Felfejtettük a titkot, hogy miért kételkednek az okosok, s miért magabiztosak az ostobák…

Vajon hányszor tapasztaltuk meg az elmúlt időszakban, hogy a laikus tudósok állításait vonja kétségbe? Vagy egy dilettáns teljességgel elhiszi, hogy ő kompetensebb a szakavatottaknál? Miért tudjuk jobban a tribünről, hogyan kellene játszani odalent a gyepen?

ketelkedo-okosok-kezdo.jpg

Az újságírótanonc és a „nagy mellény” esete

Soha nem felejtem el, amikor elsőéves egyetemistaként megkaptam az első D-met (4-esnek megfelelő osztályzat – a szerk. megj.) az egyik beadandómra. Egy Vörösmarty-verset kellett mai korba átültetni, amit én úgy oldottam meg, hogy egy közhelyes „Hollywood-sztorit” kreáltam köré. Akkor persze mérhetetlenül eredetinek tűnt az ötlet – emlékszem, mennyire büszkén küldtem el a tanárnőnek a szöveget, aztán csak pislogtam nagyokat, amikor a válaszímél visszaérkezett. Nem elég, hogy az írás tele volt klisével, de műfaji sajátosságok tekintetében is hagyott kívánnivalót maga után. Az értékelés láttán persze borzalmasan megsértődtem. Hogy kaphatok én, aki a legjobb fogalmazásokat írtam a gimiben, egy szánalmas D-t?

Ez csak tévedés lehet! Aztán ahogy haladtam előre a tanulmányaimmal, és mélyebbre ástam magam az újságírás rejtelmeibe, be kellett látnom, hogy tudásom meglehetősen felületes, ezért magabiztosságom is alaptalan. A „nagy mellénynek” óhatatlanul le kell esni, csak így alakulhat ki bennem a kellő alázat. Hosszú út áll még előttem, ha a későbbiekben tényleg hivatásszerűen szeretnék írni. Csakhogy utána meg az érem másik oldalát kezdtem nézegetni „Vajon elég jó vagyok ahhoz, hogy egy ezrek által olvasott lapban publikáljak?” „Vajon észreveszi valaki, ha, ne adj’ isten, nyelvi hibát ejtek?” „Eljön majd az idő, amikor százszázalékosan biztos leszek a helyesírásomban?” Ilyesmiket kérdezgettem magamtól, s az effajta kételkedés azóta sem áll távol tőlem.

Na de várjunk csak: nem paradoxon ez? Úgy értem, nem az lenne logikus, ha a tudásommal párhuzamosan az önbizalmam is növekedne? Nos, úgy tűnik, van magyarázat a jelenségre. Úgy hívják, hogy Dunning–Kruger-effektus.  

Nézzünk egy picit a dolgok mögé!  

Látjuk, hogy kezdetben – feltehetőleg a korábbi sikerélmények hatására – töretlenül magabiztos voltam. Önmagamba és a tudásomba vetett hitemet egyetlen igazi szaktekintély sem ingathatta meg. Viszont mihelyst több információra tettem szert, és körvonalazódott bennem, hogy az adott témakör sokkal bonyolultabb, mint először hittem, lassan elbizonytalanodtam. Így eshetett meg, hogy bár jelenleg mélyebb tudással rendelkezem, mint húszéves koromban, az önbizalmam gyönge lábakon áll. Ezen a ponton elnézést kérek azoktól, akiket a kezdeti önteltségemmel megbántottam. Ám egyben azt is elárulom, hogy a többi emberrel, Önökkel is megtörténhet ugyanaz, mint ami velem történt. Mindnyájan ugyanarra a menetre járunk.

David Dunning és Justin Kruger, a Cornell Egyetem pszichológusprofesszorai 1999-ben mutattak rá arra a jelenségre, amit ma Dunning–Kruger-hatásként emlegetünk. Lényege, hogy minél kevesebb ismerettel rendelkezik valaki egy adott dologról, annál hajlamosabb túlbecsülni a saját tudását. Ergo: annál magabiztosabban képes róla nyilatkozni. A kutatás alapján a jelenség rávetíthető bármely területre. Így eshet meg, hogy az amatőr sakkozónak a játék könnyűnek tűnhet; a kezdő fotós pedig szaktanácsokat osztogat...

hirlevel_web_banner_1_174.jpg

Kanapétudorok nemzedéke

Néhányan bizonyára a fejükhöz kapnak, mert az olvasottak kapcsán eszükbe jut az, amit az elmúlt hónapokban az interneten tapasztaltak. Bingó: a Facebookon okoskodó kanapétudorok a Dunning–Kruger-hatás csapdájában tapicskolnak. Laikusok tudós járványkutatók és professzorok állításait vonják kétségbe, dilettánsok teljességgel elhiszik, hogy az ő – az internet fekete lyukaiból összehalászott –, bugyuta elméncségekre fabrikált véleményük kompetensebb, mint a szakavatottaké. S ezek az emberek hányszor, de hányszor nevezték „birkának” azokat, akik a tudósok véleményére adtak? Sajnos, a kontárok mindig jóval hangosabbak a profiknál.

Egy kis érdekesség!

A Dunning–Kruger-effektushoz szorosan kapcsolódik a Wobegon-hatás, ami igazából önfényezést jelent. Lényege, hogy az ember az átlagnál jobbnak értékeli saját magát. A jelenség a nevét Garrison Keillor humorista elképzelt városa nyomán kapta, ahol „minden gyermek átlagon felüli” volt. A hetvenes években vizsgálatot végeztek egymillió középiskolással, és kiderült (legalábbis 89 százalékuk azt írta), hogy az átlagnál jobban kijönnek másokkal. Egyetemisták között is szoktak ilyen belépő felmérést végezni, s a megkérdezettek a kérdőíveken rendre jobbra értékelik magukat hallgatótársaiknál. Jobbak vagyunk tehát, mint az átlag!

A Dunning–Kruger-hatás csapdájában! Vajon hányszor tapasztaltuk meg az elmúlt járványidőszakban, hogy egy laikus tudósok állításait vonja kétségbe? Vagy a dilettáns teljességgel elhiszi, hogy az ő véleménye kompetensebb a szakavatottakénál? Ha ilyenkor a kedves olvasó is felteszi a kérdést, hogy honnan ez a magabiztosság, jó helyen jár: felfejtettük ugyanis a titkot, hogy miért kételkednek az okosok, s miért magabiztosak az ostobák…

Nem mindegy, hogy Bach vagy Beethoven!

Andi csendes, visszafogott lány, másodéves a zeneművészeti főiskolán. Szülei ötéves korában fedezték fel, hogy a kislány hallása kivételes, így amint lehetett, zeneiskolába íratták. Andi kis gyakorlás után szinte bármit képes volt eljátszani zongorán. Tizennyolc éves volt, amikor egy koncerten megismerkedett párjával, a tíz évvel idősebb Tamással. Andinak, akinek addig a kották és fellépések jelentették a világot, tetszett a menedzsersrác lazasága. Kapcsolatuk már a korkülönbség miatt sem indult zökkenőmentesen. A fiú baráti körében voltak, akik tudatlan „kislánynak” titulálták Andit, s minimális erőfeszítést sem tettek annak érdekében, hogy megismerjék.

– Fogalmam sincs, miről lehet egy gimis kiscsajjal beszélgetni – jegyezte meg egy házibulin Tamás 33 éves unokanővére, Zsani. Szándékosan hangosan beszélt, hogy Andi is hallja.

– Azt se tudom, mit hallgatnak ezek! Biztos nem Mozartot, mint én! – heherészett.

Andinak persze rögtön gyanús volt, hogy Zsani épp a világ legismertebb zeneszerzőjét említi – a bennfentesek ugyanis ritkán szoktak Mozarttal példálózni.

– Szóval Mozartot hallgatsz? – fordult mosolyogva Zsani felé.

– Ja, szeretem a komolyzenét. Három évig zenetanárhoz is jártam – mondta Zsani, majd látványosan kihúzta magát a székében. – A te generációdnak ez valami öreges hóbortnak tűnhet.

– Nem, nem – mosolygott a lány. – És mit hallgatsz még?

– Bachot! Egyszer egy YouTube-videóban láttam, hogy Mozart zenéje mekkora hatással volt Bachra! Sőt leveleket is olvastak fel, amiket… öhm, valamilyen „kedvesnek” írt. Tök romantikus, lehet, hogy még neked is tetszene! – hencegett.

– Beethoven – vágta rá Andi, majd, látván beszélgetőpartnere értetlen arcát, hozzátette: – Szerintem Beethovenre gondoltál.

– Jesszus, nem! A kutyás filmből vagy ennyire tájékozott, ugye? – horkant fel Zsani, majd a mellette ülő barátnőjével együtt jól kinevették a lányt.

ketelkedo-okosok-belso.jpg

Az utóbbi inkább csendben odébbállt, s közben jót mosolygott azon, hogy mennyire kínos tud lenni, amikor valakiből ordít a tudatlanság. Egyúttal azt is elhatározta, hogy a legközelebbi koncertjére Zsaninak is küld meghívót, sőt, az első sorba foglal neki helyet. (Mozart egyébként hat évvel Bach halála után született. Beethoven volt az, akinek munkássága korai szakaszán érezhető a Mozart-hatás, és a „halhatatlan kedves” alakja is a Holdfényszonáta szerzőjéhez köthető.) Szóval mindig gyanús, ha valaki a tudásával henceg! Míg egy hozzáértő általában higgadtan beszél, és nem dörgöli boldog-boldogtalan orra alá, hogy ő milyen eszes, addig egy amatőr előszeretettel dicsekszik, és védekező üzemmódba lendül, ha mondandóját bárki megkérdőjelezi. Elhanyagolja a nyilvánvaló tényeket, a valóságot erős érzelmi szűrőn keresztül szemléli: képes abban a torzításban élni, hogy az ő igazsága szent és sérthetetlen.

Felmentjük a strébereket!  

Az alapiskolában volt egy osztálytársunk, Zsuzsi. Éltanuló volt, a versenyeken mindig kiváló helyezéseket ért el, volt azonban egy meglehetősen bosszantó szokása: váltig azt állította minden dolgozat előtt, hogy ő „semmit sem tud”. Persze a végén mindig egyest vagy csillagos egyest kapott, de még akkor is azt mondta, hogy „alig írt valamit a papírra”. Az osztálynak egy idő után elege lett belőle: álszentnek tartottuk Zsuzsit, nem értettük, mire jó az őszintétlensége. Pedig – a Dunning–Kruger-effektusból kiindulva – a lány nem feltétlenül volt tudatában a hazugságainak.

Gondoljunk csak bele: melyikünk nem érezte úgy, hogy semmit sem tud, miután komolyan elmélyült a tananyagban? Tipikusan arra az érzésre gondolok, amikor az ember tanul-tanul, majd egy ponton túl belátja: képtelenség valaha is az anyag végére jutni. Legyünk hát egy picit elnézőek azokkal szemben, akik tanulnak, képezik magukat, és mégis megkérdőjelezik a tudásukat. Kételkedésük belülről is fakadhat.

A kételkedő okos és a magabiztos ostoba!

„Az a baj a világunkkal, hogy az intelligens emberek tele vannak kételyekkel, míg az ostoba emberek tele vannak önbizalommal” – írta  Charles Bukowski amerikai költő. Noha az ostobák tökéletesen el vannak telve magukkal, hiszem, hogy az önkritikára való hajlandóság azért a legtöbbünkben ott van. Számomra például óriási szabadságérzetet nyújt, hogy nem vagyok tévedhetetlen, és mára megtanultam tisztelni azokat, akik okosabbak nálam. Ha vitázom is velük, azt egyrészt tisztelettel teszem, másrészt szem előtt tartom, hogy az én véleményem kevesebbet nyom a latba.

De hogy Önök mit tesznek, azt nem az én tisztem megmondani, útravalóul is csak egyetlen tanácsot adnék: a higgadt bölcsesség mindig vonzóbb a harsogó butaságnál.

Olláry Ildikó