Constanze címoldalán pózoló lányok. Napjai nagy részét azzal töltötte, hogy a KaDeWe áruház előtt sétálgatott, hátha egy fotósnak megakad rajta a szeme.
Mit tesz Isten – így is történt. A szokatlanul magas, karcsú lányt megpillantotta egy ügynök, aki a neves divattervezőnek, Heinz Oestergaardnak dolgozott. Rábízta Christát Herbert Tobiasra, a fotósra. Ő lett a Nico nevű jelenség megalkotója.
Ő találta ki a nevét, ő mondta neki azt, hogy lehetetlen neve van, nem elég nemzetközi. Azt ajánlotta, legyen Nico, akárcsak a Párizsban élő görög Nico Papatakis, aki szerinte a legszebb férfi, akit valaha látott. Christa később sokkal hangzatosabb történeteket gyártott a nevéről. Azt mesélte az újságíróknak, hogy Salvador Dalí adta neki ezt a nevet (ami éppúgy nem volt igaz, mint az a történet, hogy Ernest Hemingway elbeszélést írt róla, vagy az, hogy így hívta őt a biszexuális Coco Chanel, aki szenvedélyesen beleszeretett. Nico egyébként sose mutatott be Chanel-kreációkat.)
Édes élet a kifutón
Nico még tizenhét éves se volt, amikor Párizsba költözött – a sok pénz ígérete vonzotta a városba. Tobias beajánlotta az Elle fotósához. A lány szorgalmasan dolgozott, csak éppen nem ruhákat mutatott be, hanem szappant, illatszereket és ékszert reklámozott. Sok pénzt keresett, de sokat is költött. A reklámklipek különféle helyeken készültek: Olaszországban, Spanyolországban, a Kanári-szigeteken. A munka kapcsán került el Ibizára, s az első látogatásból tartós szerelem született. Ibiza akkoriban az amerikai beatnikek, művészek, zenészek találkozóhelye volt, azoké, akik „napfényből éltek, és füstből írták a verseiket” (természetesen a marihuána füstjéből).
Nico házat vásárolt Ibizán, és magához vette az édesanyját. Az idős asszony nem ismert senkit a szigeten, barátai, ismerősei se voltak. Állapota hirtelen romlani kezdett. Ráadásul Nico nagyon keveset tartózkodott otthon. Többek között Rómában dolgozott. Itt ismerkedett meg Silvana Mangano férjével, Dino De Laurentiis producerrel. Ő ajánlotta be Fellini filmjébe, Az édes életbe. Meg is kapta a svéd fotómodell szerepét, amelyben valójában önmagát játszotta. Ezután meghívták a Ragyogó napfény című Delon-film színészválogatójára, de a női főszerepet nem ő kapta meg, viszont rögtön felkeltette az akkor huszonhárom éves Alain Delon érdeklődését. „Egymásba szerettünk – állította később Nico. – Gyönyörű szürkéskék szeme és fekete haja volt. Úgy megbabonázott, mint még soha senki. Minden találkozásunk óriási élmény volt számomra.” Pár napig együtt kószáltak Ischia szigetén, azután elváltak útjaik. Két évvel később találkoztak ismét. Nico számára végzetes lett ez a találkozás.
Christian Aaron, az oroszlánkölyök
Az édes élet forgatásakor Nico megismerkedett a női főszereplővel, Anouk Aimée-vel, aki felfigyelt a szőke lány szokatlan nevére. Mikor megtudta, honnan ered a név, elnevette magát. „Nico Papatakis? Ő volt az első férjem!”
A két névrokon később találkozott Párizsban, és nagyon összebarátkoztak. A negyvenkét éves leendő rendező és a huszonkét éves fotómodell összeköltözött. Ismerőseik szerint azonban inkább barátok voltak, semmint szerelmesek. Ezt bizonyítja az is, hogy Papatakis volt az, aki Nico mellett állt, és mindenféleképpen támogatta, míg kihordta és megszülte Delon gyerekét. Alain Delonnal, „a legszebb és legveszélyesebb férfival” Nico 1961-ben találkozott újra New Yorkban. Amikor megtudta, hogy a színész a városban van, felhívta telefonon. „A megszállottja voltam. Nem akartam tőle semmit, csak egy gyereket.”
Christian Aaron Päffgen 1962 augusztusában született meg Párizsban. Delon hallani sem akart se Nicóról, se a gyerekéről. Röviddel azután feleségül vette Nathalie Barthélémyt. Később se érdeklődött a fiáról, holott Ari a megszólalásig hasonlít hozzá. Nico nagyon nehezen viselte Delon közönyét. Delon édesanyja egy alkalommal újságírók előtt ezt mondta: „A gyerekeink nem a szülők kívánsága szerint viselkednek. Azt hiszem, a fiam gonosz ember... Még a legerősebb jellemű nőkkel is elbánik. Előtte semmi sem szent. Semmi.”
Madame Edith Boulogne-Delon elismerte unokájának Christian Aaront. Élete végéig gondoskodott a fiúról lányával, Didivel együtt.
Nicót újra felfedezik
Az édes élet (és a szülés) után a Strip-tease című filmben játszik. A kritika azonban nem színészi tehetségét, hanem a főszereplő „szoborszép testét” emeli ki. A filmezés alatt Nico édesanyja, Grete gondoskodik Ariról, nem megfelelően, mivel kitör rajta a Parkinson-kór. A kisfiú Delon nagymamához kerül Párizsba.
Nico keresi önmagát. Londonba megy 27 évesen, de ott egészen más típusú manökenek vannak divatban. A hatvanas évek közepén Mary Quant és a mini uralja a várost. 1964-ben azonban találkozik egy sráccal, akit Bob Dylannek hívnak, s aki elindítja az énekeskarrier útján. Dalokat ír neki, amelyeket Nico nagy sikerrel ad elő. Megismerkedik a Rolling Stones együttes tagjaival is, akiket jobban kedvel, mint a Beatlest, mert „idegtépően élnek, és jobban megtestesítik a lázadókról alkotott elképzeléseit”. Viszonyba bonyolódik Jim Morrisonnal, később a szexuális szadista Brian Jonesszal is, teherbe esik tőle, de a gyereket elveteti. Lemezre énekli Dylan I’m Not Sayin című számát és a Led Zeppelin tehetséges gitárosától a The Last Mile című dalt. Ennek a két számnak köszönhetően Nico a mozgalom kultuszénekesévé válik.
Warhol szupersztárja
1965 novemberében, egy New York-i fotózás alkalmával Nico felkeresi Factoryt, ahol a pop-art királya lakik és alkot „családjával”. Warholnak nagyon megtetszik a lány, azonnal besorolja The Closet című filmjébe. Ezzel Nico a Factory első számú hölgyévé válik. S ami még fontosabb: a The Velvet Underground együttes énekesnőjévé! Végre igazi művész lesz! Warhol így jellemezte Nico sötét és mély hangját: „egy IBM számítógép Garbo-hangsúlyú szavai”. Három számot kapott az együttes lemezén. A dalok és Warhol kísérleti filmjei hatalmas sztárrá emelték Nicót. 1966 nyarától 1967 tavaszáig ő volt Warhol első számú szupersztárja. Nagyon elégedett volt!
Nico is kábítószert szedett, mint ebben az időben minden barátja: marihuánát, ópiumot, kokaint, amfetaminokat... Az LSD-vel állítólag Brian Jones ismertette meg, a meszkalinnal Jim Morrison. Úgy váltogatta a kábítószereket, mint ágyában a két férfit. Jim Morrisont, a The Doors együttes karizmatikus énekesét lelki társának is nevezte. A férfi szép volt, mint egy görög isten, de eszelős, destruktív alkat. „Ő volt az első férfi, akibe beleszerettem. Azért, mert a világszemléletemet és a lelkemet is szerette. Az volt a baj, hogy túl sok kábítószert szedtünk.” Szívesen szült volna neki egy gyereket, de a férfi kinevette. Kapcsolatuk egy hónapig tartott. Morrison 1971-ben halt meg, valószínűleg túladagolás következtében.
A heroin az igazi szeretőm
Behúzott függönyök, gyertyák lebbenő fénye. Az olvadó viasz cseppjei mérik az időt. A sötét helyiség közepén Nico ül, előtte apró indiai harmónium. Warhol egykori szupersztárja elhatározta, hogy nem szorul senki segítségére: ő lesz a zeneszerző és a szövegíró is. Éjszakai vízióit összevegyítette hallucinogén koktéljainak tartalmával. The Marble Index című új albumja 1969-ben került piacra, és a kritikusok „titokzatos”-nak nevezték.
1970-ben meghal az édesanyja. Hét éve nem találkoztak. Nicótól se törődést, se segítséget, se pénzt nem kapott. Anyja halála megtörte. Egyre több heroint szedett. Elfogyott a pénze, lopni kezdett. Ekkor már Philipe Garrel fiatal francia rendezővel élt Párizsban, a férfi apjának lerobbant lakásában, ahol se villany, se gáz, se meleg víz vagy rezsó nem volt. Még bútor sem.
Nico egy új lemezt készített elő. A Desertshore megbukott. Másik lemeze, a The End 1974-ben jelent meg. A kritikák lesújtóak: „Ez a lemez azoknak készült, akiket az vigasztal, hogy vannak még náluk ostobább emberek is.”
1973-ban új szerető tűnik fel az oldalán, egy fiatal gitáros, Lutz Ulbrich. Tizenkét évvel fiatalabb az asszonynál, és hűségesen kísérgeti minden koncertjén. (Nicónak sokat kellett dolgoznia, hogy előteremtse a heroinra a pénzt.) Egész Nagy-Britanniában fellépett a punk klubokban. 1978-ban Alan Wise a partnere.
Nico ekkor már szánalmas jelenség. Londonban él, és reggelente általában alkalmi ismerőseinél ébred a padlón. A férfira fütyül, bolondot csinál belőle, holott neki köszönheti, hogy még koncertezik. 1980 és 88 között 1200 koncertet ad. A pénze elmegy a heroinra. Többször összeesik a színpadon. A rendőrség, a vámhatóság, a hamis dílerek üldözik. De még mindig bivalyerős.
A vén beatnik
Aaronnak a nagyanyja elmondta: anyád drogfüggő. De a vér nem válik vízzé. Amikor Ari felnőtt, megkereste az anyját. Elkísérte a koncertekre, beszerezte neki a kábítószert. Cserébe az anyja megtanította, hogyan szúrják be érbe a heroint. Veszekedtek és kibékültek, veszekedtek és kibékültek.
Alan Wise mégiscsak elért valamit: megpróbálta leszoktatni az asszonyt a kábítószerről. Nico ismét fellépett. 1987-ben még bankszámlát is nyitott. Bántotta a lelkiismeret a fia miatt, aki Párizsban bekerült a pszichiátriára. Aztán ketten elutaztak Ibizára. Nico egy fülledt júliusi napon felült a biciklijére, hogy elmegy felhajtani egy kis marihuánát. Egy taxis találta meg a kanyargós hegyi úton a földre esve. Kórházba vitték, ahol a nővér csak másnap hívott hozzá orvost. Akkor már halott volt.
