Lenyűgöző a tehetsége, akár színpadon látjuk, akár énekelni halljuk. És ez a hang a miénk! Korpás Éva a Felvidék énekesmadara, Komáromban született és Komáromban is él. Idén 50 éves, a jubileumára gyönyörű divatösszeállítással készült az Új Nő olvasóinak.

Korpás Éva népdalénekes Komáromban született, ma is ott él. A Nyitrai Pedagógiai Főiskolán diplomázott; de azóta is tanul: nemrégiben az ELTE (Eötvös Loránd Tudományegyetem) ének-zene tanári szak mesterképzését végezte el. A Hajós szólóénekese volt, később a pozsonyi Ifjú Szivekben énekelt. 14 évig a budapesti Tükrös zenekar szólóénekese. Elvált, férje Lakatos Róbert zenész volt; két gyermekük született.

szivharang-korpas-eva-kezdo.jpg
Korpás Éva Lakatos Róberttel és a Rév zenekarral készített közös lemezükön a népi és a klasszikus zenét ötvözték. Egyik kedvence a Malek Andreával készített közös albuma. 7 szólóalbuma jelent meg. Rengeteg rangos díj tulajdonosa, 2018-ban a Külhoni Magyarságért Díjban részesült. Tavaly jelent meg legújabb lemeze, a Szívharang, amely a női szerelmet mutatja be, annak minden szépségével és fájdalmával együtt.

– Közzétesszük az életrajzodat. Más, ha lepkehálóval jár, s minden kis megmozdulására lecsap, több életnyi munkával sem tudott volna ilyen parádés életrajzot összehozni. Hogy lehet ennyi mindent csinálni? Például az ELTE hogy jött a képbe?

– Szeretem magam képezni. Persze, azért nem vagyok egy gép. Mindig próbálkoztam, hogy akkor most előveszem a szolfézst, és zongorázom egyet. Ám ha nincs kitűzött határidő, vagy vizsga, amire készülni kell, akkor nincs ösztöke. Úgy gondoltam hát, hogy jelentkezem az ELTE-re, hátha jobban megy így a fejlődés. Idén júliusban aztán sikerült ének-zene tanári mesterszakon lediplomázni.

Mindkét bátyámnak sokat köszönhetek, mert mindig a szárnyaik alá vettek. A szüleim csak úgy engedtek el: Mehetsz, de vagy Péterrel, vagy Gyurival! És még ma is, annyi idő elteltével is van bennük féltés a hugicájuk felé.

– Nem lehetett egyszerű a világjárvány alatt a mesterdiplomát megszerezni...

– Épp nagy hajtásban voltunk, mikor leállt az élet. Kiengedhettünk egy kicsit, de kellett is ez a pihenés. Sokat utazom, a koncertezés kemény dolog, s mi, művészek rengetegszer túlterheljük magunkat. Szerintem mi erre vagyunk kondicionálva, mellette mindig a határainkat feszegetjük. Ami normális is, hiszen erről szól a művészet. Néha éjszaka is felriadok, hogy ne felejtsek el telefonálni X-nek. Nyilván a lezárások alatt anyagilag mínuszba kerültünk, de én próbálom ennek is a jó oldalát nézni. Hisz kellenek olyan napok is, amikor csak töltődöm, másként nem tudnék teljesíteni.

– Arra gondoltam, hogy nem lesz még egyszer ilyen, mikor ennyi időt tölthetek a gyerekeimmel. Bicikliztünk vagy csak bekuckóztunk, és filmeket néztünk, az Életrevalók című francia film mindannyiunk nagy kedvence; ha nem láttuk százszor, akkor egyszer sem. Az élő zene viszont nagyon hiányzott. Hihetetlen löketet ad nekem már egy sima próba is, csak szóljon a zene. Szó szerint szárnyakat kapok. A közönség szeretetét pedig egészen rendkívüli módon értékeli egy művész. Ez is oda-vissza működik: adok, de kapok is.

minden_reggel_ujno.sk_100.png

– Elvégeztél egy kétéves mentálhigiénés segítő szakot is Léván. Erre például mi vezérelt?

– Volt egy törés az életemben, elváltam. Mit kezd ilyenkor a nő? Próbál kapaszkodókat keresni, kutatja, hogy mit csinált rosszul, önsegítő könyveket olvas. Pedig néha semmi nagyobb baj nem volt, csak éppen így alakult. Mindenesetre ki akartam kerülni a gödörből. Számomra mindig nagyon fontos volt a család egysége, mert biztonságot ad és talapzatot, ahonnan aztán tudunk ragyogni. Én még ebben a felfogásban nevelkedtem. Egy nap aztán szembejött velem a Károli Gáspár Református Egyetem hirdetése. Minél többet tudtam meg a képzésről, annál jobban érdekelt. A lelki egészség megőrzésével is foglalkoznak –  nekem valóban segítettek. Rádöbbentem, hogy nem vagyok egyedül a problémáimmal.

Minden embernek vannak jó és rossz történések az életében, amiket meg kell tudni élni. Az érzések még a színpadon is segíthetik a művészt; ez csúnyán hangzik, de így van. Mi, emberek hajlamosak vagyunk mindig csak a problémákról beszélni, miközben annyi jó van körülöttünk. Én hiszek az apró örömökben. 

– A gyerekeid, Lili és Áron muzsikus családba születtek, hiszen volt férjed is zenész. Mennyire határozza meg az ilyesmi a gyermekek életét?

– Két út áll előttük. Vagy magába szippantja őket a közeg, vagy valami teljesen ellentétes pálya felé indulnak el. Szülőként nyilvánvalóan soha nem erőltettük náluk a népzenét, de ott voltak a koncerteken, a népzenei táborokban. A mai napig mindketten a népi mozgalom elkötelezettjei.

– Lilit Hajnal Auróra folkos ruhájában láthatjuk magazinunkban. Az egyik legszebb anya-lánya páros vagytok, nagyon fel van töltve a páros akkumulátorotok!

Lili lányom negyedéves orvostanhallgató, de ő is táncol a Szőttesben; nála is jelen van a kötődés... Áron konzervatóriumban tanul, utána a Zeneakadémiát célozza meg, klasszikus brácsa szakon. A népzenében pedig hegedül. Ő édesapja pályaívét követi, de énekel is.

szivharang-korpas-eva-fekete-sarga.jpg
Éva Hajnal Auróra (FolkGlamour) gyönyörű ruháit viseli: gyakran láthatjuk így a fellépéseken. A képen ipolymenti báli ruha: Hajnal Auróra dédnagyapja könyvében talált rá arra az ipolymelléki életfa motívumra, ami inspirálta ezt a báli ruhát.

– Milyen voltál te huszonévesen? Miben volt Éva más, mint most Lili?

– Öt-hatévesen a televízió előtt ugrálva mindenáron műkorcsolyázó akartam lenni. Szüleim pedagógusok voltak, mindenben támogattak; ebben is. Korcsolyát kaptam a lábamra, és azontúl a Vág holtágán hasítottam. Gimnazistaként engem is az orvosi pálya vonzott, bennem is erős a segítő gén. Aztán jött a villámcsapás: harmadikos koromban a bátyám, aki a Hajósban táncolt, hazahozott egy Muzsikás lemezt, én pedig meghallottam Sebestyén Márta énekét. Attól a perctől fogva elszánt népzene- és néptáncrajongó voltam. S akkor már olyan szakmát akartam, ami összeegyeztethető a zenével.

Mindig is szerettem gyerekekkel foglalkozni – ma is vannak tanítványaim, még a koncertjeimen is szerepelnek. Ezért mentem végül pedagógiai főiskolára.

– Mi pedig köszönettel tartozunk a bátyádnak, hogy ráállított erre a sínre...

– Ő akkor a komáromi Hajósban táncolt; sokszor hívott, de először ellenkeztem. Kamaszéveim kellős közepén jártam, s egészen más dolgok foglalkoztattak. Énekeltem ugyan népdalokat, de egészen más stílusban, mint Sebestyén Márta. Mit sem tudtam akkor még az autentikus népzenéről, arról, hogy a zenészek még mindig gyűjtenek, s van olyan, hogy élő népzene. Én mindent kottából tanultam. Egyébként anyukám volt az, aki szépen énekelt; valószínűleg tőle örököltem a hangomat.

– Ezek szerint az elején még iskolában tanítottál?  

– Igen. Mellette táncoltam a Hajósban, táncoltam és gyerekcsoportot vezettem Pozsonyban az Ifjú Szivekben. Mindez rengeteg ingázással járt, így később már csak félállásban dolgoztam; majd 1997-ben megszületett Lili lányom. S hogy ne feledjem, még Pesten is énekeltem a Tükrös zenekarban. Akkor mondtam, hogy itt a stop – meg kell húzni a határaimat, mert feleségként, anyaként is helyt akartam állni. A táncot abbahagytam, de az éneklés maradt. Majd nem sokkal Lili után megszületett Áron, így hét évig voltam anyasági szabadságon. Imádtam minden percét; talán mert nem voltam bezárva. Kerek volt az életem. Vittük magunkkal a gyerekeket a koncertekre, ha pedig nem, szüleim vigyáztak rájuk.

szivharang-piros-fekete.jpg
Kalotaszegi bársony virágos: magáért beszél. A nyakéket egy régi hímzett púderszelence tetejéből tervezte Auróra, a bakancsot pedig rábaközi hímzésekből rajzolta.

– Hét év, az rengeteg! Volt valami énidőd? Az énidő, ugye, az az idő, ami alatt ki tudsz kapcsolni, s hoz kis extra lelki békét is...

– Éjjel-nappal „hand made“ termékeket készítettem! Ha így visszatekintek, fogalmam sincs, honnét merítettem az energiát: de ma is tele van az otthonunk a kreálmányaimmal. Faliképeket készítettem, gyerektakarókat, falvédőket varrtam. Beszereztem az összes kézműves újságot – alapos ember vagyok! –, s azokból inspirálódtam. Tényleg – az üvegfestéstől kezdve a szalvétatechnikáig – mindent megcsináltam. Éjszakákon keresztül varrtam, majd szétfejtettem, mint Pénelopé, ha épp nem volt pontos a patchworktakarón a minta. Érdekes, mert rajzolni csak kicsi gyerekként szerettem, mégis elkapott a két „kezemmel csinálok valamit“ vágya. A barátnőimmel összejártunk, és megosztottuk egymással kis alkotásainkat.

Lili sok mindenben más, mint én, kertészkedik az édesapámmal, és a konyhában is feltalálja magát. Merészebb, mint én, szívesen kísérletezik: csodás sütiket készít, nagyon finom például a dobostortája. Sokat főzünk-sütünk együtt, Áron pedig hálás vendég.

– Említetted, hogy a szülők sokat segítettek. Tudom, hogy nemrégiben meghalt az édesanyád. A veszteség hatalmas lehetett...

– A családi otthonunk egy nyugodt kikötő volt; és most anyukám elment. S ezzel valami véget ért. Ők apukámmal mindig készenlétben álltak, a tenyerükön hordoztak bennünket. Mindig ott voltak mögöttem, és mikor baj volt, tartották a hálót, hogy ne essem le. Az állandó mozgásban, amiben élek, ők biztos pontot jelentettek, rájuk mindig számíthattam. Édesapám 88 éves; mindkét bátyám Komáromban él, és apukám mindhármunk kertésze és karbantartója. Az ő munkájának köszönhető, hogy van friss zöldségünk: gondozza a veteményest, locsol, gyomlál, kapál. Igazából most szembesültem az öregedéssel – nem is a saját ötven évem által –, hogy egyszer olyan is lesz, hogy valami végérvényesen véget ér.

– Rájöttem, hogy az időnk véges; huszonévesen az ember el akar menni, meghódítani a világot, de én most már egyre inkább azokkal akarok lenni, akik fontosak nekem. Apukámat nézve érzem, hogy nincs olyan, hogy végtelenség... Édesanyám januárban a szívinfarktus után elkapta a Covid–19-et, s elvitte őt. Mintha gyorsvonaton ültünk volna, két hét alatt elértünk a végállomásig. Még ma is görcsbe rándul a testem, ha eszembe jut. Közben pedig már eltelt tíz hónap! Sok közös rituálénk volt, este, mikor befeküdtem az ágyba, mindig felhívtuk egymást.  Ő mindig fent volt, sütött, főzött, rendezkedett. És most már nem tudom hívni...

szivharang-korpas-eva-rozsaszin.jpg
Fellökős ujjú hímzett matyó kollekció, pliszírozott szoknyával. A nyakék és nyakpánt a kalocsai riseliő technikával készült, pálmalevél mintákkal. A pálmalevél a békét és tisztaságot jelképezi.

– Most milyen célt tűztél ki magad elé? Lesz kis újrakezdés?

– Mindig rövid távra tervezek, vannak álmaim, de csak olyanok, amelyek elérhetők. Már lement a Szívharang, a nagy ünnepi budapesti és komáromi koncertem; így kezdhetek dolgozni egy új zenei anyagon, ami ismét a gyermekeknek fog szólni. Nemrég olvastam, hogy az életközép az az időszak, amikor túl kell lépni a sérüléseken: a védőpajzsunk ugyanis meggátol bennünket a felfedezésektől és a kalandoktól. A negyvenes-ötvenes emberek már készek; sok mindennek kell passzolnia, hogy két életút egy mederbe érjen. Pedig arra születtünk, hogy szeressünk és szeretve legyünk. Ebben szerintem minden benne van, ami feladatként rám vár. A Jóisten társas lénynek teremtett bennünket, és én is vágyok valakire, akivel meg tudom osztani örömömet és bánatomat.

Sallay Erika
Galéria 
Kapcsolódó írásunk