Több mint mese egy „hazatért” faluról! Egy orvos és egy beteg katona oldotta meg az egyik kedves kis falu gyászos Trianonját. Sokadik példa a történelem során, hogy nem csak a „nagyemberek” írják a sorsunkat, olykor a „kisemberek” is felülírják a szabályt.

Leteszem a tollat, becsukom a szememet és emlékezem... Nagyapám arcát próbálom feleleveníteni magam előtt. Háború hozta gyermek volt. 1914 őszén született.
Szívós ember volt, talán mert a történelem sebes nyilai mindig utolérték. A fájdalmat és a kudarcot jól tűrte, talpra tudott állni belőlük. Túl a nyolcvanon sem hagyta, hogy ledöntse a betegség a lábáról. Kislányként folyton a kezét figyeltem... Soha nem láttam az övéhez hasonló erős kezet. A hegek rajta keretté álltak össze, és rajta keresztül a világtörténelem türemkedett be az otthonunkba. Nagyapám sokat mesélt a régi időkről, én pedig csupa fül voltam. Minden napra jutott egy történet.

A szülőfalumat egy patak szeli ketté. Az egyik oldalán mi laktunk, a patak túloldalán pedig nagyapa egykori barátja, Kálmus bácsi. Mindig elkísértem nagyapát, ha látogatóba ment hozzá. Mindig „kíváncsi Fáncsi” lányka voltam, tudtam, hogy a régi világról fogok hallani… Így találkoztam Somoskő meséjével.

Bizonyítékok a „sifonyban”

Egy hosszú parasztházban laktunk a szüleimmel és a nagyszüleimmel. Sok időt töltöttem a nagyszülőkkel, ha csak tehettem, mindig náluk ültem a sparhelt mellett. Az volt az én kibérelt helyem: télen a hideg végett, nyáron meg a finom illatok csábítottak a közelébe. Nagyapának elég sűrű volt a napirendje, ha nem az istállóban volt, akkor a faluhatárban kaszálta a zöldet a teheneknek. Így hát ki kellett várni a soromat... A mesélésbe gyakran becsatlakozott a mama is, és mindig talált hozzá valami érdekességet, fényképet a „sifonyban”. (A sifony a szekrény neve nálunk, palócoknál). Volt neki egy fadoboza, egy igazi időkapszula, ami a múlt kincseit őrizte. Egyszer egy megbarnult papírlap akadt a kezembe belőle: „Vargaferencz Lajos anyakönyvi kivonata”. (Ő volt az én nagyapám.)

indito_9.jpg
Nagyapám Vargaferencz Lajos (Sávoly) és Nagyferencz Aranka (Guszona) 1938. július 2-án keltek egybe. 

Az okirat teljesen másképp nézett ki, mint az én születési bizonyítványom. Kiderült belőle, hogy nagyapa „nem idevalósi”, hanem a Magyar Királyság területén született, Nógrád vármegyében. Az akkori tízéves fejemmel nem tudtam ezt hova tenni...
Később aztán megértettem Trianont. Ma már azt is tudom, nagyapa miért bízott abban, hogy „egyszer majd hazatér”... Ott, a sparhelt mellett mesélt nekem egy angol katonáról és egy orvosról, akik megmentették a tőlünk pár kilométerrel odébb fekvő Somoskőt a trianoni határrendezőktől.

Nagyapa meséje a világ közepéről

Volt egyszer egy híres-neves fül-orr-gégész, Krepuska Géza doktor úr, akit az első világháború lezárta után egy angol lord felkeresett, mivel súlyos fültőmirigy-gyulladásban szenvedett. A doktor szépen kikezelte őt a gyógyíthatatlannak vélt betegségből. 1920 nyarán, amikor a professzor úr vizitelt a klinikán, benézett az angol beteghez. A katona látta az orvos szemén, hogy valami nagyon bántja őt. Óvatosan megkérdezte:
– Doktor úr, olyan szomorúan járkál a klinikán. Talán nincs valami baj?
– Elvette a falumat Csehszlovákia – válaszolta könnybe lábadt szemmel a professzor.
– Hol van az a falu a térképen? Mi a település neve?
– Somoskőújfalu.
– Élnek ott szlovákok?
– Egy szem se a széles környéken.
– Hát az hogy lehet? – kérdezte vissza a lord, majd folytatta: – Beadványt kell írni, és kérvényezni a határmódosítást.
– Már megtettem. A Budapesten székelő antantbizottságot kértem a falunk visszacsatolásához...
– Akkor szerencséje van, mivel én vagyok a bizottság egyik tagja! – szakította félbe a professzort az angol.
A professzor meg sem tudott szólalni a meglepettségtől, de a lord csak annyit mondott:
– Becsülettel figyelt, gondozott nehéz betegségem idején. Hálám jeléül engedje meg, hogy megsegítsem magát és szeretett faluközösségét.

Nagyapám a Magyar Királyságban született, nagymamám épp a határ módosítás idején. Éltek a Csehszlovák Köztársaságban, aztán újra Magyarországon, később a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban, majd a Cseh-Szlovák Szövetségi Köztársaságban, végül Szlovákiában haltak meg, úgy, hogy a lábukat sem tették ki a felvidéki Füleksávolyból.

somoskoi_es_a_salgoi_var_0.jpg
A somoskői vár

Egy szép délután megjelent az antantbizottság Somoskőújfalun terepszemlén. Végigmentek a falun, szlovákul próbáltak az emberektől kérdezni, de értő fülekre nem találtak, mivel senki nem beszélt itt szlovákul. A delegációt felvezették a Medves-fennsíkra, ahol a professzor úr bányája volt található. A bánya csaknem 2000 magyar embernek adott megélhetést. „Ha leáll a termelés, annak súlyos következményei lesznek” – szögezte le Krepuska doktor. A bizottság visszament a fővárosba tanakodni, majd egy tollvonással megváltoztatták a trianoni határszélt.

A palócok szerint Somoskő a világ közepe... Talán ezért lett belőle országhatár, hogy ne pöffeszkedjék annyira. Volt annyi galádság a trianoni határrajzolókban, hogy a falut és a várat elválasztották egymástól. A trianoni döntés értelmében Csehszlovákiához csatolták Somoskőt.

Nem fogott a toll!

„Nem fogott elég élesen a toll, így a tintából már nem jutott mindenhová. Azért maradtunk mi itt, Jenőék meg ott” – zárta a végén mindig rövidre nagyapa a történetét.

Varga Henrietta

 

Kapcsolódó írásunk: Százéves béke

web-bannerek-hirlevel-01_2.jpg

Új Nő csapata