„Nem akarok egyedül aludni, egyedül lélegezni, egyedül alkotni, egyedül létezni, egyedül érezni” – szól az ismert idézet. De mi van, ha egy láthatatlan kórokozó emberek millióit kényszeríti arra, hogy egyedül létezzenek, egyedül érezzenek?

Önző vagyok, amiért az élet szép dolgaira – szerelemre, barátokra, szórakozásra – vágyom, míg sokaknak a szimpla lélegzetvétel is nehézkes? Felületes vagyok, mert azon siránkozom, hogy szép ruháim a szekrényben porosodnak, míg az orvosok talán ebben a percben is életekről döntenek? Egyáltalán nevezhető-e problémának az én problémám, hogy a 26. évemet egyedül, másoktól elszigetelve töltöm?

szingli-ill-inditonak.jpg

Hiszen sokan attól rettegnek, hogy szeretteik meghalnak, ők maguk pedig az utcára kerülnek, vagy a gyerekeik most maradnak le az életről, mert nincs részük jó oktatásban.

Mi lenne, ha a járvány nem lenne?

Péntek van: négy óra múlt, munkaidőm a végéhez közelít. Szertartásszerűen hátradőlök a székemen, nyújtózom egy hatalmasat, majd a szekrényemhez lépek, hogy kiválasszam az aznapi futószettemet. Tekintetem akaratlanul is megakad a tükörképemen: az arcbőröm tiszta, a hajam fényes, s bár az utóbbi időben kicsit többet nassoltam a kelleténél, jó formában vagyok. Éppen egy éve határoztam el egy szakításból felocsúdva, hogy az életmódváltás lesz a fő fegyverem. A rendszeres testmozgás és az egészséges étkezés adják meg majd a célt, és segítségükkel sikeresen átlendülök a járványhelyzeten. Akkor még azt hittem, hetekről, legfeljebb hónapokról lesz szó. Motivációm görgetett is egy ideig előre, mostanra viszont fogytán a lendület.

Szememből eltűnt a csillogás, fásult vagyok és enervált. Vajon mit csinálnék most, ha nem kéne félni a koronaszörnytől? – merengek el pár pillanatra, majd egy sóhaj kíséretében arra jutok, hogy valószínűleg fiatal életem legszabadabb időszakát élném.

Élvezném, hogy minden tekintetben független vagyok. Péntek este színházba, moziba vagy randira készülnék, s az lenne a legnagyobb gondom, hogy a vörös vagy a mályvaszínű rúzsomat tegyem-e fel. Esetleg asztalt foglalnék valamelyik étterembe – de csakis hosszabb nyitvatartásúba, hogy éjszakába nyúlóan beszélgethessünk barátnőimmel a rozéfröccsünk fölött.

Tudom, vannak olyanok, akik bármit megadnának, hogy a bőrömbe bújhassanak – mégis én vagyok az, aki szorong. Szorongok, mert hiába szeretnék másokhoz kapcsolódni, az online téren kívül nincs rá lehetőségem. (Voltak ugyan próbálkozásaim a Tinderrel, de az FFP2 maszkban sétálós, kocsiban ülős, nyolcra hazasietős randikról hamar letettem.) Szorongok, mert az egyedül töltött idő most már teher. S noha áldásnak tartom a home office-t, most nem segít, hogy az életterem az irodám is egyben. Szorongok, mert a napjaimból hiányoznak a színek és a fények, szorongok, mert úgy érzem, hogy a fiatalságom elsuhan mellettem, miközben a négy fal között kuksolok. S amiatt is szorongok, hogy ilyenek miatt „nem illene szoronganom” – legalábbis így éreztem azon a péntek délutánon, mikor felhívtak a szerkesztőségből.

hirlevel_web_banner_2_220.jpg

Kiki, az Új Nő lapmenedzsere már hetek óta pedzegeti, hogy írni kellene a járványról és a szinglikről. Mivel a téma engem többszörösen érint – egyedülálló vagyok, s most már egyedül is élek – első kézből tudnék nyilatkozni róla... Mit vált ki belőlünk a hosszan tartó egyedüllét, hogyan birkózunk meg a korlátozásokkal? Mégis úgy érzem, hogy ez nem jó ötlet, hiszen a társadalom az én gondjaimnál jóval nagyobb gondokkal néz most szembe. Hogyan is írhatnék arról, hogy az élet szép dolgaira – szerelemre, barátokra, szórakozásra – vágyom, miközben mások fél családjukat eltemették? Visszatetszést váltana ki, ha én most azon siránkoznék, hogy a szép ruháimat nem tudom megsétáltatni...

Egyáltalán, problémák-e azok, melyekkel én és a sorstársaim most szembenézünk? Aztán persze észhez térek, és belátom: Kikinek igaza van. Erről is beszélni kell. Hiszen attól, hogy mások hegyet húznak, nem lesz kevésbé nehéz az én hátizsákom. Az elfojtás ideig-óráig működik, és nemhogy nem mentünk meg vele senkit, saját magunkat is csak tovább mérgezzük. S ebben a világhírű pszichológus, Edith Eva Eger erősít meg, akinek A döntés című könyvében a következő sorokra bukkanok: „...a szenvedésben nincs hierarchia. Semmi nincs, ami az én fájdalmamat rosszabbá vagy jobbá tenné a tiédnél, nem létezik olyan grafikon, amelyen ábrázolhatnánk egyes emberek bánatának relatív jelentőségét egymáshoz képest. (...) Ha lebecsüljük a fájdalmunk jelentőségét, vagy büntetést mérünk ki magunkra, amiért az elveszettség vagy elszigeteltség érzése fogott el bennünket, vagy mert megrémítenek életünk kihívásai, bármennyire jelentéktelennek tűnjenek ezek a kihívások mások szemében – ez azt jelenti, hogy még mindig az áldozat-lét mellett döntöttünk.”

Elhatározom hát, hogy megírom ezt a cikket. Ciki, nem ciki, névvel is vállalom, hogy hiányzik minden, ami élet, beleértve akár a baráti, akár a romantikus kapcsolatokat.

Hiányoznak az impulzusok, a színek és az ingerek. S bár tudom, hogy a mai virtuális világban mást sem csinálunk, mint mosolygunk és a legjobban vagyunk, én mégsem szeretném letagadni, hogy vannak érzéseim. Sokszor szomorú vagyok, sokszor elszigetelve érzem magam, és ez teljesen rendben van. Ettől még nem vagyok rossz ember, csak ember. 

Te hogy éled meg?

Nyolc szingli fiatalt kérdeztem meg olvasóink közül, hogy ők miképp birkóznak meg a lezárásokkal. Hogyan élik mindennapjaikat, ismerkednek-e a korlátozások között, s ha igen, ez hogyan történik? 

Zsófi (24):

– Régimódi típus vagyok, nem igazán hiszek a netes társkeresésben. Azért vettem egy mély levegőt, és adtam egy esélyt a Bumble-nek. Előnye a többi társkeresőhöz képest, hogy itt a lányok kezdeményeznek. Ezt női büszkeségből azelőtt soha nem léptem meg, de most kibújtam a csigaházamból. Bár az igazit azóta sem találtam meg, igazán tartalmas beszélgetéseim voltak. Mindent összevetve remélem, hogy a fiatalok végre ráeszmélnek, hogy a való élet a kütyükön túl zajlik, és nyitottak lesznek az offline ismerkedésre.

szingli-bele.jpg

Kata (27):

– A pandémia előtt olyan érzésem volt, mint a Jóbarátok főszereplőjének: a barátaim állandóan be akartak mutatni valakinek. Sikertelen randi sikertelen randit követett, majd végső elkeseredésemben letöltöttem a Tindert. Ebben szintén csalódtam. Az online kommunikáció mindenkivel jól ment, a személyes találkozók mind kudarcba fulladtak. Volt olyan pasi, aki helyben közölte, hogy neki családja van, de ettől még szexelhetnénk, vagy találkoztam egy főorvossal, aki a telefonban nyitottnak tűnt, a randin viszont csak magáról beszélt. Aztán ősszel, egy véletlen folytán, megismerkedtem Márkkal – igazából random ráírtam a Messengeren. Azóta találkozgatunk. Biztos vagyok benne, hogy nem ő az igazi, mégsem tudom elengedni. Félek a magánytól, félek attól, ha kilép az életemből, nem találok helyette senkit, s megint kezdődik minden elölről...

Petra (32):

– Én a járvány alatt döbbentem rá, hogy imádok szingli lenni. Közel tíz éve élek egyedül, de most, hogy egyáltalán nincs férfi az életemben, nem idegeskedem, és nem is féltékenykedem. Lefoglalom magam a munkámmal és a hobbijaimmal – a normális élet viszont rettentően hiányzik. A nyitás után tuti, hogy még a mesékre is beülök a moziba! (Nevet.)

Ákos (23):

– Novemberben ért véget a hatéves kapcsolatom. Személyesen nem tudok ismerkedni, a társkeresőkkel szemben pedig fenntartásaim vannak, így egy időre felfüggesztettem a „társat keres” játékot. Egyszerűen nem tudom, hol lenne kivitelezhető a randizás: a kávézók és a mozik zárva vannak, magamhoz meg – mivel még a szüleimmel lakom – senkit sem vinnék fel. Így marad a séta. Mondjuk, azt nem tudom, ha a rendőr megállítana, mennyire lenne elfogadható indok a „mi most éppen randizunk”...

Noémi (26): – Teljesen kiszorultak az impulzusok az életemből. Hiányoznak a baráti összejövetelek, hiányzik, hogy szépen felöltözve megigyak egy kávét a barátnőimmel. Nyomasztó a folyamatos chatelés – hogy FaceTime-on keresztül nem látom tisztán a másik arcát, mimikáját, és nyomasztó, hogy az egész életemet képernyők közt élem. De próbálok kitartani, s másoknak is azt kívánom, hogy tartsanak ki.

Patrícia (22):

– Én a vírus előtt is szingli voltam, de ma valahogy jobban zavar. Talán azért, mert most esélyem sincs összefutni senkivel valamiféle emberi kapcsolat reményében. Úgy érzem, az életem kifolyik a kezem közül. Hiába van húsz esztendőm, ugyanúgy nem tudnám eladni senkinek, mint József Attila, mert nincs semmi értéke. Persze tudom, hogy ez nem igaz, és hogy ez az időszak nehéz mindenkinek, mégis: ez van. Egyébként a járványhelyzet sürgetett bele nyáron egy két hónapos viszonyba, amibe kár volt belekapaszkodni. A kapcsolat több rosszat adott, mint jót, mégis már-már irreálisan ragaszkodtam hozzá, mert féltem, hogy megint egyedül maradok.

Csabi (30):

Mirkót a Grindren ismertem meg, ami elsősorban melegeket célzó app. Kalandnak indult, de annyira jól működött a kémia, hogy randizni kezdtünk – konkrétan szétfagytam a nagy pozsonyi séták közepette. Aztán jött a lockdown, mi pedig ott álltunk egy bimbózó kapcsolat elején. Hamarosan azon kaptuk magunkat, hogy 0–24-ben együtt vagyunk. Filmezéssel, közös főzéssel töltjük az időt, sőt, még „človečezni” is elkezdtünk, ami így, harmincon túl azért elég mókás. Elmondhatjuk, hogy a Matovič-kormány beletaszított minket egy párkapcsolatba! (Nevet.) A kérdés csak az, hogy mi lesz, ha majd ismét megcsap minket a szabadság szele...

szingli-kanape.jpg

Luca (28):

Viktort idén januárban ismertem meg a Happnen. Ez egy hasonló randiapp, mint a Tinder, csak sokkal kevesebben ismerik. Két nap chatelés után találkoztunk, s mivel kedvesnek és megbízhatónak tűnt, egy séta után felmentem hozzá. Végül úgy alakult, hogy a kijárási tilalom miatt nála aludtam. Soha nem csináltam ilyesmit azelőtt, és senkinek sem ajánlanám. Nálunk viszont működött: azóta is egy pár vagyunk. 

Ki vagyok én, s ki leszek ezután?

Felemelő érzés volt a válaszok végére érni. Nemcsak azért, mert a megélések többségével magam is tudtam azonosulni, hanem mert egyik válaszadó sem bagatellizálta el az óvintézkedések fontosságát. Ha kellően tudatosak maradunk, kiforrottabb személyiségként kerülhetünk ki ebből az egész járványmizériából.

Mi az, amit megtanultam, s amit zárszóként tanácsolnék?

Hogy beszéljünk a problémáinkról. Beszéljünk akkor is, ha férjezett családanyák vagyunk, és három gyermeket nevelünk a hetedik emeleten, s beszéljünk akkor is, ha szingliként végleg maga alá gyűrt minket az egyedüllét. Mondjuk ki azt, ha családfenntartóként félünk, hogy nem lesz mit az asztalra tenni a hónap végén, s mondjuk ki azt is, ha állandóan attól rettegünk, hogy valamelyik szerettünket vagy bennünket elragad a vírus. Hogy hol beszélünk erről és kinek, szóban mondjuk-e ki, vagy inkább írunk róla, csak rajtunk áll. Egy a lényeg: ne fojtsuk magunkba a panaszainkat! Mihelyt igazán őszinték leszünk magunkkal szemben, ráeszmélünk majd, hogy lelkünkben leomlott a bennünket a külvilágtól elválasztó fal, és közel sem vagyunk már annyira egyedül.

Olláry Ildikó