Augusztus elsejét 1992-ben nyilvánították a szoptatás világnapjának (vagy más néven az anyatejes táplálás világnapjának). Ezzel az Egészségügyi Világszervezet és az UNICEF átfogó programot indított a csecsemők egészséges táplálása érdekében, mivel egyre több gyermek hal meg szerte a világon azért, mert nem jut anyatejhez.
Kisfiam születése után számos nehézséggel találtam szembe magam. A szülés előtt igyekeztem tájékozódni, és elolvastam egypár cikket és könyvet. Tudtam, hogy a szoptatás nagyon fontos, mert az anyatej összetétele utánozhatatlanul egészséges, és hogy a szoptatás különleges érzelmi kötődést teremthet köztem és a babám között.
Azt hittem, a többit majd menet közben, könnyedén megtanulom. Csak a szülés után derült ki, hogy szoptatni nem is olyan egyszerű. A kórházban a legtöbb nővér kedves volt, némelyiknek sokat köszönhetek, mégis gyakran úgy éreztem: magamra vagyok utalva. Nem tudtam, kisbabámnak hogyan kell „ráharapnia” a mellemre, milyen a helyes testtartás, milyen időközönként kell szopnia, mit nem szabad ennem-innom, hogyan ápoljam a mellbimbómat stb.
Nagyon összezavart a számos, egymásnak ellentmondó információ. A lapok azt írták, a tejen kívül semmilyen más táplálék nem kell a kicsinek. Ennek ellenére a kórházban megetették a gyereket tápszerrel, hogy „ne éhezzen szegény, amíg be nem indul a tejtermelés”. Ekkor még nem tudtam, hogy az első napokban kilövellő kolosztrum, azaz az előtej bőven kielégíti csemetém táplálék- és folyadékszükségletét. Rendszeresen cukros vizet (glükózt) fecskendeztettek be velem a szájába, és én nem mertem ellentmondani. A családom egy része pedig addig-addig unszolt, míg végül kötélnek nem álltam: kiskanállal köménymagos teát itattam vele.
Az sem volt könnyű megértetni a környezetemmel, hogy nem akarok cumit adni neki. A nővérektől és a kórházban lévő kismamáktól kezdve az anyósomon keresztül a szomszédasszonyig mindenki a fejét csóválta, én pedig elbizonytalanodtam.
Aztán fogalmam sem volt róla, hogyan ápoljam a mellbimbómat. Egyesek különböző krémekkel bombáztak, mások szerint el kell rajta kenni a tejet és hagyni megszáradni, megint mások azt mondták, tiszta vízzel mossam meg, és törölközővel szárítsam meg. Sőt valaki arra esküdött, hogy azt bizony szappannal kell megmosni, különben elszaporodnak a baktériumok. Mindegyik érv logikusnak tűnt, úgyhogy végigpróbáltam az összes lehetőséget, míg végül a bőrgyógyásznál kötöttem ki a gyulladt mellbimbóval. Végül, rátalálva a La Leche Alapítvány honlapjára, kiderült: azért alakult ki gyulladás, mert kisbabámat rosszul helyeztem a mellemre.
Mindenki azt mondta, igazodjam a babához: akkor egyen, amikor enni kér. Azt viszont nem mondta senki, hogy vannak babák, akik aluszékonyak, és azokat fel kell ébreszteni. Az én fiam 4–5 órán keresztül aludt (én büszkén hagytam, gondolván, milyen jó a tejem!), közben a fiacskám egyre kevésbé gyarapodott.
A harmadik hónapban aztán észrevettem, hogy a tejem egyre kevesebb! Kétségbeesésemben kétóránként felébresztettem a kicsit, és úgy adtam neki enni, hogy kifejtem a tejem, mert meg akartam mérni, van-e elegendő mennyiség. Kiderült, hogy a lehető legrosszabbat tettem, mert a mellszívó másképp működik, mint a baba szája, és a tejtermelés csak a baba szájára reagál. Az orvosom megdicsért, hogy milyen elszánt vagyok, és arra sarkallt: hagyjam már végre abba a szoptatást, és tápláljam a kicsit tápszerrel! Családom nőtagjai kijelentették: nem vagyok normális, mert „már a régiek is tudták, hogy háromóránként kell szoptatni a gyereket”.
Végül sikerült megküzdeni a nehézségekkel. Egy évig szoptattam a gyermekemet, a harmadik-ötödik hónapban már tápszert is kapott esténként, és az ötödik hónapban elkezdtem a szilárd táplálék bevezetését. De azóta is szomorú vagyok, mert miközben mindenki a szoptatás fontosságáról beszél, a kismamák nem kapják meg a megfelelő segítséget. (Az anyukák anyukái pedig hiába próbálnak segíteni: az ő módszerükről mindig kiderül, hogy többet árt, mint használ.) Szomorúságra ad okot az is, hogy az édesanyák többsége igenis tudna szoptatni, ha környezetük nem beszélné le őket. És ha valaki minden nehézség ellenére szoptatni szeretne, kétségbeesetten tapasztalhatja, hogy problémáival egyedül maradt.
Ezért, saját tapasztalatomból kiindulva, azt ajánlom minden anyukának, hogy legyen nagyon tájékozott, ragadjon meg minden alkalmat arra, hogy még a szülés előtt összeszedjen minden lehetséges információt. És ha ez sikerült, legyen elég önbizalma! Ne hallgasson senkire, aki azt állítja, hogy rossz a teje, hogy soha nem fog tudni szoptatni, mert befelé fordul a mellbimbója, azonnal abba kell hagynia a szoptatást, mert mellgyulladása van... Tudnia kell, hogy ön csodálatos anya, aki ki tudja tapasztalni, mi a legjobb a babának! Higgyen benne, hogy az ön teje tökéletes – legalábbis sokkal jobb, mint bármelyik tápszer. Mert az anyatej az egyik legcsodálatosabb dolog, amit gyermekünknek adhatunk. Szoptassunk! Ne hagyjuk magunkat lebeszélni róla!
A szoptatás, bár természetes tevékenység, a kezdetben mégis majdnem mindig nehézséget okoz. Ezért meg kell „tanulni”, amihez segítségre is szükség van. Ráadásul az édesanya tudása önmagában véve kevés, hiszen a csecsemő maga is alakítja a szoptatás menetét. Vannak babák, akik könnyen elkezdenek szopni, míg másoknak időre, bátorításra van szükségük.
Minél hamarabb kezdünk el szoptatni, annál jobb. Ha lehetséges, a babát azonnal a születése után tegyük mellre. Ez sajnos a kórházi gyakorlatban még mindig nem szokványos, de azért próbáljuk meg megkérni a szülőorvost. Ugyanis ilyenkor a legerősebb a szopási reflex, és a babák általában tudnak és akarnak is szopni a születésük utáni első órában. Ilyenkor sárgás színű előtej, ún. kolosztrum termelődik, amely szülés után többnyire azonnal a baba rendelkezésére áll. Koncentrált táplálék, amely ellenanyagokat tartalmaz, ezért a baba „első védőoltásának” is nevezik.
Ez az első tej körülbelül teáskanálnyi mennyiségű, de ne keseredjünk el, mert ez a mennyiség ideális. Pontosan annyi, amennyire kisbabánknak éppen szüksége van! (A kórházi gyakorlattal ellentétben tehát nincs szükség sem cukros vízre, sem tápszerre!) A baba csak most tanul a száján keresztül enni, és kis mennyiséggel könnyebben boldogul. Kevésbé érzi magát jóllakottnak, ez pedig arra bátorítja, hogy gyakrabban szopjon, ami segíti a tejtermelés gyorsabb beindulását. A kolosztrumnak hashajtó hatása is van, ezáltal a baba beleiből könnyebben kitisztul a mekónium, azaz az első, kátrányszerű, zöldesfekete széklet. Ez pedig segít megelőzni az újszülöttkori sárgaságot.
A tejtermelés beindulása
Valamikor a második és az ötödik nap között indul be a valódi tejtermelés. „Tejbelövellés”-nek is nevezik. Bizonyos teltséggel, mellfeszüléssel jár. (Amit nem érez minden édesanya). A tejtermelés akkor indult be, amikor a babának több nedves pelenkája és széklete van. Néhány baba ettől kezdve rövidebb ideig szopik. Mellünk teltebbé, nehezebbé és puhábbá válik.
Tejkilövellési reflex
Miután a csecsemő néhány percig erőteljesen szopik, sok anya bizsergető érzést érez, és a tej erős megindulását észleli. Ezt kilövellési vagy let-down reflexnek nevezik. Ilyenkor a másik mellből is csöpögni kezd a tej. Megeshet, hogy a csecsemőt meglepi az erőteljes tejkilövellés, és köhögni, prüszkölni kezd. Tartson törülközőt vagy tiszta pelenkát a közelben, hogy felitassa a cseppeket, és ültesse fel a babát, hogy kicsit lélegzethez jusson. Néhány anya egyáltalán nem érzi a tejkilövellési reflexet, ilyenkor felismerheti az újszülött gyakoribb nyeléséről, erőteljesebb szopásmódjáról. Más anyáknál a bizsergő érzés nagyon erős lehet.
