Ma is sokszor megkérdezik egymástól a nők, hogy „ki a manuszod?”. Ugyanezt kérdezték a római nők is: Ki gondoskodik rólad? A manusz ugyanis a gyámot jelentette.
Rómában a nő a férje gyámsága alá tartozott, szinte kiskorúsították. Ha pedig a férje meghalt, egyik idősebb férfirokona lett a „manusa”. A rómaiak arra hivatkoztak, hogy a nő nem elég okos ahhoz, hogy irányíthassa a saját vagy gyermekei életét. A család élén a pater familias, a családfő állt, aki tényleg élet és halál ura volt a családban. (A latin manus, azaz kéz szó a családfői hatalmat jelentette.) A családba való befogadást a családfő kézrátétele jelképezte, újszülöttet, feleséget, de rabszolgát is így fogadtak be. Mellesleg a Római Köztársaság kora Kr. e. 27-ig tartott. Utána meggyöngültek a köztársasági intézmények, s elkövetkezett a császárság kora, megalakult a Római Birodalom.
A három éjszaka törvénye
Mikor a nő férjhez ment, akkor a férje „manusa” alá tartozott. Érdekesség, hogy a nők ezt kijátszották, ahogy tudták, például egy évben három napot a férjüktől külön töltöttek. A római jog ugyanis kimondta az elbirtoklást: ha valaki 365 napig birtokol egy tárgyat, rabszolgát, feleséget, az a tulajdonává válik. Ezt kerülték ki a római nők a három éjszaka törvényével, ami lehetőséget adott nekik arra, hogy a házasságon belül is a saját apjuk „manusa” alatt maradjanak. (S esetleg ne élhessen vissza a férjük velük szemben a hatalmával, vagy ne vegye el az örökségüket.)
A császárkorban viszont a lányok már a fiútestvéreikkel egyenlő mértékben örökölhettek. Sőt, akár nagyobb részt is kaphattak a vagyonból, ha a családfő úgy rendelkezett. A szabad öröklésre való jogot persze sokan megtámadták, például a nőgyűlölő idősebb Cato is, aki át akart vinni egy olyan törvénymódosítást, hogy a gazdag patríciusok után ne örökölhessenek a nők.
A gazdag arisztokrata nők ugyanis igen nagy hatalommal bírtak Rómában – gondoljunk csak Agrippinára, Néró anyjára, aki állítólag még a saját férjét is megölte (hivatalosan „gombamérgezés” végzett vele), csak hogy az ő fia örökölje a trónt.
Lex Julia
Már akkoriban is növelni akarták a születésszámot, így aztán azt a nőt, aki 3 gyereket szült (a provinciákban ötöt), azt felmentették a férje gyámsága alól. A családos férfiak pedig előnyben részesültek, ha állami hivatalra pályáztak, sőt jobb helyre ülhettek a színházakban is. Ezek voltak a Lex Julia és a Lex Papia Poppaea törvények, amelyek Augustus császár idején léptek életbe. A császárnak húsz év alatt sikerült „átvernie” ezeket a szenátuson, akkora ellenállásba ütközött. Azok, akik házasok voltak, de nem született gyermekük, azontúl örökségük felét kaphatták csak meg (az egyedülállók pedig tíz százalékát se). Elég nagy felháborodást váltottak ki ezek a családbarát intézkedések.
A nők tiltakoztak, hiszen mekkora ellentmondás az, hogy aki három gyereket szül, annak nem kell gyám... Annak több esze lesz hirtelen a szülésekkel? Ettől kezdve átlátja a világ összefüggéseit, s nincs többé „manusra”, férfigyámra szüksége? Na ne már! Számos vígjáték megörökítette, hogy pont ezért látszatházasságok jöttek létre, szegény férfiak a nevüket adták, hogy mentesítsék a vagyonos nőket a hajadonság vagyonjogi hátrányaitól.
Élettársak római módra
Nem véletlenül tanítják ma is a római jogot az egyetemeken – hisz érdekes logikát követett. A házasságot már akkor is ki akarták kerülni, a korai köztársaság korában megjelent az együttélés. Ilyenkor a férfi és nő áldozatot mutattak be az isteneknek, majd elmentek a férfi házához, ahol az kezébe vette a nőt, és átemelte a küszöbön. Ezzel érvényessé vált az együttélésük – ám itt a nő nem került a férfi „manusa” alá, a férfi viszont köteles volt gondoskodni az asszonyáról. Eleinte ágyasságnak tekintették az együttélést, de a a római jog később elismerte, sőt a császárkorra annyira közkedvelt lett, hogy kiszorította a gyámsági házasságot.
Rabszolganő, a gaz csábító
Ez is sok baj forrása volt, hiszen a rabszolga ki volt szolgáltatva ura kénye-kedvének, akár vágyainak is. A nők ezt persze nem nézték jó szemmel, ezért a fiatal házasoknak azt tanácsolták, hogy a feleség nézze el, ha férjecskéje könnyelműségében botlást követ el egy rabszolganővel. A válás a sok érdekházassággal és hűtlenséggel függött össze. Seneca híres mondása volt, hogy voltak asszonyok, akik éveiket a férjeik szerint számították.
A hűtlenségen tetten ért asszony pedig azzal replikázik Juvenalis egyik szatírájában a férjének: „Hiszen megállapodtunk, hogy te is, én is azt tehetek, amit akarok.”
Rómában a provinciákban, a meghódított tartományokban is ugyanez volt jellemző. Ezért még a szegényebb polgárok is vagyonjogi megállapodást kötöttek a házasság előtt arról, hogy elválás esetén mi lesz a teendő. Az erkölcsök akkor sem voltak különbek, mint ma: régi papiruszokban olvashatunk hűtlen megszökött asszonyokról, de arról is, hogy a férfi otthagyja az asszonyt vidéken a gyerekekkel, a nő nyomorog, a férj pedig éli világát a nagyvárosban.
A római nő sző és fon!
Abban a korban a ruhákat és gyapjúszöveteket kézzel, otthon készítették, ezért tanultak meg a lányok szőni és fonni. Augustus császár büszke volt arra, hogy hétköznap olyan ruhát viselt, amely anyagát felesége vagy nővére szőtte. Sírköveken is gyakran említik, hogy az elhunyt asszony szorgalmasan szőtt és font. Az irodalommal való foglalkozás már nem volt olyan elterjedt, voltak ugyan költőnők, de a nők többsége csupán írni, olvasni tanult meg. Kimutathatóan nagy volt viszont körükben az érdeklődés a vallás és a különböző kultuszok iránt – ahogy ma is jobban érdekli a nőket a spiritualizmus, mint a férfiakat. Juvenalis szerint a keleti istenségek papjainak az asszonyok voltak a legelvakultabb hívei, rávették például őket, hogy „kora hajnalban háromszor is megfürödjenek a zajló jégtáblákkal teli Tiberisben”.
