Kisgyerekkorunkban a szüleink jelentik számunkra a biztos pontot a világban. Csodálatos, tévedhetetlen, igazságos óriások ők. Aztán telnek az évek, megjelennek az első szarkalábak, és nem értjük, miért boldogulunk néha olyan nehezen az életben, miért nem szeretjük önmagunkat. Nem és nem találjuk az okokat. Egészen addig, míg kezünkbe nem kerül L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus Szeretettel sebezve című sikerkönyve.

– Lehet-e rosszul szeretni? – kérdez vissza Erika mosolyogva. – Bizony lehet. A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Valahogy így van ez a neveléssel is. A szülők meg vannak győződve róla, hogy ők igenis a legjobbat adják a gyerekeiknek. Csak ahogy tökéletes ember, úgy tökéletes szülő sem létezik! Ráadásul mindenkinek vannak rosszabb napjai, amikor feszültebb, idegesebb, és valami olyat mond, tesz, amivel akaratlanul megbántja a gyerekét. Lehet, ő már másnapra el is felejti az egészet – de a gyerek még felnőttkorában is ezen tépelődik. És a „mostban” nem veszi figyelembe az „enyhítő körülményeket”. Szüleinket egy felnőtt szemével kellene látnunk, és nem a sérült gyermek szemével! 

– Van, aki felnőttkorában is napi kapcsolatban van a szüleivel, s van, aki csak negyedévente egyszer nyitja rájuk az ajtót. Miért van ez?

– A kötődés csecsemőkorban kezd kialakulni, és hároméves korra már maradandó mintázatai vannak. Az a gyermek lesz biztonságosan kötődő, aki kezdetben mindig, később pedig szükségletei szerint számíthat az anyjára. A bizonytalanul kötődő számára a meghittség, az intimitás kialakítása nehezen megy. A bizonytalanul kötődő ember könnyen szerelembe esik, és hamar csalódik, ha a másik nem nyújtja azt, amit ábrándjaiban elképzelt. A legkisebb szeretetmorzsáért is képes alárendelődni a kapcsolatában. Ha csalódik, azonnal úgy érzi, ő NEM SZERETHETŐ. A szorongó és elkerülő típus pedig úgy érzi, nincs szüksége senkire: ő jól elvan egyedül is. Nem bízik senkiben, még önmagában sem, énképe negatív. Kívülről magabiztos, domináns, de legbelül fél az intimitástól. A kedvességet alakoskodásnak, színlelésnek veszi. 

– A szülői szerepben gyakorta hasonló hibákat követünk el. Öröklött vagy tanult-e a szülői viselkedés? 

– Ez a kérdés régen foglalkoztatja a kutatókat. Az igazság valahol a kettő közt van. Vannak jellegzetes szülői attitűdök, melyeket én kilenc típusba (borostyán, szülősítő, idomár, jó fej, szuperszülő, mártír, üveghegy, agresszor, bátorító) soroltam. Tiszta szülőtípusokról persze ritkán beszélhetünk. Egy valamiben azonosak: mindegyik úgy szereti a gyermekét, ahogy azt tanulta. A túlzott féltéssel, az irreális elvárásokkal, az agresszív viselkedéssel sérülést ejthetünk a gyerek lelkén. A legboldogabb gyerekkort a bátorító szülő tudja biztosítani. Ő úgy tud biztonságot nyújtani, hogy ugyanakkor teret is ad. A bátorító szülő gyereke bűntudat nélkül léphet ki a külvilágba, anyja nem akarja magához láncolni, a mamahotelben marasztalni. Az ilyen családban felnőtt gyermekeknek nincs szükségük támaszra. 

– A „bezzeg én…” szülők nem hagyják, hogy a gyerek leváljon róluk. Azt bizonygatják lépten-nyomon, hogy nélkülük életképtelen lenne... 

– A tévedhetetlen szuperszülő önmagát tartja mindenben a „legnek”, és a világa rettenetesen énközpontú – hiányzik belőle a kellő EMPÁTIA. Még a saját gyermekével is rivalizál, felnőtt korú gyermeke sikereit sem ismeri el. Az apáknál ez hatalmi játszmákban mutatkozik meg, az anyáknál főleg a külsőségekben. Szépségben, öltözködésben próbálnak felülkerekedni lányukon, mint a Hófehérke gonosz mostohája. Belülről a féltékenység és az irigység hajtja őket, persze tudattalanul. Az így nevelt gyerekből könnyen válhat narcisztikus felnőtt, aki kisebbrendűségi érzését arrogáns modor mögé próbálja elrejteni. Az pedig, akinek ez a stratégia nem megy, „áldozattá” válik. Szorong mindentől, állandóan másokhoz méri magát, mások megítélésétől függően látja önmagát. 

– Melyik az a szülőtípus, amelyik a legtöbb lelki sérülést tudja okozni a gyermeknek?

– Egyértelműen az agresszor, vagyis a BÁNTALMAZÓ. Aki nevelt fel gyereket, az biztosan emlékszik olyan helyzetekre, amikor viszketett a tenyere. Ám a kiegyensúlyozott szülő kordában tudja tartani indulatait. Sajnos, a gyermekként megélt félelem hatására sokan azonosulnak a bántalmazó szülővel, átveszik a viselkedését. Még akkor is, ha megfogadják, hogy ők bizony másak lesznek. Bántalmazásról nem csak akkor beszélünk, mikor a szülő rendszeresen ütlegeli a gyerekét. Verbális agresszióval ugyanolyan lelki sérüléseket lehet okozni, mint nadrágszíjjal! Attól még nem lesz az ember bántalmazó szülő, ha időnként indulatosan rászól „szófogadatlan”utódjára. Csak akkor válik azzá, ha összevissza becsmérli a gyereket. A „Bárcsak meg se születtél volna! Nem vagy jó semmire!” típusú mondatok egy életre aláássák a gyermek önbecsülését! A gúnyos megjegyzésekkel is jó vigyázni, mivel a kicsik még nem értik az iróniát, és mindent szó szerint vesznek. Az érzékeny kamasz lelkében is nagy károkat okozhatunk. Az alkoholista szülő (és a mellette sokszor félelemben élő társ) képtelen átlátni tettei hosszú távú következményeit. Gyerekei gyakran kényszerülnek idő előtt felnőttszerepbe. A „szülősítéssel” azonban a gyerek érzelmi fejlődése megakad, ezért később a párjától várja el, hogy megadja neki azt a szeretetet, törődést, amit otthon nem kapott meg. Csakhogy az ismétlési kényszer miatt gyakran választ olyan társat, aki hasonlít a bántalmazó szülőre! Így ismét bántalmazásban lesz része. Ám ha párja kedves vele, szinte mindent eltűr, csak hogy azt érezhesse: végre szeretik. 

– Az utóbbi időben egyre jobban visszasírják az autoritatív módszereket. Hogyan jellemezhetjük a gyerek szempontjából a tekintélyelvű nevelést? 

– Volt egy szorongással küszködő férfi betegem, aki egyszer azt mesélte, hogy nyolcadikos korában az egyik tanára lekevert neki egy pofont. S őt ez bizony megnyugtatta, mert végre azt érezte, valaki törődik vele. Közben pedig édesapja egy nagyon „jó fej” apa volt. Van szülőtípus, amelyik a magányát, intimitáshiányát (válás után) azzal akarja kompenzálni, hogy a gyerekét barátjaként kezeli. Nem ritka a viszonyok felcserélődése sem, aminek jellemzője, hogy a szülők a gyereket olyan intim dolgokkal is leterhelik, amelyek nem tartoznak rá. A gyerek mindig határokat igényel, azt, hogy megmondjuk neki, meddig mehet el. Nem tökéletes szülőket igényel, hanem „elég jó” szülőket. Sajnos, a média felfedezte magának a „jó fej” szülő típusát, és nem egy sorozatot építettek az anya-lánya barátság köré. Pedig az ilyen „baráti” viszonyban sérül a gyerek, mert nincs valódi gondoskodás, és nem rögzítettek az elvárások. A gyerekek nem tanulnak meg kiállni magukért, hiányzik belőlük az ambíció, kudarckerülők lesznek. Nehezükre esik majd a szabálykövetés, a felettük álló hatalom elfogadása. Tehát értelmes szabályokra szükség van – ám jó, ha a gyerek érzi a mögöttes jó szándékot. A szülői szeretetet! 

– Néha a legjobb szülő is beleesik abba a hibába, hogy érzelmi zsarolással, manipulációval próbálja rábírni gyerekét a JÓRA.

– Ha elvétve elhangzik a szülő szájából a mondat („Hát ezt érdemlem én?”), az még nem jelent katasztrófát. A baj ott kezdődik, ha valaki jellemzően zsaroló, mártír szülő. Lemond mindenről, gürcöl, egész élete a gyerekről szól. Ám egy idő után ez már nem okoz neki örömet. És ezt gyakran fel is hánytorgatja a gyerekének, amivel egy életre szóló bűntudatot kelt benne. A zsaroló szülő sokszor a gyerekétől kapott szeretettel próbálja pótolni azt a szeretetet, amit ő annak idején nem kapott meg. Jung írja egy helyütt: „Semmi sincs lelkileg erőteljesebb hatással a gyerekre, mint a szülők meg nem élt élete.” Hatalmas teher. És hiába nő fel a gyerek, hiába próbál önálló életet élni, a mártír szülő akkor sem „engedi el”. Ha, mondjuk, a párjával kirándulni készül, az anyának felmegy a vérnyomása, megbetegszik. „Menj csak, velem ne is törődj!” – mondja. A bűntudatos gyerek meg marad. Ráadásul a mártír szülőkben az a téves hiedelem él, hogy a gyereknek hálásnak kell lennie. Csakhogy a hála a generációk között mindig lefelé áramlik. Felnőttként csak úgy lehetünk hálásak szüleinknek, ha jól neveljük saját gyerekeinket. 

– A kamaszok nehéz perceket tudnak okozni szüleiknek! Ezt hogyan lehet elkerülni? 

– Ha valaki a világ legjobb szülője, a kamasz akkor is lázad ellene! Ez a dolga! Nincs ezzel semmi baj. Több aggodalomra ad okot, ha valaki életéből a kamaszkori lázadás kimarad, mert ő majd a férje, a főnöke ellen fog lázadni, rosszabb esetben testi tünetei beszélnek helyette. Minden szülőtípus gyereke másképpen lázad. (A borostyán szülőé daccal, a távolságtartóé még jobban eltávolodik, az idomár szülőé túltanulja magát, vagy a kamaszkori evészavarok jelentkeznek nála.) A szülői példamutatás rendkívül fontos. A gyerek ugyanis figyel. Arra is, hogy másokkal hogyan kommunikálunk, viselkedünk. 

– Tudjuk, hogy az elfojtott érzelmek betegségeket is okozhatnak. Hogy van ez a gyerekeknél?

– Az orvosi várótermek tele vannak hasfájós, fejfájós gyerekekkel. Nincs semmi bajuk. Csak szoronganak. Nem ritka, hogy az idomár szülők gyerekeinél a túlzott elvárások miatt kialakult szorongás pánik, evészavar, súlyos menstruációs zavar formájában manifesztálódik. A kimondatlan érzelmek miatt vannak a megfoghatatlan testi betegségek. Ilyen esetben célszerű a családterápia. Egyébként sokan még rosszabbul lesznek az elején, mert ahhoz, hogy szeretni tudjunk, először az érzelmeket kell felszínre hozni. Szüleinket nem tudjuk megváltoztatni, csak saját magunkat! Ha nem olyan szülőnk volt, amilyenre vágytunk, csak úgy szabadulhatunk meg a fájdalmunktól, ha felelősséget vállalunk a saját életünkért. Felnőttként már nem mutogathatunk vissza. Csak mi adhatjuk meg kicsi magunknak a hiányzó apai, anyai szeretetet! Ennek azonban elengedhetetlen feltétele a megbocsátás, és a könyvem ebben is segít. 

Janković Nóra

 

Sok családban baj van a szeretet, a harag, a szomorúság megélésével
Találkoztam olyan szülővel, aki annyira meg akarta védeni a gyerekét a szomorúságtól, hogy amikor megdöglött a hörcsöge, gyorsan vett helyette egy másikat (abban a reményben, hogy a kicsi nem veszi észre a „cserét”). Holott a szomorúságot is meg kell élni. A negatív érzelmek megbeszélése építi a gyermek énképét, segíti alkalmazkodását, hasznos megküzdési stratégiákat tanít neki. A düh egy normális érzelem, amit meg kell tanulni levezetni (anélkül, hogy másokat bántanánk vagy megbántanánk). Annak idején a nagyszüleim nem akartak előttünk, unokák előtt veszekedni, és ha puskaporossá vált a levegő, akkor a nagyapám télen kiment fát vágni, nyáron meg kapálni. Nagyanyám meg nekifogott dagasztani. Gyúrta, csapkodta a tésztát! Amikor aztán elszállt a düh, nagyapám bejött a „Hoztam kertem legszebb gyümölcsét házam legdrágább asszonyának!” szólással. És leültek, megbeszélték a dolgokat. Spontán tudták, miképpen kell kezelni a konfliktust. De volt is rá idő! Ma semmire sincs, nem még arra, hogy lehiggadjunk.

 

Tökéletes szülő nem létezik
L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus
Tökéletes szülő nem létezik