Keszegh Zsuzsi számára minden szalag, minden hímzés és szoknyaredő fontos. S nem csupán azért, mert mindegyik egy darabka múltat őriz, női történeteket. A táncos színpadra lép, s a viselet már akkor mesél, a néző lélegzete szaporább lesz.
Hogyan lehet a mai rágógumivilágban, mikor a padlásokat már több hullámban kiürítették, népviseletekre szert tenni? Ezt kérdezzük Zsuzsitól, a Csallóközi Táncegyüttes oszlopos tagjától, aki a kosztümök felelőse. A táncegyüttes viseleteit Zsuzsi tartja karban, szerzi be, néha emberfeletti munkával és lelkesedéssel.
Keszegh Zsuzsi (47, Dunaszerdahely) Erős dunaszerdahelyi kötődése van, dédapja, Srenker Lajos a város bírája volt. Zsuzsi a Csallóközi Táncegyüttesben ma táncosként áll helyt a színpadon, a színfalak mögött pedig a viseletekért felel. Civil életében főállású könyvelő, emellett hobbiboltot üzemeltet, valamint apartmanházat menedzsel a férjével. Három gyönyörű lánygyermek édesanyja.
– Kilencéves koromban a tánctanárom feladott rám egy martosi viseletet. Sosem éreztem magam olyan szépnek, mint akkor. Olyan voltam benne, mint egy igazi királylány. Utána mindig azt mondogattam, hogy szeretnék minden nap olyan ruhába öltözni, amibe ükanyáink öltöztek – kezdi Zsuzsi.
– Ez mit jelent? Már gyermekkorodban eljegyezted magadat a tulipános ládával?
– Olyan ember vagyok, aki célokat tűz ki maga elé. Szerettem volna martosi viseletben táncolni a színpadon, majd kalotaszegiben, aztán zoboraljiban. Szerettem volna fellépni a Hagyományok Házában Budapesten – s olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy végül mindegyik álmom beteljesült.
A régi világban minden tájegységnek, sokszor minden falunak megvolt a saját viselete, tánca, éneke, a maga esztétikai kódja, amiről századok múlva is felismerhető. Hol vagyunk mi ettől a lezser kínai „tyeplákijainkkal”, az egyenszürke házainkkal és az egyforma műanyag életünkkel?
– Ezek az álmok miből táplálkoztak?
– Hatéves koromban kezdtem balettre járni a dunaszerdahelyi zeneiskolába, édesanyám ott volt zongoratanár. Jómagam is zongoráztam, a nővérem pedig hegedült. A családom egyébként tősgyökeres szerdahelyi, dédapám a város bírája volt. Apai ágon asztalos, anyai ágon pedig polgári családból származom. Izgő-mozgó gyerek voltam, ezért is íratott be az édesanyám táncra. Balettoztam és népi táncoltam is.
– A nagyobb városokban arról panaszkodnak, hogy a gyerekek nem jelentkeznek balettre, a néptáncstúdiók viszont tele vannak. A fiatalokat vonzza a néptáncból áradó közösségi energia...
– Az én életemben a kettő – a balett és a néptánc – kéz a kézben járt. A mai világ szeret vagy-vagyban gondolkodni. Szerintem minden tánc alapja a balett. Abból az emberből lesz igazán jó néptáncos, jazztáncos vagy kortárstáncos, akinek erős balettalapjai vannak. A balett tartást ad, mozdulatkultúrát, fegyelmet.
Csepjec (csepec) Női főkötőfajta, az asszonyoknál a haj elfedésére szolgált. A szlovák népi kultúrából átvett kifejezés (čepiec).
– Mi az, ami téged a néptánc világában tartott? Miért itt horgonyoztál le?
– A néptáncot abba lehet hagyni, de újra is lehet kezdeni. Én tizennyolc éves koromig táncoltam, majd jöttek a gyerekek: három lánygyermek büszke anyukája vagyok. Harminckét évesen tértem vissza a színpadra és a viseletekhez. Az én szlogenem az, hogy táncolni csak jó zenére és szép viseletben érdemes! Akkor tudok jól táncolni, ha jól érzem magam a fellépőruhámban. Az egyik lánynak például sokáig sötét köténye volt, mígnem hozzánk került egy eredeti fehér zoboralji kötény. A lánynak ragyogott az arca, mikor letette a sötét színt, és azt mondta, hogy a fehérben szépnek érzi magát. Ma is tanulok újat, minden egyes tánccal, minden egyes viselettel: s ez is előre hajt. Sokat köszönhetek az olyan nagy tudású embereknek, mint Fecske Renáta, aki a gyerektánccsoportnak volt a vezetője.
– A falvak kivetkőztek, a padlásokat kiürítették. Honnak szerzitek be az eredeti viseleteket?
– Több zoboralji darabunk van, melyek Anri családjától származnak – ő az egyik táncos társunk, Konkoly Annamária. Ezek a darabok többnyire az 1920–30-as évekből valók. Törekszünk arra, hogy eredeti darabokat vásároljunk, de nem mindig sikerül. Ilyenkor replikákat készíttetünk a viseletkészítőkkel.
– A varrónő és a viseletkészítő nem egy és ugyanazon személy?
– Különbség van a varrónő és a viseletkészítő között – az utóbbi azt is tudja, hogyan lehet úgy megvarrni egy parasztinget, hogy abban táncolni is lehessen. Például az ingujjra rá kell hagyni, hogy ne feszüljön tánc közben.
Azt mondják, a néptáncot nem kell ápolni, mert nem beteg. Sőt, nagyon is élő, a mai kor fiataljai számára is átélhető és befogadható, mert nemcsak konzervált formában létezik. Keresi a mai formáit is, és meg is találja, mert a népit a hagyomány bivalyereje emeli magasba. de a mai világhoz is hozzá tud adni, ezenkívül a közösségben létezés energiáját nyújtja. Ezért aztán jelentkezőkben nincs hiány a csallóközi néptáncos csoportokban.
– Másolatot készíteni biztosan nehéz, hisz már az anyagok is mások.
– Száz százalékban nem tudjuk újravarrni a viseleteket. A régi anyagok mattabbak, finomabb szövésűek voltak, strapabíróak. Nincsenek már szalag- és gombgyárak, eluralkodott a poliészter és a műanyag. Az újmódi szalagot nem tudom olyan szépen megkötni, mint a régit, az olcsó, fényes anyagok nem mutatnak jól a színpadon. Mert a színekkel is baj van, nehéz szalagot vagy brokátot találni abban a finom halvány rózsaszínben, mint amilyen a régi volt – ezért nagy kincsek a régi darabok. Egy jó bársony drága, beszerzése szinte lehetetlen. Bár azért vannak nagy szakértelemmel elkészített, gyönyörű replikák is. Neves hazai viseletkészítőnk Méhes Kata és Balta Aranka, Erdélyből pedig Miklós-Papp Zsuzsannát és Miklós Jánost említeném. A Zsuzska folksufnija Facebook-oldalon megtekinthető, hogy milyen szép másolatok születnek.
– Említetted, hogy az ilyesmi drága mulatság. Mennyibe kerül egy replika?
– Egy szoknyát az anyagával együtt nagyjából 100 euró körül készítenek el. Egy főkötő vagy csepjec 50–70 euróba kerül, de egy teljes női viseletnél az 1000 eurónak még föle is van. Pályázatok segítségével próbáljuk frissíteni a ruhatárunkat, de néha bizony kompromisszumot kell kötni. Ilyenkor a tánc és a viselet nincs szinkronban, de ez nem járható út, hisz a viselet a tánc karakterét is tükrözi. Versenyen az ilyen nem megengedhető. Tudni kell, hogy éppen ezért nagyon vigyázunk a viseleteinkre, nem eszünk, nem iszunk, nem ülünk le bennük...
A képen a Csallóközi Táncegyüttes tagjai (balról): Bíró Leila, Fodor Kozma Renáta, Cződör Krisztina, Rigó Marsal Edit, Keszegh Zsuzsanna, Konkoly Annamária. Zoboralján sokáig viseletben jártak. A viseletek nagy része Konkoly Annamária hajósládájából került elő, aki nagymamájának köszönhetően jutott hozzá a zoboralji kincsekhez. A képen látható darabok egy részét az 1920–30-as években az asszonyok még hordták.
– A viselet kényelmetlen is lehet? Miképp végezték akkor a nők a mindennapi teendőiket?
– Különbséget kell tenni hétköznapi és ünnepi viselet között. A régi kor embere az ünnepi viseletben templomba, keresztelőre meg lakodalomba ment, a pliszírozott köténybe nem törölte bele senki sem a kezét főzés közben. (Mosolyog.) A nők praktikus ruhákban tettek-vettek a mindennapokban, s inkább azokban táncoltak – így nem volt akkora baj, ha a szoknya elszakadt. A színpad viszont megkívánja a díszes viseletet.
– A ruha beszél. Mi mindenről árulkodhat?
– A színek és a díszítés sok mindent elárul. A fiatal lányok világos, élénkebb színeket hordtak, az idősebb asszonyok sötétebbeket. A hímzés gazdagsága a család anyagi helyzetét mutatta, tehát minél díszesebb volt az ingváll, annál jómódúbb volt a család. A fejfedő is árulkodó, Zoboralján a fiatalok nem hordtak csepjecet, az a menyecskéké volt. A szalagok, hajfonatok elrendezése is mindenkinél más volt, korra, élethelyzetre való tekintettel. A gyermekek két fonatban hordták a hajukat – s nem két külön szalag díszítette a két fonatot, hanem egy szalag volt átkötve hurokszerűen a két copfon. A hajadonnak általában egy fonata volt, ennek a végét nagy bokrétákkal díszítették. A viseletek stílusát, gazdagságát az is befolyásolta, hogy a településen haladt-e át a kereskedelmi útvonal. A Kassától nem messzire fekvő Magyarbődön például gyönyörű brokátszoknyákat viseltek – ahol viszont nem tudtak hozzájutni a nemesebb anyagokhoz, ott egyszerűbb pamutanyaggal dolgoztak. Mindezek ellenére a népművészetben nem volt uniformitás, minden tájegység más-más mintákkal és kiegészítőkkel dolgozott. Az idősebb asszonyokra például jellemző volt, hogy csak mellény volt rajtuk, vállkendő nem.
Zoboralja a Zobor-hegy alján és a Nyitra szomszédságában fekvő magyar falvak együttese (például Zsére, Kolon, Pográny, Gímes, Barslédec és a többi). Ezek a falvak sokáig megőrizték archaikus, régies táncaikat, énekeiket, viseletüket – beékelődve a szlovák falvak közé. A csitári hegyek alatt dallamát minden magyar ismeri, Kodály Zoltán gyűjtötte a dalt 1914-ben. A lajbi, a mellényke aljából kikandikáló peplum, fodor még a reneszánsz-barokk kor maradványa a zoboralji viseletben. Ma ritkán jutunk ilyen kincsekhez, ezért van szükség replikákra.
– A nők mindig szerették a szépet, s ezek szerint a nép találékony volt.
– Teljes mértékben! Mindenki különlegesre törekedett, s ha nem is utaztak, azért hallották, mit viselnek máshol az emberek, és ők is szerettek volna felzárkózni. Nem volt internet, ami ma kész képeket tár elénk – akkoriban a képzelet dolgozott. A falu népe együtt font, hímzett, varrt, kukoricát fejtett, mesélt. Valamivel el kellett ütni télen az időt, s ehhez nem volt más eszközük, csak a két tulajdon kezük. A nép a semmiből teremtett újat – anyagokat festett, mintákat talált ki, s a kreativitás volt a zsinórmérték, ami szabályokat alkotott, irányt adott. Egy-egy ruha elkészítése hónapokig is eltartott. A polgárság vagy a nemesség viselete közel sem volt ennyire sokrétű, egységesebb volt. A paraszti világ tobzódott, az alkotókészség sajátos mintázatokat hozott létre.
– Ma mennyire őrzik a falvak a hagyományokat? Ezt hogy látod?
– A zoboralji asszonyok még a hatvanas években is viseletben jártak. Zoboralja ezért sokáig kincsesládának számított, bár a fennmaradt ruhák többsége kicsi, XS-S-es méretű. Akkoriban ugyanis kisebbek voltak a nők, nemigen nőttek meg 170 centisre, a 150–160 centis magasság volt az általános.
– Hogyan igazítjátok a ruhákat a különböző testalkatokra?
– Mindig van ráhagyás, hogy lehessen belőle kiengedni. Viszont komoly kihívás, mikor egy magas lány ruháját kell egy alacsonyra ráadni. Volt egy nívós föllépésünk Budapesten a Hagyományok Házában, s az utolsó pillanatban két lány megbetegedett, és két teljesen más alkatú lány ugrott be helyettük. Tűztünk, kiengedtünk, mindent megtettünk, amit csak lehetett – ám pontosan ezért előny, ha van saját viseletünk, ami tökéletesen jó ránk, és amit nem kell bedobni a közösbe. Nekem is van saját viseletem, amit majd a lányom örököl meg tőlem.
– Hányféle viselet van a raktáratokban?
– Körülbelül tizenöt, s mindegyikből vannak eredeti darabjaink is. A zoboraljin kívül van moldvai, gyimesi, mezőségi, széki, boncidai, kalotaszegi és szatmári viseletünk is. Egyre kevesebb háznál van már értékes kelengye, bár vannak kereskedők, akik még viseletekkel foglalkoznak. Ők még járják a falvakat, a kommunizmus ideje alatt Erdélyben például sok viseletet azért adtak el, hogy legyen pénzük élelmiszerre.
– Hogyan tartjátok karban őket?
– Mindenkinek névre szóló fogasa van, így tudjuk nyomon követni, ki mit visel. Persze, így is előfordulnak keveredések, s Évi fogasára Zsuzsi dolgai kerülnek. (Nevet.) A ruhák zömét nem lehet mosni – csak kézzel, nagyon óvatosan, a pliszé kimegy például, ha víz éri. A kisebb javításokat és az alsószoknyák tisztítását mindenki maga végzi otthon.
– Van kedvenc viseleted?
– A zoboralji. Bár a kalotaszegi a legdíszesebb, s a moldvai adja a legszebb tartást, a Felvidékhez húz a szívem.
A végén átmegyünk a műterembe ahol felsorakoznak a táncosok a legszebb viseletükben. Hogy hány élet lehetett abban a teremben, ahol fotóztunk, nem tudjuk. A viseletek mind lányok, asszonyok örömét és bánatát suttogják, még a pici zsebkendők is. A lányok, nők pedig – akik ezeket a szövött ingecskéket, pliszírozott szoknyákat viselik –, átérzik ezt az örökséget. A viselet tartást ad, nem lehet benne hanyagul erre-arra dőlni, meggörnyedni. Mert a magyar viselet maga a nőiesség.
