Bizonyára sokan ismerik „házi” tanácsadónk, dr. Strédl Terézia nevét. Harminc évig dolgozott a galántai pszichológiai tanácsadóban mint gyermekpszichológus. Később felnőttekkel kezdett el foglalkozni: a Márai Sándor Alapítvány pszichológus csoportjának tagjaként számos tréning vezetője volt; könyveket írt. Jelenleg a Selye János Egyetem Óvó- és Tanítóképző Tanszékének vezetője, Komáromban él. Egyszóval valószínűleg sokan ismerik dr. Stredl Teréziát, a pszichológust. De vajon milyen lehet a magánéletben? Mindezt megtudhatja, ha elolvassa írásunkat, amely egy nagyon őszinte beszélgetésből született.
A sárga-kék kockás kiskosztümhöz sárga-kék színű cipő dukál – avagy a boldog gyermekkor. – Dunaszerdahelyen nőttem fel, a tűzoltószertárban – meséli –. Édesapám ugyanis tűzoltóparancsnok volt, és ott kapott szolgálati lakást. A családom egyébként pozsonyi származású. A Beneš-dekrétumok kitelepítései elől bujdostak el falura, az apai nagyanyámhoz. Éjjel menekültek lovaskocsival, két apró gyerekkel, néhány zsák ruhával és könyvvel. Ezen kívül a család teljes vagyona odaveszett. Talán ezért mondogatták folyton: „Csak az vagy, amit megtanulsz. Azt nem veheti el tőled senki.”
Én 52-ben születtem, öt testvér közül negyedikként. Amolyan Janikovszky Éva-féle család voltunk: nálunk mindig történt valami… A tűzoltószertárhoz tartozott egy nagy udvar, ahol röplabdáztunk, nem messze a mai vásártértől, a kanális partján. Itt aztán zajlott az élet! Egyik osztálytársunk tehenet őrzött, a másik talált egy rossz mosóteknőt, amelyet kineveztünk csónaknak. Az sem okozott gondot, ha felborultunk: csak a kanálisban úszkáló ebihalakat zavartuk.
Családunk kispolgári életet élt. Minden vasárnap szépen felöltöztünk, és sétálni mentünk, illetve kártyázni a szüleim barátaihoz. Az is előfordult, hogy a pozsonyi Lidón kötöttünk ki az ottani nagymamával. A szép ruha kötelező volt – édesanyám ugyanis kitűnően varrt. Gyakran már reggelre kész volt a legújabb divatú nadrágkosztüm vagy szoknya, amit este kigondoltunk. A sárga-kék kockás kiskosztümhöz sárga-kék színű cipő dukált, és kalapot is hordtam. Minden évben egyszer az egész család lefényképezkedett. Édesapám ilyenkor hintót rendelt, és mi, lányok, egyforma, kikeményített gallérú matrózblúzt viseltünk.
A pénzt öt gyerek mellett nagyon racionálisan kellett beosztani. Amin a szüleim soha nem spóroltak, az a könyv, az újság és a kultúra volt.
Öt liter tej és barna kenyér – avagy amire megtanítottak
Ranschburg Jenő szerint a negyedik gyerek a család kisördöge. Tény, hogy eleven, nyugtalan, harcos gyerek voltam. Ha valamit kérni kellett, az idősebb testvéreim engem küldtek édesapámhoz. A családban egyébként mindenkinek megvolt a maga szerepe. Én voltam a „reggelifelelős”: én jártam bevásárolni. Reggelente büszkén cipeltem az ötliteres tejeskannát: emlékszem, 5,20 volt egy nagy barna kenyér. Ha elfogyott, akár a föld alól is, de be kellett teremtenem. Hatalmas felelősség! Így tanultam meg, hogy az életet komolyan kell venni, és hogy a problémákat meg kell oldani. Egyedül.
Egy nagycsaládban az ember azt is megtanulja, hogy nem csak ő van a világon. A sikerhez kooperálnia kell a többiekkel. (Ezt persze kinn az életben is megtapasztalja, de csak pofonok árán.) Én minden ilyesmit már a szülői házban magamba szívtam. A szüleim csodálatos emberek voltak: nemcsak megkövetelték, de nekünk is megadták a tiszteletet. Soha de soha nem aláztak vagy sértettek meg bennünket emberi méltóságunkban. Pedig „csak” gyerekek voltunk. A becsületességre neveltek: ha ledobtam egy almacsutkát az utcán, édesanyám azonnal figyelmeztetett. Mindenről tudnom kellett, hol a helye…
Sikerült erős, szép családot létrehozniuk: a testvéreim a mai napig a legjobb barátaim. Rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, el sem tudnám képzelni az életemet nélkülük. Már sikerült összehozzunk egy „nagymama-találkozót” is, azaz pozsonyi nagymamám leszármazottjait. Legutóbb hatvan-hetvenen gyűltünk össze. Két nap vidámság, barátság, boldogság.
Az egyetemi évek – avagy miért lettem pszichológus? Szeretem, mindig is szerettem az embereket. Kíváncsi vagyok, kinek, mi, hogyan jutott az eszébe, hogyan érez. Miért épp így él? Talán mert mindig emberek vettek körül, nagy a társaságigényem. De társaságban is csak akkor érzem jól magam, ha mindenki jókedvű körülöttem! Ezért, ha valakinek lóg az orra, igyekszem jobb kedvre deríteni.
Ki tudja? Talán épp ezért lettem pszichológus… Persze, 18 évesen az ember mindezt még nem tudja megfogalmazni. Gyógypedagógiára jelentkeztem, ahol pedagógiából és pszichológiából is államvizsgáztam.
18 éves koromban meghalt az édesapám. Az öt testvérből még hárman tanultunk, így hát kénytelen voltam a saját lábamra állni. Egy szó mint száz: ha el akartam végezni az egyetemet, dolgoznom kellett. Mindent elvállaltam, ami jött: takarítottam, idénymunkát vállaltam, tolmácsoltam, illetve vezető voltam a nyári úttörőtáborokban. Be tudtam osztani az időmet, így nem ment az egyetem rovására, sőt! Akkoriban még nem voltak részképzések, én egy évet mégis Budapesten töltöttem, a jó nevű Pető Intézetben. A saját pénzemen utaztam ki.
Olyan könyvekből tanultam, amelyeket itthon még senki sem látott… A diplomamunkámat a két ország fogyatékos gyerekekkel való foglalkozásának különbségeiről írtam. Ekkor már tudtam, hogy egész életemben gyerekekkel szeretnék foglalkozni.
Az ajtó nyílik, egyik kis kliens jön a másik után – avagy 30 év a galántai tanácsadóban
75 tavaszán diplomáztam, és ősszel már a galántai pszichológiai tanácsadóban találtam magam. Akkoriban alakultak ezek a tanácsadók. Szó szerint én „alapítottam”: hat év múlva aztán ki is neveztek igazgatónak. Szerettem látni, ahogy a gyermek lelke fokozatosan kinyílik, és kibomlik a jelleme. Majd harminc évet töltöttem itt. Emellett óraadó tanár voltam egyetemeken és középiskolákban. Kiváló munkatársakkal dolgoztam, rendszeresen végeztünk kutatásokat. Nem csupán kollégák, barátok is voltunk.
Egyik kis kliens jön a másik után… Szalagmunkának tűnik: csukódik az ajtó, alig lezárom az egyik esetet, már a másikra kell koncentrálni… Csak este van idő átgondolni az egészet – olyankor aztán benne van az ember nyakig. De azt mondják: tanárból is a tanárember a jó. Én sosem tudtam elválasztani a munkámat az életemtől. Azt persze megtanultam, hogy nem szabad belehalni. Tudomásul kell venni, hogy a kliens problémája nem az én problémám. Pályafutásom alatt két esetben történt meg, hogy utólag azt mondtam: másképp kellett volna. De hát háború után mindenki generális…
77, 55, 22 – avagy: És milyen a pszichológus magánélete?
1975-ben, egy táncantológián jöttünk össze Rudival. Rudi (Horváth Rudolf újságíró, sokáig az Új Ifjúság szerkesztőségében dolgozott – a szerk. megj.) ugyanis néptáncos volt, évekig ő vezette a Csallóköz együttest. Ekkor már régóta ismertük egymást, és barátok voltunk. Olyannyira, hogy először megsértődtem, hogy észrevette bennem a nőt. A korkülönbség közöttünk 22 év – ő 77, én pedig 55 éves voltam az idén. És azt hiszem, hogy akárcsak a családommal és a munkámmal, a párválasztásomban is szerencsés vagyok. Kis idő után azt mondtam édesanyámnak: „Édesanyám, itt van ez az ember, szeretnék vele összeköltözni. Vagy befogadod és elfogadod, vagy azt mondod, hogy nem, és akkor önállósodom.” (Gondoljunk bele: 22 év volt köztünk a korkülönbség!) Három nap múlva aztán igent mondott. Így megkezdtük a közös életünket. (Ezután még hat évig közös háztartásban éltünk édesanyámmal.) 79-ben összeházasodtunk, 81-ben pedig megszületett a fiunk.
Én tudtam, ha Rudi bekerül a családba, mindenki megszereti. A férjem ugyanis nagyon vidám, optimista ember – és rendkívül művelt. Nekem a partnerválasztásnál ez volt a fő szempont: hogy olyan férfi legyen a párom, akinek intellektusára felnézhetek, akit tisztelni tudok. Szép éveket tudunk a hátunk mögött. És hogy ma az vagyok, aki vagyok, Rudinak is köszönhetem: nélküle, az ő támogatása nélkül nem jutottam volna előre. Nem tudtam volna részt venni az időigényes továbbképzéseken.
A fiunk, Ádám, ma már 26 éves. Rudi fia: népzenész és zenetanár. Szerettem volna több gyermeket – sajnos, másképp alakult. Ádám mégsem „egyke”. A férjem előző házasságából való féltestvérei és az unokatestvérek igazi testvérei. Egyébként nemrégiben végezte el az egyetemet Szegeden, és hosszú évek után hazaköltözött.
Kicsit mindnyájan féltünk a visszarendeződéstől – egy felnőtt férfinak már nem az anyja mellett a helye! –, de szerencsére jól kijövünk. Azóta, mivel eddig csak ünnepnapokon járt haza, mindennap ünnep van nálunk.
Amikor az ember beérik szakmailag – avagy a 90-es évek
1995-ben én is bekerültem Márai Sándor Alapítvány interaktív és konfliktusmegelőző trénergárdájába, amelyet Hunčík Péter vezetett, és amelynek rajtam kívül Németh Margit, Gáspár Alica, Haid Katalin, Maizlan Katalin és Bordás Sándor pszichológusok voltak tagjai. Különféle képzésekre jártunk, illetve tanfolyamokat tartottunk, kutatásokat végeztünk. (Ezek hétvégi akciók voltak, emellett továbbra is vezettem a tanácsadót, és a tanítást sem adtam fel.) Családterápiás tréningen vettem részt, amelyet hitoktatók és katolikus papok számára szerveztünk; tartottunk antidiszkriminációs és pszichodráma tréninget, pedagógusok számára nyári tanfolyamot és a többi. Ennyi év tapasztalata után az ember már beérik, és át tudja adni, le tudja írni, amit tud: ebben az időszakban számos könyvem jelent meg.
Albert Sándorral, a Selye János Egyetem rektorával 2000-től működöm együtt. 2004-ben nyílt meg az egyetem, 2003-ban felkérést kaptam tőle, részt vennék-e az egyetem akkreditációs anyagának előkészítésében. Majd megpályáztam a Selye János Egyetem Óvó- és Tanítóképző Tanszékének vezetését.
Ekkor már majd harminc éve dolgoztam a tanácsadóban. És kezdtem „kinőni” a gyerekeket. (Ma már inkább a szülőkkel, pedagógusokkal foglalkozom). A felkérés épp jókor jött, még a kiégési szindróma előtt. Boldogan mondtam igent.
Köszönöm, jól érzem magam
Sokan kérdezik, nehéz volt-e a váltás. Ismét csak azt tudom mondani, amit az elébb: a változás éppen jókor jött. Sokrétű, intenzív munka folyik itt. (Ami viszont hiányzik: Pozsony és az írás. Mostanában nem nagyon jut rá időm.) Nem vagyok csodaváró alkat, a tanítástól sem várok nagy csodát. Talán ezért is vagyok boldog ember. Amit szeretnék átadni a diákjaimnak (természetesen bizonyos lexikális tudás mellett), az egy mondatban így foglalható össze: korrekt emberi magatartás. Tetteinket tisztességgel fel kell tudni vállalni, különben sosem leszel jó pedagógus! Arra szeretném rávezetni őket, hogy mindenhez a szeretet, a jóindulat a kulcs. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkit szeretni kell. Ez azt jelenti, hogy mindenkit: a tanulót is meg kell tisztelni. Azt szeretném elérni, hogy a diákjaim elsősorban jó emberek legyenek, és csak utána jó tanárok.
Csak jó emberként lehetünk boldogok
Az egyik modern gyermekpszichológus a következő kérdést teszi fel: a mai gyerekek és fiatalok okosabbak, de jobbak is? Ez nagyon komoly kérdés. Ugyanis hiába mondják sokan, hogy ebben a „gonosz világban nem éri meg jónak lenni”. Ennek épp az ellenkezője az igaz. Ebben a világban csak jónak érdemes lenni. Az ember lelke ugyanis eredendően jó. És ha rosszat tesz, lelkiismeret-furdalása van, vívódik. A lelkiismeret kis „műszer” a szívünk mélyén. Nem lehet gonoszságunk tudatával leélni egy életet! Hogy miért nem? A válasz egyszerű: mert emberek vagyunk. Mert magunknak ártanánk vele.
Csak tiszta lélekkel, emberi méltóságunkat megőrizve lehetünk boldogok.
