Király Anikó rajzos sétája Mátyusföld fővárosában.
Tizenéves koromban nyolc éven keresztül majdnem minden délután átgyalogoltam Galántán. Napi penzum volt az út a gimnáziumtól a buszállomásig. Pár napja ismét tettem egy kis sétát Mátyusföld fővárosában, de már nyitottabb szemmel. Eléggé szürke januári időt fogtam ki, így a város is a szürke arcát mutatta felém. Innen kellett elindulnom, mint a kályhától...
A templom
A főút mentén elsőre az tűnt fel, hogy Galántán is jócskán nyomot hagyott a szocializmus korszakának meglehetősen kiábrándító panelépítészete. Anno az volt a cél, hogy tömegesen építsenek olcsó, közművesített egyenlakásokat. Így születtek meg ezek a betonkalickák – aminek járuléka, hogy rengeteg történelmi épületet lebontásra ítéltek a Fő utcán, mert ezeknek a monstrumoknak helyet kellett csinálni. Szerencsére azért maradt pár lenyűgöző épület, amely híven felfedi eme történelmi jelentőségű városka varázslatos arcát.
A templom
A galántai Szent István-templomot az 1790-es évek végén építették, klasszicista stílusban. Két tornya igazán impozáns látvánnyal bír, főleg a kora esti órákban, amikor a lámpák fénye földöntúli árnyakat fest rá. Igyekeztem is lencsevégre kapni ezt a régimódi „fényfestést”, hogy majd később hűen lerajzolhassam. Van valami megfoghatatlanul rendkívüli abban, amikor megállunk egy templom előtt, és a nyakunkat nyújtogatva lesünk fel a magas tornyokra...
A tornyok, mint afféle irányjelzők, mindig az ég felé vezetik a tekintetet, oda, ahonnan általában a csodákat várjuk. (Pedig csodába itt lent is belefuthatunk, csak nem szabad állandóan sietnünk. De ez már más téma.)
– Még nem hozták meg az új óralapot – áll meg mellettem egy idős néni. Felnézek a homlokzatra. Megállapítom, hogy valóban ráférne a csere, de azért biztosítom a nénit arról, hogy óralap ide vagy oda, csodaszép a galántai templom! És így is gondolom.
A kastély
Egyszer Angliában, egészen pontosan Strat-ford-upon-Avonben, Shakespeare szülőházában az idegenvezető megkérdezte kis csoportunktól, hogy mégis honnan érkeztünk. Amikor meghallotta, hogy Galántáról, széles mosollyal az arcán Kodály Zoltánt meg a Galántai táncokat kezdte emlegetni... Mi meg kihúztuk magunkat, bár engem egészen elképesztett, hogy Galánta nevét Angliában is ismerik.
Igazság szerint az sem semmi, hogy az egyik leghíresebb magyar főnemesi család, az Esterházyak férfi tagjai is „galántai herceg” titulussal rendelkeztek. Ezzel az információval még gyerekként, a fertődi Esterházy-kastélyban futottam össze.
Nos, az Esterházy-akat nem véletlenül nevezték Galánta hercegeinek: a város hatszáz évig az Esterházyak birtokában volt. A család neve olyannyira összefonódott a város történelmével, hogy Galánta címerét az Esterházy-kastély jellegzetes tornya díszíti.
A város címere az Esterházy-toronnyal
A kastély persze – sok itt maradt kastélyhoz hasonlóan – ma nem fényeskedik. Az első világháború után Esterházy László Pál eladta a csehszlovák államnak, majd a gyöngéd forradalom után a város tulajdonába került. Ez annyit jelent, hogy ez a csodaszép neogótikus kastély, mely 1860-ban nyerte el mai formáját (de régebbi alapokra épült), páratlan szépsége ellenére elhagyatottan állt. És csak az utóbbi években kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelt, hiszen végre-valahára elkezdődtek a felújítási munkálatok, hála a lokálpatriótáknak...
Ui.: Lerajzolhattam volna a felújított tornyokat, de az én kedvenc részem a kocsiáthajtó. Ha elég sokáig gyönyörködünk benne, akár a hintók elé befogott lovak patkójának kopogását is hallhatjuk.
A kastély
A múzeum
Szégyen, nem szégyen, de addig, amíg nem rajzoltam le, fel sem tűnt, milyen különös kis tornya van a Galántai Honismereti Múzeumnak. A történelmi épület 1905-ben épült, és szerencsésen megúszta az újkori lebontásokat (nem úgy, mint a Fő utcán sorakozó társai).
Eredetileg egy takarékbank működött benne, így páncélterem is tartozik hozzá, ahol stílszerűen pénztörténeti kiállítást rendeztek be. Ahhoz, hogy az egész épületet teljes nagyságában láthassam, át kellett caplatnom az út túloldalára. Mit ne mondjak, onnan kicsit magányosnak tűnt...
Láttam több régi képeslapot és fotót Galánta főutcájáról: régen a városkának takaros mezővárosi hangulata volt, egymáshoz szorosan kapcsolódó épületekkel. Gondolom, ezért is érződik ma csonkának a múzeum épülete; de imádom benne, hogy túlélte a 20. század viszontagságait, hogy a jelenkor emberének bemutathassa Mátyusföld ékszerének múltját.
Galánta életében nagy fordulatot jelentett, mikor 1421 után az Esterházyak birtoka lett – majdnem 600 évre. Galánta hamar vásártartási jogot kapott, melynek köszönhetően fejlődni kezdett, hisz az 1630-as évektől már heti vásárokat is tarthatott. Később iskolája is lett, kórháza, a 19. században vasútja; itt székelt a járásbíróság, később az adóhivatal, 1909-től pedig beindult a mozi (!).
A múzeum
A város akkor veszítette el arculatát s egyben kicsit az identitását is, mikor a kommunisták lebontották a Fő utca neves épületeit – a városka azóta is keresi a helyét Szlovákia térképén...
Galánta régen magyar mezővároska volt. Több okból vált szlovák többségűvé, 1944-ben például a népes magyar zsidó lakosságot elhurcolták, 1947-ben pedig a lakosságcsere során telepítettek ki sok magyart, hogy szlovákokat költöztessenek a helyükre. A későbbi iparosodás csak felgyorsította az elszlovákosodást, mert a beköltöző munkások majdnem mindig szlovákok voltak.
