Csípős a reggel. Fázósan kilépek a teraszra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik az óváros épületeire. Szorosan magam köré fonom a köntösöm, majd közelebb hajolok a bögrémhez, amelyben gőzölgő kapucsínó illatozik. Az alsó lakásból zenefoszlányok törnek a magasba. Chopin? Vagy Liszt? Ó, igen, ez a híres La Campanella.
Kedvem lenne táncra perdülni az aprócska erkélyen. Nagyot kortyolok a kávémból, s elmosolyodom. Már hallom is a fülemben a kedvesem szavait: „Na de kicsim, kapucsínót reggel? Mit szólnának ehhez az olaszok?” Mit nekem olaszok, amikor ezen a csodás februári reggelen a lábam előtt hever Bécs?
Zsoltot másfél éve ismertem meg. Munkaügyben találkoztunk, amit együtt elköltött vacsora követett, karácsonykor pedig már a bérelt lakásában készítettem a majonézes krumplisalátát. Tetszettek neki a házias ízek: éreztem, hogy imponál neki a konyhatudományom. A sütiről viszont ő gondoskodott, mert nem akarta, hogy túlzásba vigyem a háziasszonykodást. Inkább lustálkodtunk és zenét hallgattunk, nem siettünk elhagyni az ágyat. A harmadik napon aztán felajánlottam neki, hogy kísérjen el a szüleimhez, ám ő udvariasan visszautasított. „Csak pár hónapja ismerjük egymást. Korai lenne...” Megértettem. Amit viszont furcsállottam, hogy ő nem is tervezte meglátogatni az apját, pedig pár óra alatt leért volna hozzá vidékre. „Mi nem karácsonyozunk” – zárta le a szűkszavúan a témát. „Apám éli az életét, jól megvan. Évente kétszer-háromszor találkozunk, annyi bőven elég nekünk egymásból.”
❃
Két napot voltam távol, de pazarlásnak tűnt minden Zsolt nélkül töltött perc. A rokonaim szokásukhoz híven egyesével kikérdeztek, hogy mikor megyek végre férjhez, s én mindegyiküknek elmagyaráztam: friss kapcsolatban élek, egyelőre nem foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel. Belül persze nyugtatott, hogy hosszú idő után végre úgy éreztem: megtaláltam a férfit, akinek gyereket szülhetek. Zsolt kedves volt és figyelmes, az ágyban is tökéletesen működött köztünk az összhang. „Majd jövőre velem jön, s akkor a díszes társaság végre lehiggadhat” – nyugtáztam magamban. Hogy a választottam négy évvel fiatalabb, inkább elhallgattam anyu elől. Máskülönben rögtön sápítozni kezdett volna, hogy „Ebből a közeljövőben nem lesz esküvő!”, nekem pedig nem volt kedvem végighallgatni egy újabb litániát. Meg aztán: mi lesz, ha a közeljövőben nem lesz? Majd lesz később. A lényeg, hogy szeretem őt. Anyu végül annyi kaját pakolt az ajándékok mellé, hogy a kis Fiat 500-asom csordultig telt dobozokkal. („Ebből is vigyél Zsoltikának! Abból is vigyél Zsoltikának! Apád egy kis pálinkát is küld Zsoltikának!”) Az autópályán szinte száguldottam haza. Annyira vártam, hogy újra csókolhassam őt...
❃
– Néhány órára be kell mennem az egyik vállalathoz – közölte bocsánatkérő hangon Zsolt, miközben segített kirámolni a dobozokat az autóból. – Rendszerhiba. Azt mondják, sürgős. Utána viszont együtt pakolhatnánk a szilveszteri síelésünkre!
– Azért vacsizni, ugye, elmegyünk előtte? – biggyesztettem le az ajkam, hogy érezze a csalódottságomat. – Gyertyafény, félhomály, szép ruhák, marhabélszín francia módra...
Zsolt viszont visszarántott a földre.
– Minek pazarolnánk? Hiszen annyi kaját hoztál, hogy még a síelésre is marad belőle!
– Miért érzem úgy, hogy nem a haverjaiddal való síelés lesz életem legromantikusabb élménye? – mormoltam az orrom alatt, de úgy látszik meghallotta.
– Meglátod, szuper lesz! Kipróbálod a síelést, aztán teázhattok a többi csajjal a büfében.
Zsolt annyira lelkes volt, hogy igyekeztem én is jó képet vágni a kiránduláshoz. Pedig valójában gyűlölöm a telet, s a legkevésbé sem fűlött a fogam a síeléshez.
A felszerelésemet már karácsony előtt beszereztük ruhástul-sítalpastul-szemüvegestül, miközben az év végi prémiumom úgy eltűnt a számlámról, mintha nem is létezett volna. Mindezek után tényleg a minimum volt, hogy megpróbálom élvezni az egészet. A kiruccanás végül egész jól sült el. Sokat nevettünk, s a pasik sem hagytak minket sokat egyedül. Sőt, még romantikáztunk is kettesben Zsolttal a szabad ég alatt, egy dézsa forró vízben. Felettünk csak a csillagok világítottak, s a jeges levegő fuvallata felpezsdített minket.
❃
– Mit szólnál, ha a Valentin-napot összekötnénk a negyedik hónapfordulónkkal? Kieshetnénk egy egész hétvégére. Olaszország, Milánó, romantikus reggeli a Dóm téren... – bújtam hozzá Zsolthoz egy reggelen.
– Ez csak olyan amerikai majmolás – hűtött le. – Apám névnapját viszont megünnepelhetnénk. Rég voltam nála, akad pár félbemaradt ügyünk. Ott aztán lenne romantika. Vadromantika!
Értetlenül néztem rá, ezért folytatta:
– Lemegyünk hozzá a tanyára. Bálint-napot akartál, koccintunk apámra. Jó?
– Nem is tudtam, hogy apukádat Bálintnak hívják – annyira meglepődtem az ajánlatán, hogy csak ennyit tudtam kinyögni. – Jó ötlet, menjünk le hozzá a hétvégére.
– Apám fával fűt, a budi pedig kint van a ház mögött. Csak jövünk és megyünk! – tett pontot a beszélgetés végére Zsolt, s már pattant is ki az ágyból, hogy a kávéfőző gombját mihamarabb elérje. A gép beindult, hangos morajlással őrölni kezdte a szemeket, így pillanatokon belül finom kávéillat terjengett a levegőben.
– Miért nem mesélsz szinte soha a családodról? – mentem utána a konyhába. – Te már minden rokonomat ismered. Igaz, még nem találkoztatok...
– Mert nincs mit mesélnem. Apám nevelt, félig-meddig abban a tanyasi házban, ahol három éve él, mióta beadta a válópert. Anyám még akkor lelépett az Egyesült Államokba, amikor féléves voltam. A karriert választotta a család helyett. Találkoztunk párszor az évek alatt, de nem köt hozzá semmi. Ennyi.
– Sajnálom. Apukáddal biztosan szorosabb a kapcsolatod – próbáltam lereagálni a hallottakat.
– Nem igazán. Tűz és víz vagyunk, nem értjük meg egymást. Tudjuk, mi van a másikkal, de nem igényeljük egymás társaságát. Viszont lefőtt a kávé, menjünk reggelizni.
– És mit vihetnénk neki névnapjára? Hisz nem állíthatunk be üres kézzel – makacskodtam.
– Piát. Azt szereti. De valami jó fajtát, mert igényes az Öreg.
Az „Öreg” Bálint-napon már a kapuban várt minket.
– Csókolom – pattantam ki boldogan az Audiból.
– Csókolom? Ezek szerint meg kellene borotválkoznom. Ezen a lepratelepen kezdem elhanyagolni magam! – nevetett, majd kezet nyújtott. – Szia! Bálint vagyok, Zsolt apukája. És csak ötvenéves – tette hozzá, majd olyan szorosan megölelt, hogy azt hittem, el sem enged.
– Rendben, akkor szia! Egyébként Judit – szabadultam ki a karjai közül. Apa és fia távolról köszöntötték egymást, majd a hideg elől a konyhába menekültünk.
– Jól befűtöttem nektek – engedett előre Bálint. Az üveg whiskynek megörült, majd kisvártatva szendvicsek és bolti péksütemények kerültek elő. Míg apa és fia a vagyonelosztást tárgyalták, kisétáltam a gangra a kezemben egy bögre kapucsínóval. Egyszer csak a lábamhoz szaladt egy puli: a ház mögött lehetett, nem láttam, mikor bejöttünk. Körbeszimatolt, barátságosan csóválta farkát, majd leheveredett az ajtó melletti kuckójába. Együtt kémleltük az eget, szinte harapni lehetett a csendet. Ilyen a városban nincs.
– Meg ne fázz nekem – lépett mögém Bálint, és egy vastag plédet terített a vállamra. Éreztem, ahogy eligazgatja rajtam a durva anyagot.
– Hát megjöttél, Pamacs? – szólt oda a pulinak, majd az ajtóhoz lépett, hogy kutyatápot szórjon a tálkájába. Ekkor vettem csak észre, mennyire jóképű férfi az apósjelöltem, s kissé el is szégyelltem magam a gondolat miatt. – Amikor a városban vagyok, Boróka, a szomszéd lánya eteti – magyarázta, majd betessékelt a konyhába, ahol a nagy cserépkályha csak úgy ontotta magából a meleget.
A hazaúton Zsolt rá nem jellemző módon mesélni kezdett. Elmondta, milyen volt anya nélkül felnőni, s hogyan élte meg az apja, hogy egyedül maradt egy gyerekkel. A nő az évek során filmoperatőrként karriert épített, ma nagy névnek számít a szakmájában. Ezért is lepődött meg, amikor Bálint 24 külön töltött év után benyújtotta a válópert, s az igényét a vagyon egy részére. Ezen ment a balhé közöttük három éve, de végre felcsillant a remény, hogy megegyeznek. A pénz egyharmada a fiukra íródik, a másik harmad a férj jussa. Arra viszont már nem vette a fáradságot a híres mama, hogy hazarepüljön a tárgyalásokra. Az ügyvédje képviselte őt, még a válást is így mondták ki.
❃
Júliusban még egyszer leutaztunk Bálinthoz a tanyára. Apa és fia ekkor úgy összevesztek – mint kiderült, a pénzen –, hogy Zsolt köszönés nélkül csapta be a kocsiajtót Bálint orra előtt. Alig győztem beugrani mellé. Ezen a ponton viszont a kapcsolatunkban is valami megtört, Zsolt ugyanis egyre furcsábban kezdett viselkedni. Először bejelentette, hogy felmond a munkahelyén, majd folyamatosan külföldi befektetésekről és cégalapításról beszélt. Monológjainak nagy részét nem is értettem, csak egy dolog kezdett kristálytisztán kirajzolódni előttem: hogy a terveiben nem számol velem. Egy nap aztán csak úgy, félvállról bejelentette: felmondja az albérletét, és Amerikába költözik. Gyorsan hozzátette, hogy nem az anyjához, viszont az életét kint képzeli el.
– Szeretném többre vinni, mint az Öreg... – magyarázta lemondóan.
– És velem mi lesz? – kérdeztem kifejezéstelen arccal, hisz magamban már rég tudtam a választ.
– Jöhetsz velem. Vagy fél év itt, fél év ott. Megoldjuk, ha akarod.
– És te akarod? – suttogtam magam elé, de ezt már nem akarta meghallani. Estére összepakoltam a cuccaimat. Körbetelefonáltam a barátnőimet, melyiküknél húzhatnék ki néhány napot, és szerencsére gyorsan a segítségemre siettek.
Így másnap rohamtempóban hagyhattam el Zsolt bérelt lakását, csak egy „Ennyi” feliratú cédulát hagytam magam után az ágyon. Ennyi maradt a kapcsolatunkból.
Az álmaim – ki tudja, hányadszorra – megint szertefoszlottak. Anyunak csak nyár végén terveztem elmondani a történteket: előre sajnáltam, amiért újra csalódni fog. Legalább addig hadd csacsogja a telefonba, hogy Zsoltika így, Zsoltika úgy... Pedig a drága Zsoltika arra sem méltatta a szüleimet, hogy a fél év alatt meglátogassa őket.
❃
Szakításunk után a munkába temetkeztem. Az ingatlanpiac fellendülőben volt, így szerencsére akadt tennivalóm bőven. Éppen egy új építkezési projekt promócióján dolgoztam, amikor hirtelen megrezzent a telefonom. Bálint üzent. Hát ő meg mit akar?
– Judit, nem szeretnélek zavarni, de te értesz az ingatlanbizniszhez, ugye?
– Igen. Tudok segíteni? – pötyögtem vissza. Két héttel később már együtt kerestünk lakást Bécsben. Kiderült, hogy Bálint vegyészmérnök, s a cégük betársul egy ökotermékeket forgalmazó osztrák nagyvállalatba.
– Segítenél eligazodni az új életemben? – kérdezte, majd elegánsan felém nyújtotta a karját. – Hölgyem?
– Szívesen. Uram? – vettem a lapot, majd úrihölgy módjára a karjába csusszantam.
❃
Egy év, 365 nap. Mennyi minden történhet egyetlen év leforgása alatt! A teraszról visszasietek az ágyba, s a takaró alatt hozzábújok a kedvesemhez.
– Hideg vagy! És már kávéztál is? Érezni a szád ízén – ugrat, majd gyengéden átölel. Egy darabig elidőzünk még így, egymás karjában, majd kipattan az ágyból, s a kávéfőzőhöz siet. A gép fülsiketítő morajlással őrölni kezdi a szemeket, a lakást hamarosan friss kávéillat lengi körbe.
– Bedobom ezt az eszpresszót, és indulhatunk! – szól ki a konyhából. – Csipkedd magad, Szerelmem, anyukád már vár minket ebédre!
