Írta: Pásztor Márta
Életem első afrikai szafariján vettem részt a férjemmel. Tizenkét nap Kenyában, hét nap Tanzániában, majd végül Madagaszkár. Összesen tizenöt csodálatos nemzeti park, és rengeteg vadállat! Szeretlek, Afrika!
Először hatodikos pozbai kisdiákként, édesapám földrajzóráin tanultam Afrikáról
Sokáig nem hittem, hogy valaha is eljuthatok ide. Férjem bakancslistáján régóta ott szerepelt Afrika: ő végzettségét tekintve vadállatokra specializálódott biológus, ezért minél több vadon élő állatot szeretett volna látni. Afrikai útitervünket utazási iroda segítségével állítottuk össze. Férjem intézte a vízumokat és a védőoltásokat, én a csomagolási listát. Nem volt egyszerű, mert Tanzániában a kis, 12 személyes repülőkre fejenként csak 15 kilót vihettünk fel. Ráadásul azt is figyelembe kellett venni, hogy más a hőmérséklet a szavannán, más az esőerdőben vagy a tengerparton.
Mi az a szafari?
A szafari során természetes élőhelyükön figyelhetjük meg a vadállatokat, betekinthetünk a mindennapjaikba. A szafari minden nap valami újat kínál: egy kóbor leopárdot, egy szunyókáló oroszlánt, egy zsiráfcsaládot naplementekor – és magát a naplementét. Maga a szafari szó szuahéli nyelven azt jelenti, hogy „utazni”. Régen, amikor karavánok szelték át a végtelen szavannát, a szafari inkább a kereskedésről szólt, és nem az állatok megfigyeléséről. A nagy vadászatok ideje következett ezután – az 1900-as évek elejére Kenya fővárosa, Nairobi szinte a szafarik fővárosává vált. Sok magyar főúr indult akkoriban szafarira, és sok magyar Afrika-vadász írta meg a vadászélményeit.
Az oroszlánvadászatokról hazahozott trófeák, a leírások és a színes állatképek csak még jobban népszerűsítették a szafarikat.
És az ember addig-addig vadászott, és ölte számolatlan az afrikai nagyvadat, míg a tudósok megkongatták a vészharangot: ha ilyen iramban folytatják az orvvadászok és a helyi vadorzók, kipusztul a vadállomány. Az emberek lassacskán ráébredtek arra, hogy a vadat meg kell menteni a jövő nemzedékek számára. Ezért Afrikában nemzeti parkokat létesítettek, amelyeket nem kis részt a szafarikból befolyt pénzösszegekből tartanak fent. Az állatvédők rájöttek, hogy elsősorban az embert kell kivonni a természetből, ezért a helyi törzseknek is el kellett hagyniuk a nemzeti parkok területét. Egyedül a délceg maszájoknak engedték meg, hogy ott maradjanak Serengetiben: ők még ma is puszta kézzel ölik meg az oroszlánt, mikor az megtámadja a teheneiket. (S vért isznak tehéntejjel, az a fő táplálékuk.)
Turistaszafari
Manapság a turistaszafarik idejét éljük, amikor szafaridzsipeken, tapasztalt vezetők kíséretében merítkezünk meg a vadon világában. Nem, nem vadászunk, csak fotókat készítünk! A szafariszállások körül elefántcsorda legelész, éjjel pedig bivalycsorda tör be a táborunkba, benne vagyunk az igazi vadonban... (Néha igazi veszély fenyeget: az egyik reggel a maszáj harcos őröktől tudjuk meg, hogy éjszaka egy víziló kijött a folyóból, és nekiment az egyik sátornak...)
Ám hajnali fél ötkor már berreg a dzsipünk, rajta egy kitolt ülésen, messzelátóval a kezében ott ül a vadőr... Ő mondja majd meg, hogy merre induljunk: csak beleszagol a levegőbe, s máris tudja, hol legelészik a gnúcsorda. S miközben mi a nyitott szafariautóban ülünk, a vadállatok ott sétálnak mellettünk, sokszor csak pár méternyire. Bántani nem bántanak, mert a gépjármű nagyobb náluk, illetve valamiképp megszokták már az autók jelenlétét. Ám mikor egy magányos hím elefánt kerül az utunkba, kitérünk előle. A szafari során szinte testközelbe kerülünk az állatokkal: halljuk, ahogy az elefánt a bokrok ágait tépi, látjuk az oroszlánt, amint zsákmányából, egy bivalyból lakmározik, és a közelben éhes hiénák várnak a koncra... Ha szerencsénk van, még a véres aktust, a vad elejtését is lencsevégre kaphatjuk. Élményeink egész naposak. Lenyűgöz a táj és a végtelen égbolt. Különleges az is, hogy a szafari mindenkinek mást tartogat. Van, aki egy nagy impalaháremmel találkozik, míg más ugyanott, egy másik időpontban egy oroszlánt próbál meglesni, miközben az egy árnyas fa alatt hűsöl.
Gyalogos szafari
A gyalogos szafarin fegyveres vezetővel gyalogol a bozótban az ember. Mert ilyen is van. Ám kajakos szafari is létezik, de privát repülőből vagy éppen hőlégballonból is megfigyelhetjük a szavanna életét. A különféle állatok a nap különböző szakaszaiban aktívak, ezért érdemes reggeli, délutáni vagy egész napos vadlesen is részt venni.
És ha az éjszakai állatokra vagyunk kíváncsiak, akkor éjszaka kell útra kelni.
Mikor és hova?
Szafarira júniustól októberig érdemes menni, mikor Afrikában tél van, a fű és a bozót nem takarja el az állatokat. Főleg a júliust ajánlják, ha valaki a nagy afrikai állatvándorlást szeretné látni. Ennek helyszíne Tanzánia: az állatok Serengetiből indulnak Maasai Mara zöldebb mezői felé. (Erről David Attenborough készített egy csodálatos filmet.) A gnúk vándorlása egyike a világ hét új csodájának! Milliónyi zebra és gnú kel útra június közepén, hogy új legelőket találjon. A vándorló csapatoknak át kell kelniük a Mara folyón, ahol éhes krokodilok várnak zsákmányra, Kenyában pedig oroszlánok várják őket, mert itt él a legtöbb oroszlán. A gnúk úsznak az életükért, hajtja őket az ősi parancs, miközben a krokodilok kapkodják őket...
Mennyi ideig?
Szafarin érdemes két-három napot eltölteni egy helyen, hogy bővebb tapasztalatokat szerezhessünk. A helyi repülés az ajánlott a hosszas autózás helyett. Az utak ugyanis nem jó minőségűek, és nincsenek is... (Van ország, például Tanzánia, amin csak egy nagy betonozott országút vezet végig. Ne feledjük el sosem, hogy Afrikában vagyunk!)
Pénztárcánktól függően választhatunk a szafarik között. Az árat befolyásolja a szálláshely minősége, és hogy csoportos vagy privát szafarin veszünk-e részt. Fizetni kell a vízumért, a parkbelépőkért, és borravalót illik adni a sofőrnek, idegenvezetőnek. Egy kezdő szintű, három-négy napos szafarira Tanzániába, a Serengeti Nemzeti Parkba 1000 eurót kell számítani. Szinte minden szafari teljes ellátást biztosít. Bár a szafariélmény nem olcsó, de megéri! Az előkészületek során be kell szerezni a malária és sárgaláz elleni kötelező védőoltásokat és a vízumokat. Mit kell magunkkal vinni? Kevés ruhát, mert az állatok nem bánják, ha ismételten ugyanazt a nadrágot vesszük fel! Ha a nemzeti parkok között kis repülővel utazunk (mint írtam fentebb, 15 kiló a súlylimit), tényleg ügyesen kell pakolni. Mi csak kézipoggyásszal utaztunk, ami hihetetlenül felszabadító érzés – szívből ajánlom mindenkinek. Jó, ha ruházatunk természetes színű (khaki, bézs, világosbarna, szürke, földszínű). A fekete vonzza a szúnyogokat, a királykék a cecelegyeket, amelyek csúnyán megharaphatnak. Ruhánkat érdemes bepermetezni rovarirtóval, vagy vásárolhatunk speciális szafariruházatot (védelmet nyújt a bogarak ellen). Poggyászunk könnyű (vászon) sporttáskából és egy kisméretű hátizsákból álljon. Vigyünk még fényképezőgépet (tokban, a por ellen), memóriakártyákat, esetleg más elektromos mütyürkéket (velem volt telefon és iPad; blogot írtam az utazás alatt). Fontos a jó távcső is.
Mit kell magunkkal vinni? Kevés ruhát, mert az állatok nem bánják, ha ismételten ugyanazt a nadrágot vesszük fel!
„Jambo”
Üdvözlünk! Még ma is beleremeg a szívem, mikor meghallom azt a szót, hogy „Dzsambo”! A személyzet mindenhol szuahéliül köszöntött minket. Esténként pedig együtt néztük a „bush tévét” (a bush bokrot jelent), azaz tábortüzet raktunk, s közben szólt a Jambo bwana, a híres kenyai popdal... A kényelmes sátrakban fürdőszoba is rendelkezésünkre állt, az ágyunkat pedig szúnyogháló vette körül, amire momentán nem volt szükség, mert az afrikai télben szinte nincsenek szúnyogok. (Bezzeg nyáron!) A legkülönlegesebb szállásunk Nairobiban volt, a zsiráfhotelben...
„Giraffe Manor”
A kenyai hotel a veszélyeztetett Rothschild-zsiráfokról híres. Ez az egyetlen olyan hely a világon, ahol a zsiráfokat a reggelizőasztal mellől lehet etetni, miközben hosszú nyakukat bedugják a nyitott ablakokon... Sosem hittem, hogy egyszer még reggeli közben zsiráfot fogok etetni! Hosszú, kék nyelve igencsak sikamlós... Ez is csak Afrikában lehetséges. Szeretlek, Afrika!
Pezsgős bozótreggeli
Kint a tájban az ejtőzéshez mindig kecskelábú székekre ültünk, és a szárított gyümölcsöket és házi kekszeket is kecskelábú asztalról fogyasztottuk el, a kávét pedig vezetőink ómódi pléhpohárban szervírozták fel. A pezsgős „bozótreggeli“ után, amihez ezúttal a Mara folyó partján terítettek meg – egész napos szafarira indultunk, úgy kilenc óra tájékán. Ha valaki először vesz részt szafarin, mindenképp látni szeretné a nagyvadakat, a „nagy ötöst” (ahogy az angolok mondanák). És ez Serengetiben szinte biztosított! Perszer arra is fel kell készülni, hogy mégsem találkozunk az áhított vadállattal. Nem szabadna, hogy ilyenkor a csalódás érzése uralkodjon el rajtunk. Mert az oroszlán, a bivaly, az elefánt, a leopárd és az orrszarvú mellett sok más izgalmas állatot is megfigyelhetünk. Zebrák, gazellák, impalák sokasága, s persze zsiráfok kerülnek majd az utunkba... Számomra ugyanolyan izgalmas volt egy nagy elefántcsorda, amelyik előttünk baktatott át a poros úton, mint a sörényes oroszlánok. A legizgalmasabb mégis az volt, amikor átélhettem a nagy afrikai állatvándorlást. A két nagy nemzeti park, a Serengeti és a Maasai Mara ökoszisztémája közös, így mindkét helyen megfigyelhető az afrikai vadvilág legizgalmasabb eseménye, a nagy vándorlás.
A nagy átkelés, Tanzánia
A nagy napon vezetőnk remek megérzéssel olyan helyen állította meg az autót (elterjedt ugyanis a hír, hogy az állatok már gyülekeznek a folyó partján), ahonnan jól láthattuk, hogy mi történik. Egyszer csak azt hallottam: „Kapaszkodjatok!” S vezetőnk akkor már árkon-bokron keresztül száguldott, őrült iramban, hogy elérjük a folyó partját, és lássuk, amikor a gnúk átkelnek a vízen. Ez volt az idei év első nagy átkelése! Aztán délután még egy átkelést láttunk, ami ugyancsak fantasztikus volt. (Bár ekkor már kicsit messzebb voltunk a folyótól, ám jól láttuk a szegény gnúkat, ahogy küszködnek az árral.) Az átkelés során az állatok hosszú sorokban vonulnak, általában egymás nyomaiban. A folyóparton gyülekeznek, s megpróbálják megtalálni a legjobb átkelőhelyet, ahol nyugodt a víz, és ahol nincs túl sok veszély a folyóban. Mert éhes krokodilok leselkednek mindenütt. A gnúk csak egyre haboznak.
Nincs vezetőjük, csak a csoportszellem irányítja őket... Ha egyikük elindul, a többi már megy utána.
Gyakran egymást lökdösik, ráugornak egymásra, sérüléseket okoznak egymásnak, sokan a folyóba fulladnak, vagy a krokodilok eszik meg őket. S ha sikeresen átjutnak a túloldalra, ott várnak rájuk az oroszlánok, a hiénák vagy a gepárdok. Megannyi veszély! De a zöld fű ígérete hívja őket...
A nagy vándorlás során majd kétmillió gnú, félmillió Thomson-gazella, több százezer zebra és jávorantilop kel útra, hogy elérkezzen a zöldebb kenyai mezőkre. Ellenségeik, az oroszlánok és a gepárdok évről évre izgatottan várják a nagy eseményt...
A legizgalmasabb!
A legizgalmasabb szafarink a Serengeti Nemzeti Parkban volt, Tanzániában. A kenyai Maasai Marából repültünk ide, s a „repülőtéren” (csak egy kis füves rész, a csomagjainkat magunk bányásztuk ki a röpcsiből!) ott várt a sofőrünk, egy szimpatikus fekete fiatalember, aki egyben a vezetőnk is volt. Indultunk rögtön a délutáni vadlesre – még csak dél múlt. A nyitott tetejű terepjáróból kényelmesen figyelhettük az állatokat. (Én ezt jobban szerettem, mint a teljesen nyitott autókat, ahol – bár közelebb érezheti magát az ember az állatokhoz – csak a saját oldaláról lát ki kényelmesen a járműből.)
Serengeti elsőre lenyűgözött! Vezetőnk jól ismerte a vadont, lelkes volt és tapasztalt, s ráadásul – férjem nagy örömére – kitűnően ismerte a madarakat. Azt mondják, egy szafari sikere nagyban függ attól, hogy milyen vezetőt kapunk. (Nos, szerencsénkre a mi vezetőnk jól ismerte a terepet, s képes volt férjem kedvenc madarát, az afrikai kígyászsast még másnap is megtalálni.)
Most is hamar megleltük a vízilovakat a Mara folyóban és a lusta krokodilokat a parton. Sok-sok zebrát és gnút láttunk, s meg-megálltunk, hogy távcsövünkön keresztül közelebbről szemügyre vegyük az érdekesebb madarakat. A táj szépsége minden várakozásunkat felülmúlta, végtelen szavanna, akácfák, végtelen égbolt. Alig tízméternyire voltunk a fák árnyékában szunyókáló oroszlánoktól... Nagyon érdekes volt ilyen közelről megfigyelni őket. Csomagolt ebédünket egy fa árnyékában fogyasztottuk el. A dobozban, amit a vezetőnk hozott magával, sok finomságot találtunk: tanzániai sült csirkét (ezt sosem hagytam ki, később sem), főtt tojást, sajtos szendvicset, édes banánt, süteményt, mogyorót, dzsúszt, palackozott vizet.
Az este hatig tartó szafari után szálláshelyünkre hajtottunk, ami egy „stílusos” sátortábor volt a vadon közepén. Másnap hajnali fél ötkor keltünk, ötre jött értünk az autó, s már hat előtt a ballonszafari színhelyén voltunk. Felemelő érzés volt, amikor a hőlégballonból a fák magasságában lebegve kitárult alattunk a táj, és tanúi lehettünk a napfelkeltének. A hőlégballonozást előszeretettel ajánlják az ökoturistáknak, mert nincs zajhatás, és kevésbé szennyező, mint az autós túra.
NEM FÉLNEK
A legmegdöbbentőbb szafaris élményem, hogy az afrikai állatok nem félnek. Nem félnek az embertől, sőt, mintha nem is látnának bennünket. Se ellenség, se étvágygerjesztő falat nem vagyunk a számukra. Nyitott terepjáróban kóborolunk közöttük, miközben ők teszik-veszik magukat, izzadnak a nagy melegben, hasalnak, és egymást nyalogatják, vagy épp egy nagy csontot. Esetleg csak úgy vannak, léteznek a sűrű bozótfűben. A nyitott kocsiból, persze, nem lehet kiszállni. Azt mondják, amelyik állat megkóstolja az emberhúst, azt azonnal ki kell lőni, mert aztán már mindig csak embert akarna enni.
–nagyvendégi–
Kapcsolódó írásunk: Távol Afrikától
