Rivalizálás itt is, ott is... Rivalizálunk egymással, mint a gyerekek az iskolában. A jó jegyért, a „társaság legmenőbb fazonja“ címért, pénzért, hatalomért, de szerelemért és szeretetért is.
Mindez nem feltétlenül baj, hiszen motiválhat bennünket, hogy személyes utunkon továbblépjünk. Ám az alábbi történetek többsége már veszélyes lehet. A harc gyakran válhat keserűvé, a győzelmi örömbe pedig üröm is vegyülhet... Ha folyton a szomszéd kertjét lessük, ha mások eredményeivel hasonlítgatjuk össze a miénket, ha azt vesszük észre, hogy az életünk szüntelen értelmetlen harc – nem árt szétnéznünk a saját portánkon. Vajon minden rendben van velünk? Vajon nem az a probléma, hogy nincs elég önbizalmunk? Hogy csak a saját hiúságunk vezérel bennünket? Ha igen, akkor először saját lelkünket kell rendbe szednünk...
Éjjel-nappal rivalizálunk. Hogy kivel? Az utcán szembejövő karcsú lábú, fénylő hajzuhatagú bombázóval (Plázacica! – dünnyögjük lenézően, miközben másra sem vágyunk, csak hogy úgy nézzünk ki, mint ő). A portás nénivel, aki ki tudja miért, fejébe vette, hogy ő az épület legfontosabb személye. A testvérünkkel, aki már megint új autót vett magának, és a szüleinkkel, akiknek majd mi megmutatjuk, hogy jobban tudjuk.
A munkahelyünkön az ellenszenves kisokos kollégával birkózunk (persze csak finoman), a magánéletben pedig a feddhetetlen életű barátnőnkkel. És hogy kivel rivalizálunk még? Természetesen a szomszéddal, akinek a füve mindig zöldebb…
A rivalizálás ősi, belénk kódolt tulajdonság: valamikor harcolni kellett egymással az élelemért, a legerősebb hímért és a legtermékenyebb nőért, a tűz melegéért. Voltaképpen hasznos dolog: ma is energiát ad nekünk, hogy előrehaladjunk, hogy továbblépjünk, hogy mindig többet, jobbat akarjunk – így aztán személyes fejlődésünk záloga lehet. Persze, csak akkor, ha egészséges önértékeléssel rendelkezünk, és képesek vagyunk józan keretek között maradni. Ellenkező esetben saját nevetséges harcaink áldozatává válhatunk.
Károly három éve lett egy fontos intézmény igazgatója, és azóta már sikerült elüldöznie maga mellől minden értelmes embert. Mint ilyen esetben mindig, az igazgatói posztért két társaság lobbizott. Károly támogatói ügyesebbek voltak, jobb kapcsolatokkal rendelkeztek. Károly már a választás előtt biztosra ment… A harc azonban nem ért véget a kinevezéssel. Károly első dolga volt, hogy „megtisztítsa a terepet”: az összes fontos hivatalba a saját embereit ültette. Ráadásul előbb-utóbb másmilyen jellegű döntéseket is meg kellett hoznia, amelyek természetesen nem mindenkinek tetszettek – és megkezdődött a pletyka.
Károly pedig mindenkinek hitt, aki „az ő pártján állt”, és senkinek sem, aki volt olyan egyenes, és szemébe merte mondani a kritikát. Ők lettek az „ellenségek”, a riválisok, akik szerinte meg akarják őt fúrni… Hamarosan már csak a slepp maradt a közelében: legfőbb dolguk Károly hiúságának legyezgetése volt.
Mindez rendben is lett volna, csak éjjel volt probléma, ugyanis Károly egyre kevesebbet aludt. A sleppje kezdett a fejére nőni, és mivel minden őszinte, okos embert eltávolított maga mellől, nem maradtak okos tanácsadói. Mivel nem voltak jó tanácsadói, nem hozott jó döntéseket, és mivel nem hozott jó döntéseket, felettesei egyre többet bírálták. Ezt meg, ugye, nehéz elviselni… Már akkor is támadott, ha semmi oka nem volt rá. Hogy valójában kivel rivalizált? Saját hiúságának fantomjaival. Mint egy skorpió, aki végül a saját testébe mar bele… Ugye, ismerős a történet?
Hasonló eset Csabáé is, azzal a különbséggel, hogy neki a rivalizálás a munkájához tartozik, ugyanis egy „multinál” dolgozik. Az ő számára csak ellenségek léteznek, akik bármelyik pillanatban átvehetik az ő csoportját, azaz funkcióját és pénzét. Ahelyett, hogy baráti kapcsolatokra törekedne – a „kisfőnököt” játssza. Meggyőződése, hogy csak a balekok gondolnak másokra. Jelszava: „az üzlet az üzlet!” – és ettől feljogosítva érzi magát arra, hogy a gyengébbeken átgázoljon.
Csabát csak a pénzszerzés öröme motiválja, energiát pedig mindehhez a rivalizálás adja: én akarok lenni a legmenőbb, a leggazdagabb, a leghatalmasabb… Igen ám, csakhogy mostanában valahogy nem megy olyan jól az üzlet. Az okos üzletember ugyanis nem gázol át mindenkin. Az okos üzletember zsigereiben hordozza az örök igazságot: „Sose tudhatod, kire lesz legközelebb szükséged.” A jó üzletembert a gyors észjárás, a műveltség (legalább a pénzügyi dolgokban) és a mások iránti tisztelet jellemzi. Csaba elfeledkezett a régi magyar tanmeséről: a három fiúról, akik közül csak az egyik adott a kenyeréből a ronda békának. A mese szerint csak az ő útja lett szerencsés.
A rivalizálás sajnos nemcsak a munkahelyünkön, hanem a családi környezetünkben is meg tudja keseríteni az életünket. Tudat alatt féltékenyek lehetünk tehetséges apánkra, csinos anyánkra vagy jól menő testvérünkre. Ilyenkor a rivalizálás már számunkra is teher. Az eszünk azt diktálja, hogy saját testvérünk sikereinek örülnünk kellene – a szívünk mélyén mégis féltékenynek vagyunk rá… Ilyenkor a testvérharc kínjai mellett meg kell küzdenünk lelkiismeret-furdalásunkkal is. És hiába tudjuk, hogy meg kéne szabadulnunk ettől az érzéstől, valahogy nem megy. A testvéri rivalizálásnak valószínűleg nagyon mély gyökerei vannak. Olyan kisgyerekkori élmények határozzák meg, amelyekre már csak a tudatalattink emlékszik.
Zoli és Attila között két év korkülönbség van, és amióta eszüket tudják, rivalizálnak egymással. Zoli, amikor csak lehetett, lekent egyet-kettőt az öcsinek, a kicsi pedig akkor is árulkodott, ha erre nem volt semmi oka. Később, amikor már Attila is lett olyan nagy, hogy vissza tudott ütni, jöttek a szócsaták, egymás leégetése a „banda” előtt. Most – 18 és 16 évesek – azon versenyeznek, ki tudja elcsábítani a másik csaját… Édesanyjuk, Ági, tehetetlenül nézi fiai háborúskodását.
– Azért szültem őket kis korkülönbséggel – mondja elkeseredetten –, hogy jó barátok legyenek. Ki gondolta volna, hogy riválisok lesznek? Csak abban bízom, hogy felnőttkorukra megváltoznak, és segíteni fogják egymást.
Katin másképp jön ki, hogy féltékeny a bátyjára, Dezsire. Persze, ő már negyvenéves, Dezsi pedig már ötven felé jár. Kati ösztönösen újra és újra bizonyítani akar a szüleinek: ő is van olyan jó, mint Dezsi.
Szülei ugyanis mindig inkább a bátyjára hallgatnak. Mindig az ő tanácsát kérik ki, ha gond van. Szerintük Dezsi háromszobás háza szebb, mint Kati ötszobása, a kertjében is több „hasznos” dolog van, a pénzt sem herdálja úgy, a gyereket is okosabban neveli… Kati észre sem veszi, de egész életében azon van, hogy túllicitálja bátyját. Ez a legtöbb dologban már messzemenően sikerült – a várva várt elismerés mégis elmaradt… Vajon megkapja-e valaha?
Eddig csak a férfiak és testvérek rivalizálásról esett szó. Pedig a nők is rivalizálnak egymással – csak a mi módszereink másak. Míg a férfiak egyenesen, nyíltan támadnak, a nők többnyire alattomos kígyóként viselkednek. A kutatók szerint ez a tulajdonság szintén több ezer éven keresztül ivódott belénk: a harc mindig a férfiúi erényekhez tartozott, míg a nőknek csendesen mosolyogva a háttérbe kellett húzódniuk. Kialakult hát egy másféle, hátulról támadó harcmodor… A nőnek saját jogán nem volt vagyona, jó állása, pénzzé tehető műveltsége (hiszen a nők sokáig nem dolgozhattak). A nő élete a férfitól függött, attól, hogy milyen jól megy férjhez. Ha jó partit csinált, jó és kényelmes élete volt. Ha nem, nélkülözhetett és nyomoroghatott. Nem csoda, ha a nők minden szebb nőben riválist láttak…
Különbség van abban is, amiért a két nem általában harcol. A férfiakat a pénz és a hatalom érdekli, a nőket pedig a gazdag és hatalmas férfi.
– Kettőnk közül mindig barátnőm, Viki a volt a szebb – meséli Hajni – Ha valahova beléptünk, mindig csak ezt hallottam: de helyes csaj ez a Viki! Rólam valahogy mindig elfeledkeztek… Ráadásul én zárkózottabb, csöndesebb voltam, ő pedig egyértelműen nyitott, társasági ember. Egy szobában laktunk a kollégiumban, jó barátnők voltunk, de hiába emlegettek bennünket mindig párban, tudtam, hogy körülötte forog a világ. A fiúk rajongtak érte, már nem tudta hogyan visszautasítani őket – miközben én petrezselymet árultam. Ez fájdalmas volt, nagyon fájdalmas. Olyan volt, mintha valakinek csak az árnyéka lennék... És igen, hiába szerettem én is őt mint barátnőt, egyszer csak elkezdtem vele rivalizálni… Egy napon észrevettem, hogy a szerelme, Sanyi kicsit mintha másképp nézne rám. Nem tudtam ellenállni, belém bújt a kisördög: na, most megmutatom, ki a jobb nő kettőnk közül! Amikor Viki nem volt otthon, mindent bevetettem. Szűk nadrág, mély dekoltázs, provokatív mozdulatok… Az elején az egész csak játék volt. Egészen addig, míg egy este Sanyi fölém hajolt, és csókolni kezdett. Az én agyamban csak ez dobolt: győztem, győztem, győztem! Még akkor is mámorban úsztam, mikor Viki benyitott a szobába.
A szemében őrült fájdalmat láttam… Én gonoszul csak azt éreztem: most megkaptad! Ma már nagyon szégyellem magam a történtekért. Sikerült összetörnöm egy szerelmet és egy barátságot. Sanyival pedig nem jöttünk össze, egyéjszakás mámor volt az egész.
Emancipált világunkban a nők már nemcsak egy-egy férfi kegyeiért marják egymást, hanem a munkahelyi sikerekért is. Egy felmérés szerint a hangulatot rengeteg helyen mérgezik a nők – sokszor tét nélküli – intrikálása, pletykázása, kiközösítései. Minél nagyobb egy munkahelyen a nők aránya, a vezetők annál inkább érzékelik, hogy a nők áskálódnak, egymás háta mögött megjegyzéseket tesznek (legalábbis ezt mondják a pszichológusok). A sikerre vágyó – és ami rendkívül fontos: nem kellő önértékeléssel rendelkező – nők nem tűrik a riválisokat maguk mellett. – Azt gondolom, semmiképp sem lehet általánosítani, hiszen igenis vannak kellemes kolléganők, ám tény, hogy nekem is volt már részem női versengésben – meséli a fodrász Mariann. – A főnökünk jóképű férfi volt, akit csak a nyereség érdekelt. Újabb feszültséget okozott, amikor a főnök kijelentette: hamarosan közülünk választja ki a szalon vezetőjét.
Hihetetlen dolgok történtek, például kiszúrták egymás samponos flakonjait, elvágták a hajszárítók kábeleit, vagy annyira összemocskolták a különböző fodrászkellékeket, hogy azokat ki kellett dobni. Elhatároztam, hogy közösséget kovácsolok a szalon bagázsából. Ennek az lett az eredménye, hogy hirtelen együttes erővel fordultak ellenem. Azonnal beadtam a felmondásomat. Nem bántam meg.
Hogyan csillapítsuk az áskálódást a munkhelyünkön?
- Tekintsük a rivalizálást kihívásnak, és igyekezzünk higgadtan, de határozottan fellépni a tisztességtelenül küzdőkkel szemben.
- Fegyverezzük le a konkurenseket jó szóval: ,,Fantasztikusan dolgozol, érdemes tőled tanulnom.”
- Ha úgy tűnik, hogy egy kolléganőnek problémája van, nyugodtan kérdezzünk rá, ne várjuk meg, hogy a konfliktus elhatalmasodjék.
- Nem kellemes vállalkozás, de nem árt összegyűjteni a különböző pletykákat, a rosszindulatú feltételezéseket, majd szembesíteni őket terjesztőjükkel.
Ne higgyük, hogy a rivalizálás nem férkőzik be egyes párkapcsolatokba is. Nincs attól rosszabb, mint amikor a párunkkal hadakozunk. Ilyenkor a szerelem gyűlölet is, a harc egyszerre élteti és rongálja a kapcsolatot... A pszichológusok ezt nevezik öngyilkos kapcsolatnak. Egyszerűbben fogalmazva: se veled, se nélküled..
Zsanett évekig nem tudott megszabadulni Andrástól, egy se nem szép, se nem jó, se nem okos, ráadásul idősebb és erősen alkoholizáló fazontól. – Hihetetlen érzéseket váltott ki belőlem. Ezerszer szakítottam vele, hogy aztán két nap múlva csak a telefont lessem, mikor jelentkezik. Úgy játszott velem, mint macska az egérrel. Állandóan megsértett, megbántott, megalázott. Szüntelenül harcolnom kellett mellette – egyáltalán azért, hogy ne érezzem magam egy kis senkinek... Ezért állandóan visszavágtam, ahol tudtam, csíptem, martam, haraptam. Mégis ha nem találkoztunk, szenvedtem. Elég volt egy e-mail, és borsókázott a hátam, reszketett a kezem... Egészen hihetetlen volt, teljesen tönkrementem tőle. Nagyon-nagyon nehezen szakítottam vele. Ennek már két éve. Most egy másik férfival élek együtt, akivel nagyon jó a kapcsoltunk, csak nincs az a szenvedély. És én szüntelenül attól félek: mi lesz, ha egyszer meghallom András hangját a telefonban?
