Hozzám bújt, kedvesen mosolygott. Éppen akkor, amikor az ötödik tepsi illatos mézeskalácsot tettem be a sütőbe. Szerelmes szavakat duruzsolt a fülembe, megcsiklandozta a pihéket a nyakamon. Azonnal tudtam: ő az... Hogy ki? Máris elmesélem.
Még azt az egy szívecskét megeheted, nézd, ott a tepsi sarkában, az úgyis olyan kajla” – hallottam meg a hangocskát, miközben azzal foglalatoskodtam, hogy az összes tepsit ellenőrizzem ízileg és állagilag. Mi mást tehettem volna? Fontos a minőség
(© Paola Saliby/New York Times)
,,Ugye nem most kezdesz stresszelni, hogy mennyit eszel, mikor egész évben fütyültél rá?” – folytatta a hang kissé szemrehányóan. „Majd az új évben! Január elsejétől kezdheted is a diétát és az önmegtartóztatást, tavasszal pedig te leszel a legszebb, legkarcsúbb, leglegleg...” Csak mondta és mondta, én pedig a tepsi fölé hajoltam, s elmajszoltam a leggörbébb mézest. Meg még a következőt. Nehogy veszendőbe menjen. Végtére is, az ünnepek alatt befalt étel úgyse számít. Mindjárt itt van elseje: de jó is várni az új évet s vele együtt a megváltást.
A láthatatlan barát
A Kedves Olvasó már biztosan rájött, hogy az én láthatatlan barátom nem volt más, mint az én Újévi Fogadalmam. Ám kedves, szeretetteljes pajtásom egyre jobban rám telepedett, cukisága kimúlt. A szimbiózis felborult: gazdatest lettem, akinek a vállát már nyomta a kis betolakodó, a súly pedig napról napra elviselhetetlenebbé vált.
„Azt a rántott halfilét még nyugodtan benyomhatod! Már úgyis mindegy, ekkora kupac majonézes krumplisaláta után!” – heccelt. „Csak a fele majonézt tettem bele, a másik fele zsírszegény joghurt...” – mentegetőztem, de nem használt.
Eltelt a karácsony, és zsarnokom nem kegyelmezett. Kényszeríteni kezdett, hogy tervezzem meg a nagy napot: fogyókúrám első napját.
Új év, új én
Tehát: hogyan is lesz...” – szorongattam a tollam az üres papírra meredve, majd írni kezdtem.
Reggeli ébresztő hat órakor. Utána kávé cukor nélkül, zsírszegény tejjel (fehér vízzel), egy szeletke zabkorpás kenyérrel. (Nagyszerű, azt még szeretem is!) Tízóraira egy kis alma, majd fél liter fogyókúrás tea. (Hadd hánykolódjon benne hajótöröttként az a zabkorpakenyér!) Ebéd: natúr csirkemell rukkolás paradicsom-salátával és olasz fűszerezéssel. Délután egy óra futás, gyaloglással kombinálva. Vacsora: könnyű saláta, majd az esti film alatt szobabiciklizés. Csodás kezdet egy új évnek!
„Nagyon jó terv! Tudsz te, ha akarsz” – dicsért meg Újévi Fogadalmam. Semmi szemrehányás, semmi szigor. Kezdtem úgy érezni, hogy a világ legegyszerűbb dolga lesz ez a diéta. „Erős vagyok, szép vagyok, vékony vagyok! (Na jó, csak leszek.)” – mondogattam magamban. „Majd tavasszal, amikor lekerül a nagykabát, kinek lesz legfeszesebb a feneke? Hát nekem!” Mindössze annyit kell tennem, hogy szépen betartom a papírra vetett tervet...
Az „utolsó” lakoma
„Milyen jó, hogy még előttünk a szilveszter!” – sóhajtottam fel megkönnyebbülve. A göngyölt húsroládot és a kolbászos káposztalevest aszalt szilvával és gombával mégiscsak kár lenne kihagyni. S ahogy rácseppen a fehér tejfölpötty a tetejére... Hm. Degeszre ettem magam, ízlelőbimbóim felrobbantak. Szuszogva dőltem hátra a kanapén, bő otthonkám redői alatt megkerestem a pocakomat, majd jólesően rátettem a kezemet, s boldogan – teli gyomorral – arra gondoltam, hogy milyen jó lesz nekem hamarosan. „Erős vagyok, szép vagyok, vékony vagyok! (Na jó, csak leszek...) Hová is tettem a tervemet? Mindegy, most alszom egyet, aztán kezdődhet a szilveszteri buli. Annyi pezsgőt fogok inni, amennyi csak belefér! Elvégre az új évet méltón meg kell ünnepelni...”
A nagy nap
,,Ébresztő” – duruzsolta a fülembe az ismerős hangocska. „Mi? Máris január van? Ne már!” – húztam a fejemre a párnám. „Itt a nap, amit úgy vártál! A nagy, soha vissza nem térő lehetőségek napja. Hajrá!” – noszogatott tovább. S ha hiszi a Kedves Olvasó, ha nem, a következő pillanatban kis barátom hirtelen kámforrá vált, s eltűnt, legalább olyan váratlansággal, mint amilyennel annak idején megjelent. Magamra hagyott a gyűrött papírlapocskámmal, amin még olvasható volt az addigra már elmaszatolódott üzenet: „Reggeli ébresztő hat órakor. Kávé cukor nélkül, zsírszegény tejjel (fehér vízzel), egy kis zabkorpakenyérrel...”
„Engem bizony nem olyan fából faragtak, aki feladja!” – szívtam fel magam. „Be fogom tartani a diétát, az utolsó betűig!”
Kávé, zabkorpakenyér, almarágcsi: megy ez, mint a karikacsapás! Igaz, a fogyókúrás teát kissé eltúloztam, mert a délutáni futás – inkább séta – alkalmával kétszer is meg kellett állnom egy levél nélküli bokor mögött, hogy a télikabátomat lehámozva könnyítsek magamon.
De sebaj! Még mindig várt rám az esti film és a szuper új tornagépem. A páromtól kaptam karácsonyra. Olyan jó, hogy ennyi sok szeretet és támogatás vesz körül ebben a nehéz időszakban! Kár, hogy a film első öt percében bealudtam...
Mese habbal
Január másodika van. Egy kis nyújtózás az ágyban, majd jöhet a kávé (szigorúan cukor nélkül) fehér vízzel. Végül egy laza kézmozdulattal kinyitom a hűtőajtót. „Nahát, ennyi finomság megmaradt az ünnepekről?” – álmélkodom egy sort a lencseleves és a puncsos szelet láttán. Sőt, még egy kis majonézes krumplisaláta is megbújik ott a sarokban... „Ezt nem szabad kidobni, az túl nagy pazarlás lenne! Ugye, mindenki egyetért velem? Naná, hogy igen. Puszi mindenkinek!”
Hol volt, hol nem volt... A fogyókúrám mese volt.
