Azt hihetnénk, hogy a testképzavar csak a nőknél és a túlsúllyal küszködőknél állhat fenn, ám ez a jelenség egy sokkal komolyabb és súlyosabb következményekkel járó mentális problémát takar.
Máig él bennem az emlék, amikor 7 évesen ülök az osztályteremben, és szinte megfeszülve figyelem a táblára kiakasztott, szlovák kifejezéseket taglaló faliújságot, amin épp a „sovány” szó következett. Féltem, hogy a többiek majd kinevetnek és elkezdenek rám mutogatni. Gyerekként ugyanis meglehetősen sovány voltam, amit gyakran megjegyeztek. S bár azóta azért felszedtem pár kilót, pálcikaember-alkatomat máig sikerült megtartanom.
Ennek ellenére nem gondolom, hogy valaha is testképzavarral küzdöttem volna. Végignézve a családomon hamar világossá vált előttem, hogy ez elsősorban genetika kérdése. Másrészt hiába hallgattam, hogy egyek többet (elárulom: többet ettem, mint azt bárki is gondolta volna), a változáshoz tornára és a rendszeres testmozgásra lett volna szükségem. Ezt sokáig nem tudatosítottam, s még ma is küszködöm azzal, hogy a sportot meghonosítsam a mindennapjaimban.
Tény ugyanakkor, hogy a rossz beidegződések miatt jó ideig nem szerettem strandra járni, s csak az extrém melegekben hordtam rövid ujjú pólót és rövidnadrágot. Lám, mégis testképzavarom lett volna? Elvégre, ha nem is szégyelltem, valahol legbelül zavart, hogy még mindig ilyen vékony vagyok, s ennyi év alatt sem sikerült megerősödnöm. Ám mindezek ellenére sohasem néztem úgy a tükörbe, hogy torznak, visszataszítónak vagy nem megfelelőnek láttam volna magamat.
Amikor a tükör torzít
Tünetektől függetlenül ugyanis az úgynevezett testdiszmorfiás zavar lényege az, hogy a beteg alaptalanul, minden valós ok nélkül elégedetlen valamely testrészével vagy akár az egész testével. A problémát hajlamosak vagyunk kizárólag az elhízás felől megközelíteni, ám a testképzavarban szenvedők gyakran a bőrükkel, a hajukkal vagy az arcukkal nincsenek megelégedve. De a has, a combok, a fenék, a csípő, a fogak, a mellek vagy akár a nemi szervek is a képzelt hibák kereszttüzébe kerülhetnek.
Az én tulajdonképpeni elégedetlenségem ezzel szemben egy saját személyes cél sikertelen kivitelezéséből fakadt. Ettől eltekintve így is elfogadom magamat, s a tükörbe nézve legfeljebb arra gondolok, hogy lehetne ez jobb is. De hát mire nem igaz ez manapság?
A hivatalos diagnózisok szerint a testképzavaros személyek gyakran órákig rágódnak vélt testi hibáikon, s állandóan ellenőrzik magukat a tükörben – vagy éppen kerülik azokat. Folyamatosan mások véleményére kíváncsiak saját külsőjüket illetően, s „hibáikat” sminkkel, öltözködéssel vagy kényelmetlen testtartással próbálják leplezni. S persze ott vannak azok, akik plasztikai műtéteknek vetik alá magukat, ám sosem elégedettek az eredménnyel. Talán ezért jellemzik több helyen is mentális betegségként a testképzavart.
Amikor nem elég a bió
De mégis honnan erednek ezek a kínzó gondolatok? Mert például a testépítők körében is megtalálható valamiféle örökös elégedetlenség az izmaik méretével kapcsolatban, s az egészséges életmódot hajszolók is hajlamosak átesni a ló túloldalára. Utóbbiak az orthorexia nervosa néven ismert tünetegyüttestől szenvednek, amelyet ugyan hivatalosan nem ismernek el táplálkozási zavarként, de mint mentális probléma súlyos egészségügyi komplikációkat okozhat.
Míg ugyanis az anorexia vagy a bulimia többnyire külső nyomásra alakul ki, addig az orthorexia kiindulópontja a tudatos, egészségorientált gondolkodás. Az orthorexiában szenvedők szinte mániákusan kutatnak a legtisztább és legegészségesebb alapanyagok után, s ez később kényszeres viselkedéssé fajul. Idővel teljesen eltolódik a hangsúly, s már nem a kívánt testsúly elérése lesz a cél, hanem a diéta mindenek felett álló betartása.
Ennek érdekében szigorú tilalmi listát vezetnek be, és szinte száműznek mindent, amiről azt gondolják, hogy egészségtelen lehet. Az orthorexiások gyakran nem esznek húst és tejtermékeket, továbbá kerülik a cukrot, a tojást, a sót, a fűszereket, de a koffeint és az alkoholt is. Étrendjük végül annyira beszűkül, hogy az már tulajdonképpen böjtölésnek számít, amely elszigetelődéshez és súlyos hiánybetegségek kialakulásához vezethet. Láthatjuk hát, hogy az egészséges életmódot követők élete sem csak játék és mese, az inga pedig mindkét irányba kilenghet.
Így aztán legyen szó táplálkozási vagy testképzavarról, a szakemberek szerint a kóros önbizalomhiány okai igencsak összetettek. Például szerepet játszhat benne a genetika: ha a családban már előfordult testképzavar vagy kényszerbetegség, nagyobb lehet a kockázat. Aztán az olyan „klasszikus” okok is színre léphetnek, mint az iskolai zaklatás, a csúfolódás, a szülői szeretet hiánya vagy a tökéletességre törekvő családi légkör. De egy korábbi trauma vagy szexuális abúzus szintén hajlamosító tényezők lehetnek.
Amikor a tükör hazudik
A tünetek gyökere azonban sokszor az önértékelési zavarokban és kapcsolati problémákban keresendő. A média által közvetített irreális szépségideálok, a közösségi oldalakon látott tökéletesre szerkesztett fotók mind hozzájárulhatnak egy torz énkép kialakulásához. Elvégre a világhálóra fellépve folyamatosan azt az üzenetet kapjuk, hogy csak akkor lehetünk boldogok és sikeresek, ha megfelelünk az ott látott, gyakorlatilag lehetetlen elvárásoknak. Utóbbit jól szemlélteti a Snapchat-diszmorfia néven ismert jelenség, melynek lényege, hogy az emberek saját, filterekkel és szűrőkkel ellátott „tökéletes másukra” szeretnének hasonlítani.
A probléma tehát igencsak komoly, s nem lehet annyival elintézni, hogy mindenki fogadja el magát úgy, ahogy van. Mert ez láthatóan nem megy. A testképzavarban szenvedőknek először is le kell ásniuk a problémáik gyökeréig, amihez gyakran külső segítségre van szükség.
Másrészt tudatosítaniuk kell, hogy a médiában és az interneten közvetített képek hamisak. Egyszerűnek hangzik, mégis nagyon nehéz tisztán látni egy olyan korban, amikor minden oldalról próbálják eladni a nyerő receptet, a tuti megoldást.
Továbbá úgy gondolom, hogy a kulcs ebben az esetben is az egyensúly, amit csak úgy találhatunk meg, ha megismerjük önmagunkat: az egyediségünket és különleges, megismételhetetlen mivoltunkat. Ide tartozik a testünk is, a mi templomunk, amely nem érdemli meg az állandó sanyargatást. Persze, amin lehet és tudunk, azon próbáljunk meg változtatni. Az egészségtelen életmódból fakadó elhízás például komoly fizikai kockázatokkal jár. Ami viszont nem rajtunk múlik, azt a saját jóllétünk érdekében engedjük el. Tudatosítanunk kell egyszer és mindenkorra, hogy az igazi, természetes szépség sokkal többet jelent holmi felszínes testi adottságoknál. S hogy a puszta külsőn túl a vonzerő sokkal inkább a kisugárzáson, a mosolyon és a kedvességen (vagy az egyén természetén) múlik.
Bruce Lee kínai harcművész mondta, hogy ne beszéljünk negatívan magunkról, még viccből sem. A testünk ugyanis nem tud különbséget tenni, a szavaknak pedig ereje van. Szóval rajtunk múlik, hogy építünk vagy rombolunk-e velük. Emlékezzünk mi is erre, s Charlie szavaira, aki Az légy, aki vagy című dalában már évtizedekkel ezelőtt megmondta: a tükrünk hazudik, szóval ne higgyük el, ha másnak láttat.
