Mi legyen, ha a nő egy hosszú kapcsolatban unja már a szexet? Nem utasítja el, de nem érdekli. Egy ismert amerikai lélekgyógyász közreadta gondolatait a női szexualitásról, az intimitásról, szót ejt arról, miért és milyen szorosan függ össze a kapcsolat minősége és a szex.
Pár évvel ezelőtt esetleg a barátnőnkkel folytattunk bizalmas beszélgetést a nemi életünkről. Sóhajtva emlegettük, hogy „régen egészen más volt”. Ma már gátlás nélkül szóba kerül a téma, köszönhetően egy-két bevállalós asszonynak, akik a terápiás rendelőkből kivitték a szociális hálóra. Köszönhető ez többek közt Esther Perel pszichoterapeutának, bestsellerírónak is, aki nevet tudott adni olyan dolgoknak, amelyekről sokáig hallgattunk. Annak, hogy a vágy nem magától értetődő, nem kötelesség. Meg hogy a szerelem és a szex nem ugyanaz. Hogy az unalom a párkapcsolatban nem kudarc, hanem jelzés.
Esther Perel azért vált híressé, mert nem csupán szégyenkezés, hanem tanácsosztogatás nélkül tud beszélni az intim életről. Nem ígéri, hogy a vágy öt egyszerű lépéssel visszaszerezhető. Nem mondja, hogy csak akarni kell. Csak azt közli, hogy a hosszan tartó kapcsolattól két olyan dolgot várunk el, amelyek gyakran ellentmondanak egymásnak. Biztonságot és vágyat várunk. Állandóságot és izgalmat. Közelséget és titokzatosságot. Pedig ha az egyik teljesül, a másik csendben eltűnik.
Moralizálás és elmarasztalás nélkül beszél a hűtlenségről, a vágyról és a monogámiáról. A nőknek nem mondja azt, hogy „jobban kell akarni”, és a férfiakat sem oktatja arra, hogy „zabolázzák meg magukat”. Szétveri a kényelmes sztereotípiákat. A nő nem akar szexelni, mert mindig fáj a feje. Vagy csak akkor hajlandó, ha a férfi megérdemli – felszereli a polcot, kimossa a zokniját, foglalkozik a gyerekekkel. Ezt halljuk egész életünkben. Ezt látjuk a filmekben, ezt halljuk a viccekben. Már kínos.
Mi van akkor, ha a valóság más? Ha a nők a hosszú kapcsolatban előbb kezdenek unatkozni, mint a férfiak? S mi köze ehhez a migrénnek?
Esther Perel világosan fogalmaz: „Nem arról van szó, hogy a nők ne szeretnék a szexet. Sokszor csak azt a szexet nem szeretik, amelyik rendelkezésre áll.” Ez egy kényelmetlen mondat, mert arra kényszerít bennünket, hogy ne a libidót, a hormonháztartást vagy a személyes fiaskót hibáztassuk. Inkább kezdjünk foglalkozni a minőséggel, a körülményekkel, a hangulattal és a kapcsolat dinamikájával. Ne azt kérdezzük, hogy a nőnek miért nincs kedve. Hanem azt, hogy pontosan mihez nincs kedve. Meg hogy miért nincs.
Hiszen nem az állítólagos csökkent libidóról van szó. Sokkal több hasonlóság, mint különbség van a nő és a férfi szexualitása között. És amit kevesen tudnak – az időben ez mind a két nemnél jelentősen változhat. A nők esetében szerepet játszik a menstruációs ciklus, a férfiak esetében a tesztoszteronszint, amely reggel magasabb, mint este, és a kor előrehaladtával csökken. És mind a nőre, mind a férfira hatással van a stressz, az aktuális életszakasz, a kapcsolat dinamikája és az egészségi állapot. De az is, hogy hogyan érzékeljük az adott időben a társunkat. Közel érezzük-e magunkhoz, izgat-e minket, vagy csak a kötelességek listájára tudunk gondolni.
Vágyakozunk az életre
A tantraoktató szerint a libidó nem csak szexuális vágy. A libidó életigenlés, közelség, kapcsolódás. Ezekkel az érzésekkel tudatosan lehet dolgozni. Ami tökéletesen egybecseng azzal, amit Esther Perel ismétel évek óta – a vágy nem az, ami vagy van, vagy nincs. A vágy folyamat. Valami, ami időben és térben keletkezik. Ezt a teret lehet erősíteni, vagy elfojtani.
A kutatásokból kiderül, hogy a férfiaknál gyakran előfordul az ún. spontán libidó – a vágy, amely minden előzmény nélkül megjelenik. A nők esetében ez fordítva van: a vágy mint reakció jelentkezik egy-egy eseményre, hangulatra, ingerre. Milyen hatással van ez a kapcsolatra? A különbség a spontán és a válaszoló vágy között az információ, amely sok kapcsolatot meg tudna menteni.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a nő nem kelletlen, amikor spontánul nem vágyik a szexre. Inkább úgy kell feltenni a kérdést, mit lehetne tenni annak érdekében, hogy feltámadjon benne a vágy. Talán el kellene vinni a gyerekeket a nagyihoz, elmenni vacsorázni egy szép helyre, szépen felöltözni, hogy szexinek érezze magát és a partnerét, flörtölni napközben, megnézni egy filmet, ami megérinti a lelkét, elindítja a fantáziáját. Vagy egyszerűen kedvesnek lenni hozzá, megsimogatni, itt-ott átölelni, megdicsérni valamiért. A nő nincs fából.
Sok minden felébreszti a vágyat a nőben. Például egy jól elvégzett munka. A szexuális energia magától feléled. Arra viszont hiába várunk, hogy magától feltámadjon.
Esther Perel ezt másképpen is megfogalmazza: „A szerelem közelséget kíván. A vágy távolságot.” A másik közelsége biztonságot ad. A vágynak térre van szüksége, hogy önálló személyiségnek lássuk a másikat, nem csak játékostársnak. Ha a kapcsolat csak egy társas közösség, amelyben nem foglalkozunk mással, csak a bevásárlással, a gyerekekkel meg a banki hitellel, akkor nem csoda, hogy a szex teljesen kiüresedik.
A monogámia unalmas?
Mi történjen akkor, ha szeretem a páromat, de már nem vonz? Vagy ha túl vonzónak látok másokat? Mind a két dolog normális. A monogámia soha nem jelentette azt, hogy más emberek már nem tetszenek. Inkább a döntésről van szó – maradok, elmegyek vagy megcsalom. Mert a kapcsolat egy kicsivel mindig több, mint a szingliség.
Egyébként a nők ugyanolyan sokszor hűtlenkednek, mint a férfiak. Csakhogy a női hűtlenségről másképpen beszélünk – vagyis inkább ritkábban. Esther Perel itt is szépítés nélkül az igazat mondja: „A legtöbb hűtlenségben nem csak a szexről van szó. A vágyról, az együttlétről, a szabadságról szól – és önmagunk ama változatáról, amelyet menet közben valahol elveszítettünk.”
Az unalom gyakran nem azért jelenik meg, mert a monogámia természetellenes volna. Lehet, hogy az; lehet, hogy nem. De a mély, stabil kapcsolat az ember egyik alapszükséglete. A probléma nem maga a monogámia, hanem az, hogy egy biztonságos kapcsolatban néha elfelejtünk magunkról beszélni. Nem mondjuk ki, mit akarunk, mit nem akarunk, mi változott meg. A pszichológus szerint a monogámia sok ember számára olyan biztonságos környezet, amelyben ki tud teljesedni. Csakhogy éppen a biztonság az, ami miatt megszűnik a pár között a kommunikáció arról, hogy mit szeretnének. Ennek következtében a pár egyik tagja egyre gyakrabban érzi úgy, nem kapja meg azt, amire szüksége lenne.
A felmérések szerint az egyedülálló nők boldogabbak, és tovább élnek. A férfiak esetében fordított a helyzet. A férfiaknak kevesebb mély kapcsolatuk van a házasságon kívül. A patriarchális családokban a nőkkel szemben nagyobbak az elvárások – gondoskodniuk kell a háztartásról, a gyerekekről, a kapcsolat érzelmi kötelékeiről. Nem csoda, hogy már akkor fáradtak, mielőtt még egyáltalán sor kerülne a szexre.
Ha a nő többször is elmondja, hogy fáj a feje, az nem mindig jelenti azt, hogy nincs kedve a szexhez – inkább azt jelenti, hogy az a mód nem tetszik neki, ahogyan sor kerülne rá. Az elutasítás mögött sok minden rejtőzhet: hosszabb ideig tartó kielégítetlenség, nyomás vagy irreális elvárások a férfi részéről. A fejfájás általában csak ürügy, hogy ne legyen kénytelen újra meg újra átélni azt, ami nem felel meg neki.
A pszichológus arra is kitér, hogy a nők a kapcsolat elején nem akarnak „problémásnak” látszani, ezért saját igényeiket háttérbe szorítják. Mert nem mindig van olyan tapasztalatuk, hogy biztonságos dolog magukról beszélni. Éppen ezzel alapozzák meg azt a helyzetet, hogy hosszú távon elégedetlenek lesznek. Ez az elégedetlenség jelentkezik később azunalom vagy a figyelem elterelésének formájában.
Az unalommal foglalkozni kell
A kérdésre sokféle válasz van. Sok nő számára kulcskérdés a minőség – nem pedig a mennyiség. Szexelhetünk mindennap, mégis unalmasnak találhatjuk. De van olyan szex is, amelyben ritkábban van részünk, mégis hosszú időre feltölt bennünket.
Sokat segít az, ha nem az orgazmusra helyezzük a fő hangsúlyt. A szex nem autóverseny, és nem az érem a cél. A tudatos, finom szex nem az időtartamról szól, hanem a figyelemről az érintésekről, a jelenlétről. Nem a teljesítményről, hanem a kapcsolódásról. És rendszerint éppen ekkor születik meg az, amiről már azt hittük, elveszítettük.
