„Szeretetkönyv” – díszelgett kézzel írott betűkkel a lila fedelű könyvecske címoldalán. „Szeretném, ha te is továbbadnád, miután elolvastad. Ajándékozz meg vele valakit, aki különleges neked” – mondta a barátnőm, amikor a szülinapomon átnyújtotta a könyvet. Nguyễn Ngọc Thuần: Csukott szemmel nyiss ablakot. „Így lesz” – feleltem, ekkor még mit sem sejtve arról, micsoda kincset tartogatok a kezemben.
Álmomban kicsi Dũng kézen fogott, végigvezetett a rizsföldek mentén, át, a jázminbokrok között, majd öreg Tur házához érve a kezembe nyomott egy tücsköt. Nagyot ugrottam ijedtemben: „Fúj, vidd innen!” „De furcsa vagy te!” – fürkészte az arcomat kicsi Dũng. „Már mért lennék furcsa?” – kérdeztem felhúzott orral. „Đặunak, a koldus fiának meghalt a tücske. A zsebében tarja egy kis dobozban, kifigyeltem. A tücsök éhen halt, mert Đặuéknak nincs kertjük, a tücsöknek meg friss fű kell. Neked van kerted, mégsem tudsz örülni a tücsöknek…”
Elfoglalt felnőtt lettem
Ötödikes voltam, amikor először a kezembe került Antoine de Saint-Exupéry kis hercege. Mint egy szép mesét: úgy olvastam végig a történetet, pontosan annyit befogadva belőle, amennyit egy tizenegy éves gyerek befogadni képes. Valamit azonban, emlékszem, már a könyv elején megfogadtam. Hogy belőlem sose lesz majd olyan felnőtt, aki gondterhelt arccal az íróasztalát bámulja naphosszat. Aki nem képes meglátni az elefántot felfaló óriáskígyót a kalapban…
Azóta eltelt – utánaszámolni is sok – tizenhét év, s ez a könyvecske, amivel a barátnőm ajándékozott meg (s amit A kis herceg vietnámi párjaként is szoktak emlegetni), ráébresztett: de. Pontosan ilyen felnőtt lettem.
Mert miközben térültem-fordultam a világban, és próbáltam egyengetni az életem, túl elfoglalt lettem ahhoz, hogy rácsodálkozzak a körülöttem lévő milliónyi szépségre. Ahogy a regényt magyarra fordító Háy János fogalmaz: óhatatlanul is „bekoszolódott a szemüvegem”.
Tanulni az életet
A Csukott szemmel nyiss ablakot főhőse, a tízéves Trí Dũng – vagy ahogy magamban elneveztem, kicsi Dũng – egy vietnámi falucskában él szüleivel. Bár a regényben szó esik guavákról meg rizsföldekről, a kisfiú története – első megtapasztalásai a világról, a benne uralkodó viszonyokról, az emberi kapcsolatokról – tulajdonképpen bármilyen környezetbe átültethető. A szerző egyszerű, gyermeki nyelvezettel ragadja meg kicsi Dũng gondolatait (a könyv különlegességét értelemszerűen nem a nyelvi bravúrokban kell keresni), és talán éppen ez a tisztaság sarkall minket arra, hogy emlékezzünk. Emlékezzünk arra a kíváncsi, lelkes, tapasztalni vágyó gyerekre, akit az évek során eltemettünk magunkban…
Aligha véletlen, hogy a könyv az egyik legsikeresebb kortárs írónkat, Háy Jánost is megragadta. Háy – aki maga is előszeretettel állítja a gyermeki nézőpontot művei középpontjába – egy vietnámi hotelszobában bukkant rá a regény angol változatára. Egy ültő helyében elolvasta, s a mű akkora hatással volt rá, hogy elhatározta: magyarra fordítja. Az eredeti foglalkozását tekintve festőművész Nguyễn Ngọc Thuần könyve Vietnámban mostanra a 20. kiadásnál jár, a világ számos nyelvére lefordították, a svédek pedig Pán Péter-díjjal tüntették ki.
Apácák
A könyvből sok-sok részt ki lehetne emelni. Az egyik legszebb kétségkívül a címadó, Csukott szemmel nyiss ablakot című, amelyben a kisfiú kifejleszti azt a képességét, hogy csukott szemmel, pusztán szaglás alapján képes megállapítani, hogy a kertben milyen virág nyílik. Az én személyes kedvencem mégis az a fejezet, amikor a gyerek elindul felfedezni az apácák különleges világát. Először csak távolról nézi, kémleli őket, míg az egyik nővér észre nem veszi a kis betolakodót.
„Amikor felnéztem, akkor láttam meg először az apáca lábát. A nővér kicsi volt, pirospozsgás volt. Jól vagy, kérdezte. Ne félj tőlem, nem szoktam gyerekeket rabolni. Elsírtam magam félelmemben. A nővér bevezetett, leültetett a zongora mellé. Egy másik megkérdezte, szeretem-e az énekeket. (…) Büszkén eldicsekedtem Toánnak, hogy barátaim lettek az apácák.”
Nem tudom, egyedüli vagyok-e, akinek ez a konklúzió ennyire szívmelengető és kedves, de megfogadtam: ki fogom terjeszteni a saját életemre. Hisz kicsit mintha a bizalmatlanság is a felnőttlét hozadéka lenne: ahogy halad előre az idő, egyre nehezebben engedünk magunkhoz közel ismeretleneket. Pedig – ki tudja – talán éppen ezzel szabotáljuk, hogy egy különleges lélek érkezzen az életünkbe.
És amit magammal viszek…
Amikor 27 éves lettem, a következőket írtam a naplómba: „Szeretem megfigyelni, miképp hámlik le rólam az a rengeteg sok máz, megfelelésből felvett szokás, amit az évek során kitartóan pakoltam magamra. Mintha a húszas éveim közepéig tényleg azon fáradoztam volna, hogy tökéletesítsem a jelmezem, hogy aztán a következő húszban legyen mit állhatatos munkával lefejteni.”
Nem tudom, mikor kezdtem túl komolyan venni magamat ahhoz, hogy lehajoljak megszagolni egy virágot. Sőt, azt sem tudom, mikor kezdtem el a virágok szépségét természetesnek venni. Nem tudom, mikor siklott el a figyelmem afelett, hogy a világ, amelyben élek, mennyire gyönyörű és sokszínű és különleges, s hogy mikor vált a problémafókuszú szemlélet az alapvetésemmé. Csak azt tudom, hogy többé nem akarom magam túl komolyan venni, virágot akarok szagolni – az összeset –; s látni, érezni, tapasztalni mindent, amire időközben vak lettem.
Mert ki tiltja meg nekünk, felnőtteknek, hogy esőfürdőt vegyünk, hogy idegenekkel barátkozzunk, hogy nevessünk, szeressünk? Nem tiltja meg senki, ha csak mi magunkkal nem tesszük. Gyere, segíts nekünk, kicsi Dũng!
„Hùng bácsi, te szereted az esőfürdőt, kiabáltam a kapuból. Hùng bácsi kinyújtotta a kezét az ablakon. Ahogy messziről néztem, olyan volt a feje, mint egy nagy szőrpamacs. Az álla meg iszonyatosan nagynak látszott.
Én felnőtt vagyok, mondta nevetve. A felnőttek nem szoktak esőfürdőzni.
Miért?
Ezzel jár, ha valaki felnőtt lesz. Kinő bizonyos dolgokból.
Hát akkor én soha nem akarok felnőni, mert esőfürdőzni nagyon is jó kaland. Gyere velem te is! Ha veszel egy kis esőfürdőt, akár el is felejtheted, hogy felnőtt vagy.”
