100 éve annak, hogy Trianon helyet kapott a köztudatban. 100 éve annak is, hogy – a politikusoknak és mellveregető nacionalistáknak hála – időről időre kampánytémává válik. Trianonról beszélni ugyanis mindig hálás feladat volt, fenyegetőzni vele pedig még hálásabb. Manapság is sokan dobálóznak vele – pedig jószerivel azt sem tudják, miről beszélnek.
A baj ott gyökeredzik, hogy többféle történelem létezik: 1: van egy, mely tényekkel bizonyíthatóan megtörtént, 2. van egy másik, amely az emberek emlékezetében él, és 3. egy harmadik, amelyet a politikusok gyártanak. Mi is történt tulajdonképpen Trianonban?
(Kép forrása: youtube.com)
1918 őszén világossá vált, hogy az úgynevezett központi hatalmak (tehát az Osztrák–Magyar Monarchia, a Német Birodalom, az Oszmán Birodalom és Bulgária) elvesztik a háborút. A monarchia pillanatok alatt széthullott, a magyar kormányfő, Wekerle Sándor pedig bejelentette Magyarország függetlenségét. A háború véget ért ugyan – de ez korántsem jelentett még békét Közép-Európára nézve. A nyugati győztes országok ugyanis ideiglenes, fegyverszüneti határokat állítottak fel, melyeket a belső konfliktusokkal (őszirózsás forradalom, kommunisták hatalomra kerülése) küzdő Magyarország nem akart elfogadni, hiszen már ez az ideiglenes határvonal is óriási területeket adott a románok és a csehek fennhatósága alá. Nem beszélve arról, hogy mindkét fél jóval többet akart ennél.
Budapest megszállása
A románok olyan messzire mentek, hogy még Budapestet is megszállták. A győztes antanthatalmak (azaz például Franciaország, Nagy-Britannia és az USA) eközben békekonferenciát szerveztek, melyre – többszöri ígéretük ellenére – nem hívták meg a magyarok képviselőit. Magyarország csak több mint egy évvel a háború befejezése után, 1919. december 1-jén kapott meghívást a párizsi konferenciára. A magyar békeküldöttség, melynek vezetői Apponyi Albert, Bethlen István és Teleki Pál voltak, a következő év januárjában érkezett meg Franciaországba. Apponyi több nyelven is előadást tartott, beszédében védelmezve a magyar nemzet egyben tartásának szükségességét.
Februárban Magyarország hivatalosan is válaszolt a békefeltételekre. A határok kialakításánál – a Teleki által készített nemzetiségi térkép adataira hivatkozva – a magyarok az érintett területeken népszavazást javasoltak. Javaslatuk azonban süket fülekre talált. A nagyhatalmak már döntöttek…
A trianoni békeszerződés érvénybe lépésével Magyarország területe (Horvátországot nem számítva) 282 ezer km²-ről 93 ezerre, azaz az egyharmadára csökkent. Az új határok közt az addigi 18 millió lakosból csak mintegy 7,6 millió maradt. Ezt a nagy csonkítást azzal indokolták, hogy így igazságos határok keletkeznek, már ami a nemzetiségi eloszlást illeti. Viszont a nemzetállamok létrehozásának célja csak ürügy volt. Valójában a kontinensen egyeduralomra törő franciáknak állt érdekükben az Osztrák–Magyar Monarchiának mint vetélytársnak a megsemmisítése, hasonlóan a délszláv, a csehszlovák és a román állam bőkezű, egyszersmind lekötelező megjutalmazása.
Azóta többszörösen bizonyítást nyert, hogy a párizsi tanácskozás Magyarországra vonatkozó döntése sok valótlan állításon alapult. A nemzetiségi-földrajzi adatok, melyeknek a nagyhatalmak oly nagy figyelmet szenteltek, egyszerű hamisítványok. A valóságot csak abban tükrözik, hogy a háború előtti Magyarországon nagy volt a nem magyar többségű területek aránya – de ez korántsem közelítette meg az ország területvesztésének arányát. Az elcsatolt területek jelentős részében ugyanis a magyarság volt többségben. Ahol pedig valóban a magyarság volt kisebbségben, ott sem mindig horvát, román, szlovák vagy szerb többség érvényesült. Kárpátalja ruszinok által lakott részére például az alakuló Csehszlovákiának az indoklásul felhozott nemzetiségi elv alapján semmiképp sem volt több joga, mint Magyarországnak. Ha pedig Erdély példáját nézzük, itt sem csak románok és magyarok éltek, hanem jó néhány területen a németek száma volt a legnagyobb.
Persze a hazugság nem marad titokban, s maga a békét diktáló egyik miniszterelnök, a brit David Lloyd George így nyilatkozott a későbbiekben a döntésről: „Mindazok az okmányok, amelyeket a béketárgyalások alatt bizonyos szövetségeseink elénk terjesztettek, hazugok és megtévesztők voltak. Mi hamisítványok alapján határoztunk.” A pénzbeli kártérítésen, lakosság- és területvesztésen kívül Magyarországnak több – az új határokból adódó – problémával is szembe kellett néznie. Az ország számára a területekkel együtt elveszett az addigi vas- és szénbányák 4/5-e, az összes só- és rézbánya, a szántóföldek és haszonállatok 2/3-a, minden vasúti fővonala, ráadásul az összes jó állapotban lévő vasúti kocsiját a környező országoknak kellett átadnia.
A szerbeket, románokat, cseheket és szlovákokat képviselő diplomaták bizony sokszor még a nyugati nagyhatalmak vezetőit is hamis adatokkal vezették félre. Erre főként a britek esetében volt szükség, ugyanis Nagy-Britannia Európa békéjét tartotta szem előtt. Ennek érdekében a Magyarország és szomszédai közötti feszültséget csökkentő (tehát nemzetiségi szempontból minél kevésbé kifogásolható) határok meghúzását szerette volna elérni.
