A búcsi Csenger Orsolya (35) az az ember, akinél minden körbeér, s a végén egybeér. A legmodernebb tanító, aki mer régi vágású lenni, s amire ráeszmélt, azt merte egy kosárba rakni. Mégpedig gyékényfonatú kosárba. Megtudjuk tőle, hogy a néptánc az egyik legjobb stresszoldó. Lássuk!
Csenger Orsolya (35, Búcs) a kisújfalusi alapiskola volt igazgatónője, magyar–testnevelés szakos tanár (Nyitrán végzett a Konstantin Filozófus Egyetemen). Emellett a Kerekfüzes Táncműhely vezetője, szenvedélyes népművészet-közvetítő. Útját a népművészet felé felnőttként találta meg, azóta pedig hivatásává vált, hogy élményszerű oktatáson keresztül adja tovább az értékeket. Igazgatóként már nem folytatja, de továbbra is tanít – s maga is tanul: tanítónak, ezúttal Esztergomban, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Az új tanévet Kürtön kezdi osztályfőnökként. (Fotók: Dömötör Ede)
A kisújfalusi gyerekek anno saját maguk fonták gyékényből a táskájukat. S a maiak is megtanultak gyékénnyel dolgozni a kisiskolában, melynek tavaly még Orsi volt az igazgatónője. Orsi nagy-nagy érdeklődését a népiség iránt belevitte a gyerekek életébe is. Hogyisne, hisz ez az ő örökségük. Mi most a néptáncról kérdeztük, mert Búcson egy nagy sikerű táncműhelyt hozott létre. Mire jó a néptánc, s mit adhat nekünk?
Ma azt mondják úton-útfélen, hogy a régi és a népi már nem fontos. A jövő a fontos.
Pedig a népiből és a régiből egy kis munkával csodadolgok születhetnek. Ám még nincs minden veszve: sok szülő íratja be a gyerkőceit népi táncra, énekre, zenére. De a kórus, a népdalkör is mind-mind lelki megerősödést, örömet adhat.
– Milyen készségeket fejleszt, ha valaki gyerekként néptáncol?
– Számtalant. A legjobb, hogy a gyerekek esetében minden észrevétlenül, játékkal történik. Nem hiába javasolja sok gyógypedagógus a „néptáncra járatást”. A mai gyerekek nem rendelkeznek azzal a mozgáskultúrával, amellyel a néhány évtizeddel ezelőttiek.
Az elején a legalapvetőbb mozgásformákat is tanítjuk: hogyan ugrunk helyesen egy lábról párosra és fordítva, páros lábbal, mi a lépés, szökkenés, zenei ritmus, lüktetés... Figyelve a csoport ügyességi fokát, folyamatosan nehezítünk. Persze, idő és rendszeresség kell ahhoz, hogy a táncosoknál mindez beérjen.
– Nálad hogyan indult a tánc?
– Az egyetemi éveim alatt a nyitrai JUGYIK-os táncházakban történtek az első lépések, ahol csatlakoztam a körtáncokba. A páros táncokba viszont már alig mertem beállni. Az egyetem befejezése után Nagykéren, egy táncházban találkoztam Szente János néptáncpedagógussal, aki feltett nekem egy másik szemüveget. Kiderült, hogy egy improvizatív tánctanításon alapuló csoportot működtet Budapesten, mégpedig a Pannonica Táncműhelyt. Én akkor Párkányban tanítottam magyart és testnevelést. Úgy gondoltam, a két város közti távolság még legyűrhető. Hetente ingáztam a háromórás próbákra.
– S megérte?
– Naná! A néptánc egy új világra nyitott nekem ajtót, és rengeteg kérdést hozott fel bennem. Kodályon és Bartókon kívül még voltak más gyűjtők is, Ágh Tibor, Martin György? Róluk eddig mért nem hallottam? A mai napig vannak gyűjtések? A „magyar lányruha”, melybe gyerekként öltöztettek, nem is a búcsi viselet? Ha nem, akkor milyen? Jó ég! Hol éltem eddig? S csak úgy tódultak elém egy másik világ kérdései, mikor 25-26 évesen nyiladozni kezdtem a népire.
Túl a vízen egy kosár,
Abban lakik egy madár,
Abban lakik egy madár,
Aki engem rég hogy vár.
Várj, madárka, várj, várj, várj,
Este hozzád megyek már!
Megvizsgálom szívedet,
S véle szeretetedet!
– Egy testneveléses jobban bírja a tánccal járó izommunkát?
– Nem, nem! (Nevet.) Eleinte bizony embert próbáló egy próba, az izmaim meg is érezték a tánc erejét – volt, hogy a lépcsőkön hátrafelé mentem fel… Másnap viszont fitten, vidáman, mosolyogva keltem. Később Budapesten kezdtem dolgozni a Rákóczi Szövetség központi irodájában. A temérdek munka mellett a táncházak, folkkocsmák segítettek „kiereszteni a gőzt”: barátok, tánc, lendület, ének és ének! Tobzódtam.
– Bizonyított, hogy a mozgás, a tánc az egyik legjobb stresszoldó módszer!
– Igen! És hozzá még a csujogatás! Nem hiába volt régen az a sok csipkelődő, tréfálkozó vagy éppen pikáns táncszó. Eleink kikiabálták magukból azt, ami nyomta a szívüket. A feszültséget nem cipelték magukkal tovább – ha hallotta az, akinek szánták, ha nem. Nem tudom, mi ez: csak egy eltanult szokás az idősektől? De hogy megkönnyebbül tőle az ember, az biztos!
– Mennyi idő alatt lehet „megtanulni” néptáncolni?
– Attól függ, milyen mélyen szeretne valaki elmerülni benne. Már egy intenzív nyári tábor is hozhat átütő eredményt. Én öt évet táncoltam Jani csoportjában, a táncpróbák után táncházakba jártunk. Csak később fogtam fel, hogy mennyit tanultam a fiúktól, akik felkértek táncolni. És még mindig tanulok! Lelkes amatőr táncos vagyok. Életformává vált a tánc, az biztos!
– Pedagógusként is megláttad a néptáncban a lehetőséget?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a népművészetben. De maximálisan! Három évvel ezelőtt részt vettem egy Hagyomány az oktatásban elnevezésű képzésen Komáromban. Az egyik képző, Varga Lia arról a tevékenységközpontú oktatásról mesélt, amelyben jelen van a magyar népművészetünk. Például: a hangok és betűk tanításakor bátran nyúlhatunk saját tájegységünk népi játékaihoz, dalainkhoz, a bútorok motívumaihoz – vagy épp a gyékényhez. (Mosolyog.) Azt éreztem, hogy igen, ezt szeretném! A felső tagozatot alsó tagozatra „cseréltem”, s jelenleg harmadéves hallgató vagyok tanító szakon az esztergomi Pázmány Péter Egyetemen.
– A mai gyerek mindent készen kap. Nem akadály ez a hagyományok átadásánál? A videókkal kész képeket kap, nem kell a fantáziáját használnia.
– Igen. Régen még tudtunk képekben gondolkodni. A szöveget és a képet egynek tekintettük.
– Igaz, hiszen kezdetben az írás is, a szöveg is kép volt.
– Ma a képet nehezebben értjük. Nem tudunk mögéje nézni. Kikopik lassan a képekben való gondolkodás képessége. Egy nagyon egyszerű példa erre a „Túl a vízen egy kosár, abban lakik egy madár” kezdetű népdal. A víz az érzelmek folyamát, a távolságot, a madárka a szerelme(s)t szimbolizálja, a kosár kalitkát jelenthet.
A történetet pedig mindenki rakja össze magának. Tele van szimbólumokkal. A népművészetünkben mindenütt jelképek vannak, titkokat rejtő színek és formák. Ezt én is folyamatosan tanulom.
– Vissza a tánchoz: hogyan lett a nevezetes búcsi táncműhely?
– Búcsi lány vagyok: hat évvel ezelőtt hazaköltöztem, helyettesítő tanárként állást kaptam a helyi iskolában. Közösen az óvodával, iskolával megalapítottuk a Kerekfüzes Polgári Társulást, mely által három korcsoporttal működő néptáncműhelyt hoztunk létre. Ez több település táncosait fogta össze. Később megkerestek Kisújfaluról is, hogy tartsak ott néptáncszakkört. Így kezdődött. Csodálatos emberekkel, kiváló szakemberekkel dolgoztam együtt.
– Rövid idő alatt rengeteg munkát elvégeztél.
– Nagy tanulság volt számomra ez az öt év. Hálás vagyok a sok lelkes, mosolygós táncosért – de arra is rájöttem, hogy ki kell jelölni a határaimat, másként elégek a nagy tűzben. Nem lehet három helyen teljes erőbedobással önkénteskedni. A szervezeteket is nagyon szeretem – és a kisiskolát is. A kisújfalusi alapiskola igazgatója voltam, vezetőségi tagja a helyi Csemadoknak, továbbá a Kárpát-medencei Értékmentő Alapítvány aktív tagja.
– Volt segítséged?
– A felnőtt csoport tagjai, ahol tudtak, segítettek: a viseletek kölcsönzésében, a rendezvények, táncpróbák lebonyolításában. Sokan pályázatíróként, szakmai hozzáértésükkel támogatták a csoportot, baráti alapon. Viszont sokszor magamra maradtam, ilyen volt a pályázati beszámolók beadása, az elszámolás, a nyári táborok és összpontosítások szervezése, a tánctanár szinte folyamatos keresése...
– Apropó. Nehéz tánctanárt találni?
– Állandó tánctanárt ide, Búcsra, igen. Amúgy fantasztikus volt végigkövetni a fejlődésünk éveit. Múlt év novemberében szívmelengető gálaműsorral és táncházzal – és 35 derék táncossal – ünnepeltük ötéves fennállásunkat. Viszont most egy kis időre alábbhagy a működésünk. A felnőtt csoport is kezdő volt, vagy harmincan indultunk, ez redukálódott a körülbelül tízfős kemény magra. Ők voltak a táncműhely motorja, rengeteg közösségi rendezvényt szerveztünk: métabajnokságot, bálokat, kultúrműsorokat, disznótorokat, kirándulásokat...
– A táncműhely tehát változásokon megy át. Te magad is megváltoztál általa?
– Igen! Rájöttem, hogy ha nem tisztelem magam, elfogy az energiám, és nem tudok miből adni. Kialakult bennem az egészséges határtartás belső, erős vágya. Segített, hogy rendszeresen visszajelzést kaptam a munkámra. Arra is, amit jól csináltam, és arra is, amit nem – utóbbiban a gyenge tértartásom és a megfelelési kényszerem volt a ludas. Van egy számomra fontos idézet: A határok jelentik azt a távolságot, ahonnan egyszerre szerethetlek téged és magamat is. Így most azon dolgozom, hogy a jövőben jobban tudjam csinálni. Az igazgatóságot már nem viszem tovább, de továbbra is tanítok.
– Nehéz kilépni a mókuskerékből. A változtatás sok fájdalommal járhatott...
– Nehéz volt! De az alvásdeficitem, az étkezési zavarom intő gondoskodás volt az égiektől. Most kicsit megpihenek – de továbbra is hirdetem, hogy a tánc a legjobb stresszoldó és terápia. Hiszem, hogy fontos a közösségi munka. Fontos, hogy felismerjük, milyen területen tudunk fáklyavivők lenni. Én ezt a népművészet által az oktatásban tudom megtenni.
