„Dübörög a lábunktól a föld, dübörög a hangunktól a ház…” Résnyire nyitom a szemem: a saját hálószobámban fekszem, de még mindig az Emergency House örökzöldje visszhangzik a fülemben, amit legalább háromszor játszott le a DJ az esti buliban. Az ágy melletti ásványvizes palackért nyúlok, de ugyanazzal a lendülettel fel is borítom. „A csudába” – mormolom, s közben beletörődve nézem, amint a víz térképet rajzol a kedvenc patchwork szőnyegemre.
A reluxán beszűrődő napfény az egész hálószobát melegséggel tölti el, amitől a fejfájásomat még elviselhetetlenebbnek érzem. „Egyáltalán hány óra van?” – kapok hirtelen észbe, de ahogy feloldom a mobilom kijelzőjét, rögtön meg is bánom. „Január 1., 12 óra 30 perc” – virítanak a jókora számok a képernyőn. „Istenem, add, hogy most az egyszer ne legyen igaz a mondás: olyan lesz az egész év, amilyen az évkezdet…”
Ha már a szerelmi életem úgyis kuka…
– Lányok, ugye mindenki vett fel piros kiegészítőt!? – ugrik be Julcsi barátnőm rémült tekintete, akinek éjfél előtt tíz perccel, a tűzijátékra várakozó tömeg közepén jutott eszébe ellenőrizni: a szerelésünk elég „babonabarát”-e. (A babona szerint a szilveszterkor viselt kiegészítőink színe arról árulkodik, mire vágyunk az új esztendőben. A sárga a pénzt, a zöld az egészséget, a fehér a békét, a piros a szerelmet szimbolizálja. „Szerelembevonzó” hatást legfőképp a piros alsóneműnek tulajdonítanak.)
– Drágám, közel két évtized szerelmi nyűglődés után mit számít még egy év balszerencse? – vágtam vissza nevetve, Julcsi összevont szemöldöke viszont nem éppen arról árulkodott, hogy értékelné a humorom. – Tudod mit? Rúzsozz ki, és minden rendben lesz! – hogy mentsem a helyzetet, előkaptam a zsebemből a tűzpiros rúzsomat, s csücsörítve a barátnőm elé ugrottam.
– Azért, ha jövő ilyenkor még mindig szingli leszel, jussak eszedbe! – dorgált tovább Julcsi, miközben igyekezett szabályos kontúrt kanyarintani a szám köré. Hátralépett, elégedetten végigmérte művét, majd gyorsan hozzátette: – Holnap meg ne próbáld levinni a szemetet, mert kidobod vele a szerencsédet!
Ezen persze már mindketten nevettünk.
A nyomasztás szinonimája: január 1.
„Vajon a hajnalig tartó táncolás után a babonakirálynő is átaludta a fél napot?” – jut eszembe a gyötrődésem közepette Julcsi, s kicsit kárörvendek, ahogy elképzelem: ő is épp most tudatosítja, hogy a fél napja odaveszett. Nagy nehezen kivánszorgok a konyhába, benyomom a kávéfőző gombját, ami éles robajlással darálni kezd. „Aúú, ez elviselhetetlen!” – kiáltok fel, s kezemet a fülemre tapasztva úgy menekülök vissza az ágyamba, mint akit üldöznek.
„Szóval egy ideális világban most kellene nekiállni éves tervet írni” – teszek egy mazochista gondolatkísérletet. Jelenlegi állapotomban annyira abszurdnak – és egyben mókásnak – tűnik az elképzelés, hogy tovább nyomasztom magam: „most kellene vision boardot készíteni, karrier- és magánéleti célokat kitűzni, futócipőt húzni, majd – az éves fittség jegyében – minimum öt kilométert futni.
Kirámolni a fiókokból a decemberben felhalmozódott csokimennyiséget, elfuvarozni azt Marisnak, aki a Tesco-parkolóban szokott hamis parfümöt árulni; s nekiállni lencselevest főzni, hogy azért bőség is jusson az új esztendőbe. Apropó, ha ezen múlik, akkor idén nemcsak szerelmes, de gazdag sem leszek…” – állapítom meg.
A kölyökpezsgőtől az életbölcsességig
Úgy tízéves lehettem, amikor az „új év, új én”-haditervet életemben először kieszeltem. Abban az évben a szüleim először engedték meg, hogy a legjobb barátnőm nálunk szilveszterezzen, s mi már késő délutántól öltöztetős játékokat játszottunk az interneten. (Hogy az Y-generációsok kicsit nosztalgiázhassanak: paperdollheaven.com és myscene.com.) Miközben apa a szomszéd szobában a Sas-kabarét nézte, anya készített nekünk egy óriási tálca szendvicset (reszelt sajttal, tojással, a tetején piros arannyal, ahogy azt kell), mi pedig legalább annyira komolykodva szürcsöltük hozzá a sünis kölyökpezsgőnket, mint a szüleim a Hubertet. Miután kis híján elpusztítottuk az összes kenyeret, büszkén elújságoltam a barátnőmnek: úgy tervezem, hogy újévtől – azaz holnaptól – feleennyit eszem, s nyárra én is olyan karcsú leszek, mint a My Scene-babák a számítógépben. (Mondjuk a testükhöz passzintott gigantikus méretű fejüket nem tudom, miért irigyeltem. Egyébként is mindegy, mert az elhatározásom addig tartott ki, míg másnap délelőtt újra meg nem éheztem.)
A későbbi, új évhez köthető szándékaim nagyjából ugyanennyire voltak komolyan vehetőek: szerepelt úszás, lovaglás, blogírás és klarinétozás is a repertoárban, melyeknek a zöme – talán mondanom sem kell – soha nem valósult meg. A fogadalmakról aztán az évek során lassacskán letettem, egy fontos „életbölcsességet” viszont – hiába van mögöttem 29 szilveszter – még ma sem sikerült magamévá tennem.
Mégpedig, hogy az ember január 1-jén – s most jön a „nagy titok” – semmivel sem motiváltabb, mint egy nappal előtte. Maximum a szilveszteri hajcihő után kétszer annyira fáradt, ráadásul az ünnepek elmúltával egyfajta űrt is érez magában. Így a január 1., hacsak nem vagyunk képesek tudatosan pihenni, legfeljebb arra jó, hogy ostorozzuk magunkat a cselekvésképtelenségünkért, ezzel megágyazva egy jó kis szorongásnak az új esztendőben.
Persze, hiába tudom jól mindezt, decemberben még most is képes vagyok a „majd januárban”-jelszóval hitegetni magam. „Majd januárban összeírom a listát.” „Majd januárban elkészítem a műsortervet.” „Majd januárban jobb ötleteim lesznek, hisz kipihenve mégiscsak frissebben gondolkodik az ember.” Aztán ott ülök 1-jén az ágyam szélén szétesve, s még a zoknim párját sem találom, nemhogy világmegváltó terveket szövögessek…
Nem lehetne csak örülni a jelennek?
– Totál kivagyok – írom be a lányoknak a közös Messenger-csoportba, mire ketten azonnal válaszolnak:
– Én is.
– Ne is mondd!
– Séta a Duna-parton egy óra múlva? – teszem fel a kérdést hirtelen, s bár nem számítok nagy lelkesedésre, meglepetésemre mindenkinek tetszik az ötlet. Igaz, másfél órába is beletelik, mire mindannyian összeszedjük magunkat, viszont a napnyugtát már együtt nézem a kimerült, bulizós kis csapatommal.
– És? Már összeírtátok a céljaitokat az évre? – szakítom félbe az álmélkodást, de válaszul csak három felháborodott arckifejezést kapok. – Hasonlóképpen – nevetek fel.
– Nem lehetne csak egyszerűen örülni a jelennek? – szólal meg Andi. – Hogy itt vagyunk másnaposan, karikás szemekkel, a legkevésbé sem Instagram-kompatibilisen, de legalább közösen? Nekem most az évkezdéshez pontosan ennyi kell!
– Meg aztán lehet itt erőlködni: 2024 úgyis berobban, ha kell, ha nem! – egészíti ki Julcsi, s a bölcs barátnőimet hallgatva hirtelen hatalmas megkönnyebbülést érzek.
– Hát, akkor álljunk elébe! – teszem hozzá, és átölelem a többieket.
