Ha egy időutazós filmből most idepottyanna az egyik dédszülőnk, aki életében se gazdag, se szegény nem volt, ugyancsak megdöbbenne. Már a szupermarketek látványától padlót fogna.

Értetlenül állna az édességekkel tömött polcok előtt, és igencsak csodálkozna, hogy nide!, ivóvízből immáron minden ízben és színben van választék (akárcsak joghurtokból). A sós rágcsáról azt sem tudná, hogy mi fán terem, és el sem hinné, hogy sok családban ez ma mindennapi csemegének számít. A legnagyobb döbbenetet talán az váltaná ki, hogy a fagylalt műanyag tégelyekben és vödrökben is hazavihető.

aranyalma.jpg

A hatalmas hűtőbokszokban agyoncsomagolt látványszendvicsek sorakoznak, a kozmetikumok műanyag flakonjai csillognak-villognak: jé, milyen színes lett a világ! Elismerő pillantással nyugtázná, hogy kávéból már van instant, koffeinmentes, 3 az 1-ben, zöld és kapszulás. Csak igazodjon ki rajtuk az ember lánya! Jé, grépfrútízű sör is létezik, ilyenről ő sosem hallott. A dédi csak ámulna és bámulna, számára a hab a tortán az volna, hogy még időzítve pöffenő lakásillatosító is kapható... Hisz mindig is kedvelte a jó illatokat!

Ez már igen!

A dédi hazafelé szédelegve még eltérne a hátsó kertek felé, ahol a medencében jégkrémmel a kezükben pancsolnak a gyerekek, a grillrácson pedig fincsi kolbászok sisteregnek.

– Ez már igen! – mondaná a dédi. – Hisz ha egy átlagembernek ennyi jó falat jut, akkor ez egy tejjel-mézzel folyó Kánaán! 

Én pedig csak bólogatnék, de az iskolakonyhák történéseit nem lenne szívem megmutatni neki... Kezdő pedagógusként döbbenet ült ki az arcomra, amikor a gyerekek tömegével vitték vissza a szinte érintetlen tányérokat, amelyekről az étel hangos cuppanással a moslékosvödörben végezte. A „nemszeretem” fogások közt nemcsak bableves vagy főzelék szerepelt, mint anno, hanem krumplipüré, csirkehús tésztával, knédli, sőt, még lekváros bukta is. Néhány gyermeknek annyi tízórait pakolnak, hogy az egy felnőtt kétkezi munkásnak is sok lenne. Mindezt azzal a felkiáltással, hogy ha nem ízlene nekik az ebéd, nehogy megéhezzenek délutánra.  „Éhezés” és „nemszeretem”: még számomra sem igazán érthető, hogy mit keres egymás mellett ez a két kifejezés.

Nehéz téma a pénz. Azt mondják, nincs az a sok pénz, amit ne lehetne elkölteni, és olyan kevés, amiből ne lehetne félretenni. A mondás eleje biztosan így van. A második része már sántít „Ennyi pénzből nem lehet megélni” – hangzik el gyakran. Ezért a carpe diem – az élj a mának – a jellemzőbb.

Szerintem....

Biztos következtetést nem vonhatok le, ám élek a gyanúperrel, miszerint pont a bőség zavara okozza a főtt étel elutasítását. Általánosítani nem kell, de válság ide vagy oda, szinte belefulladunk az élelmiszerekbe. A Mikulás-készlet húsvétig kitart, a spájz kiürítésekor mindig rábukkanok néhány avas bonbonra. Az sem ritka, hogy a család kétkartonnyi akciós joghurtot majszol kettesével, csak mert két nap múlva lejár a szavatossága... Fogyasztói társadalomban élünk, de ha (rendszeresen) csak azért eszünk meg valamit, mert máskülönben ki kéne dobni, akkor már a túlfogyasztást is megtoldottuk egy lépéssel. A „valami Amerika” hozzánk is elért.

Nehéz a pénzt megkeresni, könnyű elkölteni

Egyszer hopp, máskor kopp: Klári az akciókban soha vissza nem térő lehetőséget lát. Tenyerét dörzsöli, milyen jó üzletet csinált, hisz két márkás cipőt is rendelt 60 helyett 25 euróért. (Ez persze csak akkor lenne jó üzlet, ha már nem volna mit a lábára húzni – ellenkező esetben 50 eurót költött luxusra.) Ám Klára agya ezt nem érti. Legújabb zsákmányát, egy akciós (jajdemegérte!) márkás sportnacit már másnap a neten árulta, mert nem volt jó a gyerekre.
A fő gond itt az, hogy Klári és a férje nem keresnek valami fényesen. A havi büdzsét mindig ilyen akciós sportnacikkal merítik le...  Persze nincsenek egyedül. Nagyék is már évek óta panaszolják, mi mindent kéne felújítani a házukon. Ennek ellenére nagy lábon élnek. A gyerekek táblagépei, mobiljai törnek és cserélődnek. Félkész ételek, pizzafutár… Vagy ott van Robi, a harmincas éveiben járó fiatalember, aki mamahotelben él. Fizetése egy hangyányival több, mint jó, rezsire a mama csak szimbolikus összeget kér el. Ergo Robi szépen félre tud(na) tenni. Mégis gyakran felteszi a „Van egy húszasod fizetésig?” kérdést. Nős, kétgyerekes barátjára mázlistaként tekint, mert ő az autóját nem hitelre vette. Valójában Robi ugyanannyit keres, mint az irigyelt haver, csak Robi pénze elmegy drága telefonokra, okosórákra és menő partikra.  Egy közmondás szerint: az összes pénzt nem tudod megkeresni, de elinni igen.

julianna-barna.jpg
Ismerjük meg!  Deák Csáky Julianna, a cikk írója pedagógus, Ipolyságon él, és három angyali gyermek édesanyja.

A négytagú család, amely iszik

Vegyünk egy négytagú családot: naponta fejenként elfogyasztanak egy-egy kekszet (darabja kb. 0,65 euró), megisznak napi egy euró értékű üdítőt, heti kétszer elropogtatnak egy zacskó chipset (2 euró), egyszer egy héten pedig gyorskaját rendelnek (kb. 14 euró). Ez egy hét alatt 30 eurót tesz ki. Hogy ez sok vagy kevés – az a család jövedelmétől függ. A kulcskérdés az, hogy meddig tart ki a készlet. A hazai átlagfizetések mellett nem bölcs dolog minden nap habos kávét inni és pizzát rendelni. Mégis megtesszük... A tobzódáshoz annyira hozzászoktunk, hogy egy idő után már a sok is kevés. Aztán jön az irigység. „Persze, Lőrinczék megcsináltathatják a tetőt, nekik telik rá!”. Vagy: „Tóthék már megint síelnek, hiába, aki annyit keres!”
Pontosan mennyi is az annyi? Nagy meglepetés lenne, ha kiderülne, hogy ezek a családok kevesebb pénzmagból gazdálkodnak, mint mi.

Az ingatag mindenre rávehető, a chipsre is!

Az érzelmek meghatározó szerepet játszanak abban, hogy miként állunk hozzá a pénzügyeinkhez. Reklámok zúdulnak ránk, és aki egy kicsit is ingatag, az jól hipnotizálható. A legnagyobb veszélyben a bizonytalan vagy alacsony önbecsüléssel rendelkező emberek vannak. És hogy miért vásárolnak állandóan? Talán nem akarnak lemaradni a Menő Manóktól, esetleg önmagukat vigasztalják a költekezéssel. Olykor belefér...
Ami pedig a spórolást illeti, ők már a startvonalnál visszafordulnak. Úgysem sikerülhet! Az elégedetlenség, a kudarcérzet azonban a hátra arc után is velük marad, amitől azonnal meg kell szabadulni: technikai kütyükkel, nassolással, divatos cuccokkal. A kígyó megint körbeért!

A régiek még tudtak spórolni! Szüleim régebben sokat emlegették Horváthékat, akik (a 60-as években) állítólag egy évig vajas kiflin és paprikás krumplin éltek, hogy megvehessék hőn áhított autójukat. Sikerrel jártak. Vargáék szintén ez idő tájt amatőr családi vállalkozásba kezdtek – piacozással, leleményes árucserével – házépítés céljából. Ahogy mondani szokás, a semmiből építették fel új otthonukat.

A költekezés önmagában nem tesz boldoggá, inkább hétköznapi szintre degradálja a különlegest. Például a hálátlan kölök nem értékeli a házi mozit pattogatott kukoricával! (Nem értékeli, mert naponta csokival házimozizik). Mindenből egyre több, egyre menőbb kell. A végén pedig jön a verdikt: Hiába, itt nem lehet megélni!   

Realitás és optimizmus

A kuporgatás rossz tanácsadó, de az élvezetek halmozása sem vezet sikerhez. Szerencsésebb lenne abból kiindulni, hogy mit tudunk kihozni a büdzséből... Kerüljük a végleteket: vagy tengerpart, vagy semmi. A hosszas irigység oda vezet, hogy fejest ugrunk a legdrágább kanapéba/ruhába/medencébe (ha már lúd, legyen kövér).
A vendégeinket sem kell állandóan lenyűgözni. Érezhetjük magunkat jól egy csésze tea mellett, és unatkozhatunk egy ötfogásos ebéd közben is. (Saját tapasztalat.) Ha pedig evésről-ivásról vagy netes rendelésekről van szó, tényleg nem árt elővenni a kockás noteszt, és alapos számításokat végezni. Csak aztán vigyázzunk, nehogy hasra essünk!   

Deák Csáky Julianna (Ipolyság)

 

Kapcsolódó írásunk: Armchair travel

web-bannerek-hirlevel-01_2.jpg

Új Nő csapata