Napjainkban egyre több színvonalas sorozat születik! S ha megtartjuk a mértéket, és nem a tévé „osztja be” az időnket, és nem hanyagoljuk el miatta emberi kapcsolatainkat (férjünket, gyerekeinket, barátainkat); nem „hárítunk”, vagyis a saját, valódi problémáinkon rágódunk szabadidőnkben, nem a szereplők álproblémáin: hosszú távú szórakozásként, lelkiismeret-furdalás nélkül színesítheti életünket.
Manapság már illik bevallani. A szappanoperák hőskorszakában – lásd Esmeralda és társai! – entellektüel körökben mindez szégyennek számított. A tanárnő és barátnője „stikában” könnyezték végig a rabszolgalány történetét, és csak leengedett függönyök mögött vallották be egymásnak, hogy bizony „bűnöztek”. Ma meg? Sikeres menedzsernők rajonganak dr. Housért, az egyetemisták pedig a Sex and the cityből tanulnak meg angolul. Vajon mi változott meg?
Jelenet a Született feleségek című sorozatból
A feszültség a magyarázat
Lassan követhetetlenül sugározzák a tévécsatornák a sorozatokat. A nézők pedig kiéhezve várják az újabb adagot. Persze még mindig sokan szidják, kultúrszemétnek tartják eme „műveket” (Sírhant), ám ők is nézik, másként nem bírálnának oly vehemens konkrétsággal.
A felmérések szerint a fiatalok (és a magasabb műveltségűek) rajonganak kevésbé a dél-amerikai szappanoperákért, pedig a műfaj innen indult hódító útjára. Bennük a forgatókönyvírók ismert kliséket használnak, és nem csupán a jellemábrázolás, de maga a cselekmény is hihetetlen, s ezért hiteltelen. Ez azonban – a magas nézettségi index szerint – az átlagos nézőt nem zavarja. A szappanopera nézője nem elgondolkodik, hanem „(ki)élvezi” a folyamatos feszültséget. Ebből pedig nincsen hiány, hiszen a rengeteg mellékszereplő, a fő irányvonalhoz lazán kötődő jelenetek a végtelenségig nyújtják a végkifejletet. S mindig, mikor a legizgalmasabb, akkor van vége! Hát igen, a nézőt a következő részhez is képernyő elé kell csalogatni. A néző eleinte csak fél szemmel követi az eseményeket – a végén „rabul ejtik”.
Az eredmény: egyik nyugdíjas ismerősöm például fél életét a szappanoperákhoz igazítja. A sorozatok közti szünetekben igyekszik elintézni ügyes-bajos dolgait. A körmeit tövig rágva, hangosan szidja az aktuális főgonoszt. Sokáig nem értettem, hogy lehet valaki ennyire „függő”, hiszen már a kezdet kezdetén sejteni lehet a véget. (Hamar rájöttem: a folyamatosan adagolt feszültség a magyarázat!) Annak idején minden néző biztosra vehette, hogy a kegyetlen gazda által elnyomott rabszolgalány, Isaura felszabadul, Esmeralda visszanyeri a látását, Betti megszabadul a csúnyaságától. Mégis!
Az agymosást nem lehet elég korán kezdeni! Barátnőm megtiltotta 8 éves lányának, hogy nézze az esti sorozatot. A kisiskolás azzal védekezett, hogy számára ez „kötelező”, az osztályban mindennap megbeszélik a történteket. Ha tehát nem nézi, szégyenszemre nem tud hozzászólni a témához.
Miben különböznek a sorozatok?
A filmsorozatokban is epizódról epizódra ugyanazok a szereplők köszönnek vissza, a telenovelláktól (szappanoperáktól) mégis különböznek. Mégpedig abban, hogy itt minden egyes rész külön történet. Így ha kihagyunk egy részt, akkor sincs gond! A műfajban – az amerikai tévécsatornák vetélkedésének köszönhetően – egyre több igényes produkció született. Szerintem kevés az olyan ember, aki legalább egyszer nem nézte volna meg, hogy a chicagói orvosok milyen „vészhelyzettel” küszködnek, vagy nem izgult volna a Harmadik műszak minden áldozatra kész hőseiért.
És ott van a FOX sikersorozata, a Doktor House. Ő a szuperdoki, aki bámulatosan megoldja a legbonyolultabb eseteket is, és gőgös, nagyképű megjegyzéseivel belegyalogol kollégái érzékeny lelkébe. (Talán kicsit unalmas lenne az egyszerű halandó számára a sok latin orvosi kifejezéssel teletömött filmecske, ha a főhős, az arrogáns zseni, iróniájával és csipkelődő humorával nem lazítaná fel a szigorúan hierarchikus légkört.) Így azonban érdekfeszítő hangulatot teremt. A címszereplő angol Hugh Laurie sem „piskóta”: meglepően sármos és vonzó. A sok tökéletesre botoxolt amerikai sztár után igazi felüdülés kicsit undok „képe”: rajongói szerte a világon fan-klubokba tömörülnek. (A kissé aszociális doki megformálásáért immáron két Golden Globe-díjjal jutalmazták.)
Más sikersorozatok
Sokan kedvelik az akciódús vagy misztikus elemekkel megfűszerezett sorozatokat. Nos, nekik ott a Szökés, mely az ABC által forgatott Losttal vetélkedik az elsőbbségért. Érdekes, hogy eme „típusok” a tengerentúlon sokkal sikeresebbek, mint nálunk. Ott a nézettségi listát az a Lost vezeti, melynek már a kezdő epizódját is rekordszámú, 18,7 millió néző izgulta végig. Pedig maga az alaptörténet nem túlságosan eredeti. Egy repülőgép-katasztrófa 48 túlélője várakozik egy titokzatos, lakatlannak tűnő szigeten az őket kereső kutatócsoport érkezésére. Kezdetben a sziget egy földi paradicsomnak tűnik a számukra, de fokozatosan kiderül, hogy nincsenek egyedül, figyelik őket a primitív Többiek.
De nem csupán a pokoli éden tartogat meglepetéseket, a túlélőknek is megvannak a saját kis titkaik a múltból, melyek lassan kiderülnek. A sorozat egyik érdekessége, hogy nem beszélhetünk főszereplőről: a film „több főszereplős”.
A nők között – annak ellenére, hogy hajlamosabbak vagyunk rajongani egy gyengébb akciófilmért is, ha abban kedvenc férfi színészünk szerepel – a legnépszerűbb a Született feleségek. Bevallom: jómagam minden eddigi részét láttam. Az öt, negyvenes éveiben járó amerikai nő élete látszólag rendezett, de az idilli kép mögött titkok bújnak meg. Hogy miért szeretem-szeretjük? A (jól kidolgozott) karakterek között mindenki számára akad egy kedvenc. Amikor szembesülök Susan Mayer (Teri Hatcher) baklövéseivel, és azt látom, hogy van még valaki (még ha csak kitalált szereplő is), aki hasonlóan csetlik-botlik az életében, mint én: kicsit mindig megvigasztalódom.
A sorozat azért nincs híján szívtipró pasiknak se, hiszen a Mike Delfinót alakitó James Denton vagy a Carlos Solis szerepében tetszelgő Richardo Chavira bizony majd minden női szívet megdobogtat.
A fiatalabb korosztály tagjai közt igencsak közkedvelt a Jóbarátok (komédia), mely szinte mindvégig egy szobában és egy kávézóban játszódik. Hat barát, három férfi és három nő barátságát mutatja be. A karakterek mindegyike élethű, pozitív és negatív tulajdonságokat is magában hordoz.
Hőseink teljesen különböző személyiséggel vannak megáldva, ami azonban (helyesen!) nem gátolja meg őket abban, hogy egymást elfogadják, és megbocsássák egymás baklövéseit. Néha fellobban köztük a szerelem lángja, flörtölnek egymással, de a barátság akkor is megmarad, ha a „szerelem” véget ér. A poénok kultúráltak, a szereplők nem ármánykodnak egymás ellen, és példát mutatnak abban, hogy az igaz barátok mindig, minden helyzetben kitartanak egymás mellett. A sorozat igazi sztárja Jennifer Anniston, aki Rachelt alakítja.
