Kedves Emese! Szomorúan és reményt vesztetten írom e sorokat.
Ha nem segít valaki jó tanáccsal, lehet, feladom az egészet, és elválok a férjemtől, akivel már több mint 25 éve élünk együtt. Idáig tényleg jóban-rosszban kitartottam mellette, de ez nekem már sok. Erőm végén járok. Egyre gyakrabban teszem fel a kérdést: Mire jó ez? Mártír vagyok?
(© morysetta)
Nagyon jól megvoltunk, 2 gyermekünk született. Ügyes, okos gyerekek. Mindenki irigyelt minket a faluban. Szép család volt a miénk. Kölcsönösen segítettük egymást mindenben, férjem az ideális férfi mintaképe volt. Jobb, mint egy festett kép. Férjem vállalkozott, én is a községben dolgoztam, irodai munkát végeztem. Egy napon aztán a párom összetársult a gyerekkori haverjával, családi házakat, épületeket újítottak fel. Az egyik annyira megtetszett nekik, hogy a végén megvették, aztán bérbe adták. Sokat nyaraltunk, a gyerekeket is tudtuk belőle taníttatni.
Aztán egy napon, úgy négy éve, férjem este azzal lépett be az ajtón, hogy mindennek vége, kisemmizték. Nem értettem az egészet. Erre elmondta, hogy sosem volt közöttük hivatalos szerződés, és most a haverja az ő tudta nélkül eladta az épületet. Próbáltam tartani benne a lelket, hogy ez csak egy épület, engedje el, de mintha meg se hallotta volna.
Teljesen összeomlott, és a végén már alkoholizált is. Elgépezte a maradék pénzt. A legdurvább az volt, amikor az antidepresszánsokra alkoholt ivott. Olyankor magánkívül volt. Alig tudtuk lecsitítani.
Próbáltam rábírni, hogy komolyan kezeltesse magát, de nem hajlott rá. Kezdtünk félni tőle. Míg egy nap bekövetkezett, amitől mindig rettegtem. Épp hazaértem a munkából, mikor látom a gyerekeimet sírva kiszaladni a házból. Apjuk bent tört, zúzott. Önkívületi állapotban, késsel a kezében azt ordította, mindenkit kinyír, aki tönkretette az életét. Átszaladtunk a szomszédba, és kihívtuk a mentőket, akik kényszerzubbonyban vitték el a pszichiátriára.
Természetesen nem emlékezett semmire. Én viszont mérgemben mindent lefényképeztem, a széttört berendezést, hogy lássa, mit művelt. Persze, akkor nagyon szégyellte magát, és nem győzte mondogatni, hogy emiatt biztosan elválok tőle. Most a gyerekekkel otthon azon tanakodunk, hogyan tovább. Belefáradtam az állandó könyörgésbe, hogy térjen végre észhez. Már félünk is. A gyerekek még tanulnak, keveset vannak otthon. Igaz, a férjem most már önként vállalta a rendszeres kezelést. Mi lesz, ha egy szép napon megint kezdődik az őrjöngés? Nem lenne egyszerűbb elválni, és a gyerekekkel biztonságos helyre költözni? Ilyen kérdések gyötörnek nap mint nap.
Teri
Kedves Teri!
Bizony, nehéz a helyzete. Én mégis azt írnám, próbáljon meg kitartani. Hisz mint fentebb említi, eddig kitartottak egymás mellett. Férje most nagy segítségre szorul. S vajon ki más álljon, tartson ki mellette, he nem a felesége? A bajban lévő társunkat nem hagyhatjuk a verem alján, mégiscsak az lenne a feladatunk, hogy minden erőnkkel segítjük a kikapaszkodásban. Ez most „jóból-rosszból” a „rosszabbik” rész, de ha a „jót” vállaltuk, akkor ezt is kéne. Engedje meg, hogy elmagyarázzam, mit érez most a férje.
A történetet boncolgatva arra a következtetésre jutottam, hogy súlyos gondjai vannak az elengedéssel és a megbocsátással. Csúnyán elbántak vele, amit évek óta nem tud megemészteni. Mint írja, tombol, és bosszúért kiállt. És a megbocsátás távol áll tőle.
Pedig ha ez tényleg karma (amit teszel másnak, azt kapod vissza!), akkor egyetlen esély a megszabadulásra az alázatos elengedés – és megbocsátás.
Ha ezt nem sikerül neki, akkor a karma kereke tovább forog... És következő életében újra és újra találkozik majd a társával egy hasonló szituációban. Egészen addig, míg valamelyik fél meg nem bocsát. Párja ugyanakkor nehéz helyzetben van, mert az évek alatt felhalmozódott sok rossz érzés és a bosszúvágy negatív energiabálává dagadt a lelkében.
Ez a „negatív energia” pedig felemészti, megbetegíti, ép, józan gondolatait összezavarja. Csak akkor szabadulhat meg tőle, ha sikerül végre a józan eszét elővennie – és a sok rosszat magából kiirtania. Írta, hogy hajlandó részt venni a leszoktató kezeléseken. Ez már eredmény. S megint csak Önnek kell szívósnak lennie, hisz mintegy „a hátán cipeli” elesett párját. De higgye el, megéri! Mert nemcsak negatív karma létezik ám, hanem pozitív is! Ami azt jelenti, hogy ez is visszajár. Ha most kitart, és szilárd elhatározással – s megingathatatlan szeretetével – segíti meg-megingó, botladozó társát, meglátja, egy szép napon elnyeri a méltó jutalmat. Jótét helyébe jót várj! Mert ne feledje: az univerzum mindig igazságos!
