Ebben az összeállításban csupa pro érvet talál az olvasó. Kontra vélemény egyetlenegy sincs. Mert utazni jó. Hogy miért? Butának tűnik a kérdés, pedig nem is akkora butaság. Hisz az utazás sok kényelmetlenséggel jár. Mégis szeretünk utazni, mert az ember természeténél fogva kíváncsi. (Ne feledjük, hogy a paradicsomból is kíváncsiságunk miatt űzettünk ki.)
Az újdonság varázsa is csábít bennünket. Mert mindig az újat keressük, azt az érzést, hogy a világ nyitva áll előttünk, és az utazás az újdonság élményével megadja nekünk ezt az illúziót.
Autóval
Lehotkai Sylvia vállalkozó, 30 éves:
– Szeretek utazni, pontosabban: úton lenni. Amikor kicsik voltunk, a Balatonra jártunk, majd ahogy cseperedtünk a bátyámmal, egyre távolabbra merészkedtünk. A legemlékezetesebb egy európai körút volt. Mielőtt Belgiumból átmentünk Franciaországba, ellátogattunk Waterlooba. Furcsa érzés volt: eszembe jutottak a filmekből ismert csatajelenetek. Aztán két hétig a Genfi-tónál pihentünk, és felfedeztük az összes látnivalót. Tizenegy éve, amióta a párommal vagyok, szintén minden évben utazunk.
Lélekben már nyár elején kezdem a készülődést. Krk szigetét kedveljük a legjobban, mert itt lehetőség van mindenféle vízi sportra, amelyek nélkül a kedvesem nem tudja elképzelni a nyarat.
– Én igazából az autós utakat szeretem, csakhogy az igazán lenyűgöző helyek, mint a karibi térség, Mexikó vagy éppen Egyiptom repülővel érhetőek el a legkönnyebben. Én azonban félek, rettegek a repüléstől! Pedig a párom rendkívüli érzékkel választja ki a legizgibb helyeket, rám csupán a csomagolás marad. Nem viszek magammal túl sok cuccot, csak sok szép cipőt, minden napra egyet! Ezekből külön csomagot „gyártok”, amelyet személyes poggyászként felviszek a repülőre. Ja, és mindig veszek szuveníreket, mert ahányszor csak rájuk pillantok, eszembe jut az a sok csoda, amit láttam.
Lehotkai Sylvia
Repülővel
Malkowski Emőke, 41 éves, élelmiszervegyész:
– Mindenki másra költ: van, aki lakásra, mások ingatlanokra, autókra. Mi a párommal élményeket gyűjtünk. Amikor a gyermekeink kicsik voltak, akkor is velünk utaztak. Németországba, Lengyelországba, Hollandiába mentünk, és igyekeztünk úgy összeállítani a programot, hogy minél többet lássunk. Amikor a gyerekek nagyobbak lettek, úgy gondoltuk, eljött az ideje, hogy lazítsunk, és kettesben elutaztunk Törökországba. Akkor szembesültünk először azzal: milyen más kettesben utazni! Megfogadtuk, hogy ezentúl minden évben elutazunk a fiúk nélkül is. Velük általában tengerpartra megyünk, közben „kicsapunk” egy-egy napra, bebarangoljuk a környéket. Kettesben pedig egzotikus utakra indulunk. Előtte felerősítjük a szervezetünket probiotikumokkal, mert ugye, a távoli vidékeken a bélfertőzés veszélye nagyobb.
Szeretjük megkóstolni a helyi ételeket, de azért meggondoljuk, hogy hol együnk. Mexikóban óvatos voltam, mint Charlotte a Sex and the Cityben: hiába voltak tiszták az utcai kifőzdék, nem mertem kockáztatni. Balin még azt is meglestem, hogy hámozás közben hozzáér-e az árus az ananászomhoz.
– Peruban a hegyi betegségtől féltem. Persze, óvatosság ide, óvatosság oda, mindig belekeveredünk valami kalamajkába. A legijesztőbb az volt, amikor Chilében a felszállás utolsó másodperceiben elromlott a repülőgép. Szerencsére a pilóta meg tudta állítani a gépet, de a többi járaton nem volt üres hely, így két nap csúszással kerültünk haza. Eddig több mint húsz országban jártunk. A legjobban Bolívia nyűgözött le, a gyönyörű, érintetlen természet látványa, mikor dzsipekkel átkeltünk az Altiplano-fennsíkon. Egymást érték a méregsárga, piros csipkeszegélyű dombok, a kopár hegyoldalak fénylettek a vakító napsütésben, és visszatükröződtek a fehér-kék lagúnákban, melyek szélén rózsaszínű flamingók bóklásztak... Amikor édesapám meglátta a képeket, csak azt mondta: „Ez maga a giccs.” Így igaz, de ettől szép.
Malkowski Emőke
Kerékpárral
Kállay Jolán gyermekpszichológus:
– A világ kapuja akkor tárult ki először, amikor egyetemista éveim alatt kijutottam az NDK-ba nyári diákmunkára. A diplomaosztás után pedig egy hónapig barangoltam Svájcban és Ausztriában. Aztán majdnem huszonöt évvel ezelőtt egy nyári napon elindultam a honismereti kerékpártúrára, melyet akkoriban még a CSEMADOK égisze alatt szerveztek meg. Ekkor még nem sejtettem, hogy azontúl egy kis fogaskereke leszek egy közösségnek, ahol igaz barátokra találok. Az első években leginkább az vonzott, hogy megismerhetem hazámat, a Felvidék, a Kárpátalja valamint az Őrség legeldugottabb magyarlakta vidékét. A kerékpározás nagy előnye, hogy friss levegőn vagyunk, miközben emberközeli élményekkel gazdagodunk.
– Az évek múlásával már inkább az emberek miatt keltem útra, hihetetlen összetartás alakult ki köztünk. Egyébként a túraútvonal négy-öt évenként ismétlődik, és érdekes látni, hogy egy faluban mi minden változik, miképpen alakul a sorsa a kedves ismerősöknek. A kilencvenes évek második felében aztán megtudtam, hogy létezik egy cseh utazási iroda, amelyik külföldi biciklitúrák szervezésére szakosodott. Rajtuk keresztül jutottam el Skóciába. Itt már lazább volt a csoportszellem, de sikerült összebarátkoznom pár emberrel. Általában közösen „tudtuk le” az aznapra kijelölt útszakaszt. A rákövetkező évben Írország szépségeit fedeztük fel, és szerencsénk volt, mert a két hét alatt csupán kétszer nyílt meg az ég csatornája.
Az írekre gyakran mondják, hogy a nyugat magyarjai, és valóban rendkívül barátságosak voltak velünk. Később még háromszor „bicikliztem” ezzel az irodával, mígnem az egyik napilapban felfigyeltem egy szlogenre: „Ne utazz, menj vendégségbe.”
– Az olvasottak hatására bejelentkeztem az internetes „Hospitality club”-ba. A hálózatnak több mint háromszázötvenezer tagja van az egész világon, akikhez elvben vendégségbe lehet menni. Nem mindig kötelező szálláslehetőséget biztosítani, az is elég, ha valaki vállalja, hogy az esetleges érdeklődőknek megmutatja a várost, segít az eligazodásban. Mindenkinek van személyi adatlapja, amely alapján lehet eldönteni, hogy kinél akarunk megszállni. Én általában azt szoktam figyelembe venni, hogy mi a potencionális házigazda foglalkozása, érdeklődési köre. Általa ugyanis mindig megismerek egy családot, és a család életmódján keresztül egy országot. Az effajta utazás sokat segít a sztereotípiák és előítéletek leküzdésében. Így jutottam el sok helyre (Párizs, Róma, Nizza), és ismertem meg sok-sok barátságos embert.
– A legszebb utam az volt, amikor egy francia kolléganő látott vendégül, aki a Loire mentén lakott, a legszebb királyi kastélyokhoz kerékpárral elérhető távolságban. Tavaly pedig keresztfiammal Normandiát barangoltuk be. Már én is fogadtam így több szállásvendéget. Mivel a bemutatkozó oldalamon feltüntettem, hogy hobbim a kerékpártúrázás, gyakran bejelentkeznek olyanok, akik a Duna menti országokon bicikliznek keresztül. Egyszer két hatvankilenc éves amerikai hölgyet láttam vendégül, akik a népi tánc iránt rajongtak. Őket elvittem egy győri táncháztalálkozóra. Idén nyáron megint leporolom a hátizsákomat, és útnak indulok.
Az úti cél titok. Rossz szokásomhoz híven ugyanis sosem árulom el előre…
Kállay Jolán
A modell útjai
Vojtek Katalin modell:
– Falusi lány vagyok, Kőhídgyarmatról származom, ma Olaszországban élek. Kiskoromban gyakran álmodoztam arról, hogy beutazom az egész világot. Sosem gondoltam volna, hogy az álom megvalósul! Én is az Új Nő Szépe döntőse voltam. A modellkarrierem már kamasz koromban elkezdődött, aminek köszönhetően számtalan gyönyörű helyet megismertem. Végül Olaszországban telepedtem le, mert innen gyorsan eljutok a divatvilág nagyvárosaiba. Kezdetben inkább szárazföldön utaztam, mert rettegtem a repüléstől. Idővel feloldódott a félelmem, és mára rutinos utazóvá lettem.
Mindig velem van az édesanyámtól kapott szerencsehozó plüssegérke és az otthon biztonságára emlékeztető kispárnám. Csak a csomagolással van gondom: hiába igyekszem, a bőröndöm rendszerint túlsúlyos.
– Mégse a borsos büntetés jut eszembe, ha például Mexikóra gondolok, hanem a meseszép táj, a kedves emberek és az óceán habjait szelő bálnák. Bárhol vagyok, időt szakítok a városnézésre, megismerem a helyi szokásokat. Néha elmegyek vásárolni is, de mivel gyönyörű ruhákban dolgozom, nem hoz lázba a kirakatok kínálata. Csak akkor veszek meg valamit, ha első látásra beleszeretek. Néha egy egész országba, kontinensbe szeretek bele… Ez történt Afrikával is, mely hihetetlen színeivel teljesen rabul ejtett. Amikor felszállt velem hazafelé a repülő, elsírtam magam: úgy éreztem, megszakad a szívem. Egy olasz közmondás szerint aki először látja Afrikát, az belebetegszik. Ez történt velem is. Alig várom, hogy visszatérhessek. Idén nyáron, sajnos, erre nem lesz alkalmam, mert Venezuelába szólít a szerződésem, az év végét pedig Miamiban töltöm. Majd…
Vojtek Katalin divatbemutatókon és fotózásokon modellkedik többnyire Olaszországban (Miláno, Róma, Firenze, Szardínia, Ritchonni). A Glamour és az EMC római modellügynökségek foglalkoztatják. Nagyon sokat dolgozik a Wellának, de szerepel tv-műsorokban társműsorvezetőként. Az egyik legismertebb olasz magazin, a Chi címlapján is szerepelt már.
