A házasság válsága korántsem új keletű probléma, de például az elmúlt évtizedekben, sőt még tizenöt évvel ezelőtt sem volt szabad beszélni róla. Pedig eleink már az ezerkilencszázas évek elején is foglalkoztak vele. A megoldást ők sem találták meg: nem is csoda, hiszen ahhoz előbb fel kell nőni!
A házasság „válsága” – írta Kosáryné Réz Lola 1926-ban(!) a Nyugat című folyóiratban
„... Más kérdés tehát a házasság és más kérdés a szerelem! Illetőleg a házasság szempontjából a szerelem, a nemi vonatkozások kérdése a második sorba kerül, mint ahogyan ott is van a helye. A házasság igenis nem a szerelem, a szerelmi élet szabályozása elsősorban, hanem a gyermekvédelem első és legszebb formája. Az még ma is. Óriási tévedés tehát a házasságot mint a nemi élet szabályozóját tekinteni. Hogy ez a kettő: az asszony gyermekeinek védelme és a nemi kérdés így összekapcsolódott és összebonyolódott, azért történt, mert az asszony a gyermekei apjában találta meg a legjobb és legbiztosabb védelmezőt, aki egyút-
tal neki a szeretője volt! S mert ezzel az úriemberrel a család, tehát a gyermekek érdekkörén kívül eső, elintézetlen problémái is akadtak, ez okozta a bonyolult helyzeteket és házassági dilemmákat tízezer év előtt s ez okozza ma is.
Itt van tudniillik az embereknek az a, minden magyarázat dacára még mindig érthetetlen és tisztázatlan megnyilatkozása: a szerelem. Sokszor, sőt legtöbbször nemiséggel vegyül. A nemiség tulajdonképpen természetes és szükséges dolog, mondhatjuk technikai megoldásnak is és néha szinte érthetetlen, hogy a természetnek a szégyenkezés érzésére és mindenféle egyéb segédeszközre volt szüksége, hogy ebben a tekintetben a mértéktelenségnek gátat vessen. Zavaros és sötét mélység ez mindenki előtt és ezért sokszor szokták a jelentőségét túlozni is.
A szerelmet mindenesetre összetévesztik az emberek a nemiséggel és viszont. Pedig a szerelem lehet a világ legnagyobb ereje, de a nemiség nem, még ha kinevetnek is érte. Nem a szerelmi játék biztosítja a faj fennmaradását, viszont pedig nem vagyunk mi egészen olyan rossz gyerekek, amilyeneknek Freud doktor bácsi mond. Neki sincs mindenben igaza azért.
De vegyük a nemiség célját és végokát. Akkor is: csak elindítója, de nem megtartója az életnek. Pedig az életet sokkal könnyebb elindítani, mint megőrizni és megtartani, mint azt már a kedves és bölcs Wilhelm Busch is megmondta. Már pedig az embernek nemcsak az a dolga a földön, hogy életet adjon vagy ne adjon életet hanem, hogy az életet meg is tartsa.
Ez persze sokszor nem kellemes mulatság, s olyankor az embernek nem tetszik a dolog. Egyéni jogokat emleget és szabadulni szeretne. Mitől és kitől? Talán nem is annyira ettől a kötelességétől, mint inkább attól a valakitől, aki rárótta ezeket a kötelességeket s hozzá még egyéb kötelességeket is, amiket jog szerint örök életre nem vállalt és nem vállalhatott. Honnan tudhassa valaki, hogy húsz év múlva is kívánni fogja ezt az asszonyt, és csak ezt az asszonyt fogja kívánni? De húsz év múlva is szeretni fogja ezeket a gyermekeket és hacsak egyéb okok meg nem gyűlöltetik vele, szeretni fogja ezt az asszonyt is: a gyermekei anyját. Fordítva éppen úgy van. De ha jönnek az egyéb okok, más érdekeltségek, tehetetlen vergődések, akkor jön a gyűlölet is és öntudatlanul azt az idegent érzi bűnbaknak az ember, aki melléje állt, mindenféle mesterkedéssel hozzászegődött s most nem lehet lerázni többé.
A szerelmi házasságokat beszámíthatatlan állapotban kötött szerződéseknek kellene tekinteni, amik a beszámíthatóság visszatértével felbonthatók. Vagy inkább: aki csak szerelemből és nem szeretetből és barátságból is köt házasságot, az ne házasodjék, vagy viselje a következményeket. Ez nagyon bölcs tanács, akármilyen naivnak hangzik. Hiszen ott a válás! Igen, ha a gyermek érdeke nem kívánja többé ez együttlétet... Ha rosszabb és károsabb a számukra, ha az apjukat és anyjukat veszekedni hallják, mint ha elvesztik a szülőik közül az egyiket... Ez ok. Más kevés van.
Rettenetesen fegyelmezetlenek vagyunk. Önfegyelem nincs bennünk elég. Persze, a fegyelem iskolai szó és senkinek sem tetszik. Mert az emberek gyermekek még, és összetévesztik a szabadságot a szabadossággal és nem tetszik nekik, ha valamit nem adnak egészen a kezükbe, hogy tönkretehessék. Szebb és jobb lenne, ha nem merev és halott törvények szabályoznák a házasságot és a szerelmet, hanem az emberek lelkiismerete. Csakhogy, gyerekek, messze vagyunk még attól, hogy ilyesmit ránk lehessen bízni.
Hanem, hiszen minek ez a sok beszéd? Ott a hazugság, vagy a hallgatag megalkuvás, a kultúrának ez a nagyszerű kozmetikai szere. Eddig is volt házasság és volt külön szerelem. Maga az állam ellenőrzi nem is a szabad, de a fizetett szerelmet, amely intézmény, a törvénytelen gyermek fogalma mellett, valamikor ennek a kornak a szégyene lesz.
Nem is merek többet írni erről, mert haragos leszek és messzire találok tévedni. Hogy mit kezdjünk a sok házassági problémával? Semmit. Hanem önfegyelmezésre és több őszinteségre kellene szoktatni az embereket.
Korlátokat törni és változtatni csak akkor lehet, ez régi igazság, ha maguktól elkorhadnak. A házasság ideje is el fog jönni. Most azonban még csak unatkozó és vásott gyerekek lovagolnak rajta és nyikorogtatják...
Többé-kevésbé mindnyájan azok vagyunk.“
Póda Erzsébet
