Nehéz megmondani, mi is az a jóság. Ahogy azt is nehéz eldönteni, mikor teszünk jót valakinek. Újságíróink karcolatokat vetettek papírra: mit jelentenek számukra ezek a fogalmak, s milyen történetek fűződnek hozzájuk?
Hargita meredek lejtőin kanyargott a kirándulóbusz. Néhány utas bóbiskolt, mások az útravalóra pakolt szendvicseikről próbálták lecsipegetni a szalvétát. Róza éppen egy Kinder Buenót húzott elő a táskájából, már tépte volna fel a papírt kedvenc csokiján, mikor anyukája gyengéden megfogta a karját.
– Drágám, nehogy megint rosszul legyél. Edd meg később, mikor odaértünk, jó?
A kislány már-már érezte szájában az ostya és a krém ízét, mégis visszasüllyesztette hátizsákjába az édességet. Élete csekélyke nyolc éve alatt először járt ennyire távol az otthonától, nem volt igazán éhes, a sok néznivaló lekötötte a figyelmét.
Élvezte a kirándulás minden egyes percét: a csoki csak másfél óra múlva jutott eszébe, mikor leparkoltak a Vargyas-szorosnál.
– Nézd, anya! Egy elhagyatott házikó! – A ház egy domboldalon állt, tetejéről potyogtak a cserepek, oldaláról vastag rétegekben mállott le a vakolat. Libasorban kászálódtak le a busz hátsó ajtaján.
– Gyere, Rozi, leszállás! – szólt oda neki az anyukája. Tehéncsorda haladt el mellettük, az állatokat egy fiú terelte.
– Tudsz magyarul, fiacskám? – szólította meg az egyik utas.
– Tudok én! – válaszolta a gyerek.
– Itt laksz ebben a házban?
– Itt lakok a tatámmal.
Olláry Ildikó, a kis tehénpásztor történetének lejegyzője
– Iskolába jársz már?
– Most nem járhatok. Nincs, aki gondozza az állatokat, mert a tatámnak fáj a lába.
A fiú alig lehetett több 8-9 évesnél: görnyedt testtartásával, hátra kulcsolt kezével aprócska öregember látszatát keltette. Az utasok elindultak, mert többet is akartak látni a pihenőidő alatt. Róza izgágán lépdelt anyukája mellett, majd gondolt egyet, s megfordult.
– Várj meg! – kiáltotta a kis tehénpásztornak. A gyerek meglepetten megállt, a kislány hamar utolérte.
– Ezt vedd el! – mondta lihegve, és a kisfiú kezébe nyomta a csokoládét.
