Kritikus szemmel méregetjük magunkat a tükörben és a fényképeken. Ha mégsem, akkor is tele vagyunk különös feszültséggel, hiszen mi, nők mindig újra és újra meg akarunk győződni róla, hogy szépek vagyunk. Miért bennünk ez a nagy bizonytalanság?
Nem szeretem, ha fényképeznek. Mindig csalódom. Ha megnézem a képeimet, kivétel nélkül találok magamon valamilyen hibát, olyat, amivel nem szívesen szembesülök – mondja Viki. – A fénykép örök darab, és én mindig csak azt látom a képemen, amilyen nem vagyok. Azt hiszem, a legtöbb ember így van ezzel – kevés nőnek van rendben az önbizalma.
Miért érezzük magunkat másnak, mint amilyenek a fényképeken vagyunk? A felvételről vagy a tükörből igen gyakran idegen arc néz vissza ránk. Honnan ered ez a kettősség? Talán a korai gyerekkorból, amikor egy felnőtt elhintette bennünk a kételkedés magvait, nehogy elbízzuk magunkat? Vagy valaki gonosz megjegyzést tett a külsőnkre? Netán megszégyenítettek bennünket? Tudatalattinkban kellemetlen emlékek élnek?
Önmagával szemben senki sem tárgyilagos
Általában elmondható, hogy az ember képtelen tárgyilagosan szemlélni saját személyét, mert vizsgálódásába számtalan szubjektív érzés vegyül. Ez teljesen természetes, bár mindezt nem tudatosítjuk. A tükörbe is ezekkel az előképekkel tekintünk. De nem minden előkép rossz. Hová tegyük azokat az eseteket, amikor nem a valóságot, hanem annak ellenkezőjét látjuk a tükörben? Például amikor egy anorexiás lány a tükörbe pillantva kövérnek látja magát? Egyáltalán lehetséges, hogy érzékszerveink becsapjanak bennünket?
A pszichológusok szerint bizony lehetséges. Ismeretes a „lelki valóság” nevű fogalom, amelynek semmi köze a kinti világhoz. Ez a valóság csak bennünk él. Az anorexiások például nem akarnak nővé válni, nem akarnak nőnek látszani – elutasítják az érett, felnőttekre jellemző szexualitást. Ennek következtében önképük torzul. Az említett deformált önkép kismértékben valamennyiünkben jelen van, vagy időről időre megjelenik. Sok függ attól, hogy mennyire tartósan. Ha valaki folyamatosan csúnyának és rossznak látja magát annak ellenére, hogy másoknak nem ez a véleményük, hiszen az illető nagyon jól megközelíti az átlagost, akkor a deformált énkép egyfajta neurózisra utalhat. Ugyanakkor ha reggel egy rossz álom után ébredve a tükörbe nézünk, és nem tetszünk magunknak, az nem jelent semmit, mert a délelőtt folyamán rosszkedvünk elmúlik, és már a szokásos arcunkat látjuk.
Érdekes, hogy a legtöbb ember akkor látja csúnyának magát, amikor hadilábon áll a világgal. Például ha valakit elfog az irigység, akkor rondának láthatja magát, de ezt az okozza, hogy az irigység az agresszivitás egyik fajtája. Az irigy ember nemcsak a világot szeretné összetörni, hanem saját magát is.
A magunkról alkotott belső kép homályos
Nem helyes az a nézet, hogy azért nem szeretjük a tükröt vagy a fényképeinket, mert gyerekkorunkban valamilyen sérelem ért bennünket. Bizonytalanságunknak egészen más gyökerei vannak.
Teljesen természetes, hogy az ember önmagáról alkotott képe nem reális, mert nem is lehet az. Sokszor előfordul, hogy csodálkozunk, amikor meglátjuk saját fényképünket. Ez volnék én? -- kérdezzük. Belső énképünk sokkal homályosabb és pontatlanabb, mint a valóság vagy a fénykép. Ugyanez a helyzet akkor is, ha behunyjuk a szemünket, és elképzeljük magunkat. A kép nem pontos, és nehezen körülírható. Azt is mondhatnánk, hogy nem tudjuk, hogyan nézünk ki. Valójában akkor fedezzük fel, milyenek is vagyunk, amikor a tükörben megvizsgáljuk az arcunkat és alakunkat. Minden ilyen szembenézés új mozzanatokat és felfedezéseket hoz. A többi embert már messziről felismerjük, ha kimegyünk az utcára, és egyáltalán nem vagyunk meglepve, mert képük úgy él emlékezetünkben, mint egy piktogram. Saját magunkról nincs piktogramunk, csak bizonytalan képünk, mert az önmagunkról alkotott képben a különféle érzelmek is helyet kapnak.
Lányok és édesanyák
Mi az oka annak, hogy egyes nők nem bírnak elszakadni a tükörtől, ugyanakkor a férfiak csak nagy ritkán pillantanak bele? A pszichológusok szerint ebben nagy szerepet játszik a nevelés. A kislányokat arra nevelik: fontos, hogy szépek legyenek. (A fiú legyen okos, a lánynak elég, ha szép – tartotta régen a mondás. Mivel a nők nem dolgoztak, a további sorsuk attól függött, kihez mentek férjhez. Ha szépek voltak, gazdagabb férjet foghattak maguknak, s jobb életük volt.) A női lélekben a külsőre irányuló narcizmus sokkal hangsúlyosabb, mint a férfiaknál!
Megfigyelések bizonyítják, hogy a premenstruációs szindróma ideje alatt a nők nem szeretnek tükörbe nézni, holott külsejükön semmilyen változás nem vehető észre. Ők maguk azonban kellemetlenül érzik magukat, és ezért nem szívesen néznek tükörbe. A férfiak nem figyelik ennyire a külsejüket, ám annál több biztatásra és elismerésre van szükségük más területeken, főleg ami a teljesítményüket illeti!
Az egészséges önbizalom és önmagunk elfogadása a nagyon korai gyerekkorban alakul ki, alapja a kisgyermekkori narcizmus. A csecsemőket, kisbabákat mindenki dicséri, biztatja, szereti, s ők ezeket az érzelmeket magukba fogadják, mint szomjas föld a vizet. Így alakul ki bennük önmaguk szeretete és elfogadása. Olyan esetben, amikor a szülő ezt nem teszi meg, vagy kevesebbet és kevésbé hangsúlyosan dicsérgeti és szereti gyermekét, esetleg nem olyan módon teszi, ahogy ezt a kisgyermek igényelné – hiszen minden gyereknek másak az igényei és szükségletei –, akkor a gyermek sebezhetőbb és frusztráltabb lesz az átlagosnál. Sok függ attól is, hogy a gyerek és a szülő mennyire tudják „elfogadni” egymást, hiszen gyakran előfordul, hogy kettejük természete nagyon különbözik, és nincs meg köztük az eredendő harmónia.
Ennek ismeretében nem jelenthetjük ki, hogy a szüleink tehetnek róla, ha kevés az önbizalmunk, és nem szeretjük magunkat eléggé. Van olyan ember, akinek olyan sok szeretetre és elismerésre van szüksége, hogy azt a szülő képtelen megadni, vagy olyan a természete, hogy a szülei képtelenek őt elfogadni.
Mihez ragaszkodunk?
Noha külsőnkről csak homályos kép él bennünk, vannak olyan alapvető vonásaink, tulajdonságaink, amelyeket elfogadtunk és megszoktunk, amelyekkel együtt tudunk élni. Önazonosságunk, énünk elvesztéseként éljük meg, ha ezek megváltoznak vagy eltűnnek.
– Tizenhat éves koromtól abban a tudatban éltem, hogy 176 cm magas vagyok – mondja Edina. – Kamaszkoromban sokat szomorkodtam emiatt, tele voltam komplexusokkal, de aztán, ahogy múltak az évek, belenyugodtam és elfogadtam. Amikor harmincöt éves koromban megmérte az orvos a magasságomat, már csak 172 cm voltam, ami egy normális magasság – másoknál. Nagyon csalódott voltam. Most már mindig ilyen törpe leszek? Ez forgott a fejemben. Pedig pár évvel ezelőtt milyen boldog lettem volna!
Hasonlóan éreznek azok a páciensek, akik szépségsebészhez mennek, és kisebbre szabatják például az orrukat. Aztán egyszer csak rájönnek, hogy nem tudnak ilyen kis orral élni, és visszamennek az orvoshoz, hogy csinálja vissza a régit.
Vendégvélemény: Mórocz Szilvia
Mint tudjuk, alapvető hiba a nőknél, hogy mindig másokhoz képest akarunk jól kinézni. Ezek a mások pedig a szépségipar kreált, retusált képű plakátlányai. Aztán persze megnyugszunk (per pillanat), mikor lesifotós képeken láthatjuk az ikon lógó felkarizmát, narancsbőrös fenekét vagy ormótlan, ráncos térdkalácsát. Igazi kielégülés ez nekünk, tökéletleneknek. Fikázni, másokon élcelődni nagyon tudunk. Ilyenkor pici energiamorzsákat mazsolázgatunk rég szétesett önbecsülésünkből. Persze belátjuk: kicsinyes, szánalmas viselkedés ez. Csak nem lehet az ember lánya mindenkor jó fej meg úrinő.
Sajna, a csini külsőért meg kell dolgozni. Nem adják örökre, csak bérbe, úgy 20-30 éves futamidőre. De attól, hogy itt-ott már nem lapos meg nem feszes, még nem kell elkeseredni. Még mindig sok maradt, ami elég figyelemreméltó. Kémleljük át magunkat alaposan! A sima, bronzos dekoltázs, gömbölyödő váll, mosolygó, hívogató szempár, hetyke áll, büszke tartás: mind kéznél van. Akkor is, ha egyéb testtájaink épp romos korszakukat élik. A nőiesség sok apró látványelemből áll össze kerek egésszé. Egy 100 kilós, átlagos csaj is tud bomba nő lenni a világ szeme előtt, ha ezt elhiszi magáról. Ha nőnek öltözik, ha nőként lépked tűsarkújában – esetleg magasított telitalpújában –, és nőként viselkedik. Tudják, a kisugárzás… Ez pedig nagyjából a kedvesség, kacérság, nyitottság és intellektus keveréke.
Nagyon kell, hogy szeressük magunkat!
Ez egyébként kötelességünk is. Másképp másokat sem sikerülne. És eszünkbe se jusson férj, kedves, kolléga, barátnő előtt pocskondiázni küllemünket. Senkinek se adjunk támadási felületet! Sőt, sulykoljuk magunkba, hogy vállalhatók, szerethetők vagyunk! Hogyan fogjunk hozzá, ha már évek óta csak az elégedetlenség uralja önértékelésünket?
Ha például molettek vagyunk, de mellesleg arányosak – nem kell keseregni, hisz minden oké. Az X sziluett, azaz a homokóra – ha kicsi, ha nagy – nőies forma. Ugyanez vonatkozik a körtékre, vagyis az A lányokra. Karcsú derék, szűk váll, ám termetes far és comb. Még mindig szuperül öltöztethető – és maximálisan feminin. Ch. Aquilera, J. LO vagy Beyonce cseppet sem gyötrődik emiatt. Egyébként a combos-faros afrolatin lányok a termékenység és a kifogyhatatlan nőiesség szimbólumai a férfiak szemében.
Hibavadászat
Rágörcsölünk a hibára, holott el is terelhetjük róla a figyelmet. Ismerősöm kiálló pocakja miatt sopánkodik. Igaz, hogy két gyerek után már nem lapos, de nem is óriás. Elölnézetből teljesen korrekt, oldalról pedig ellensúlyozza a látványt a formás, kerek popsi. Számos hibát korrigálhatunk vizuálisan egy előnyös részlettel. Széles csípőt karcsú derékkal, almahasat bársonyos bőrű alkarral, szexi dekoltázzsal, lapos feneket jól csomagolt, hosszú alvázzal. Vagy nem tetszik az arcunk? Nézzük meg több szögből is, lehet, hogy profilunk egy egyiptomi hercegnőé. A legtöbb testi nyavalyára létezik megoldás, trükk a divat étlapjáról.
Bátraké a szerencse!
Az átváltoztatjuk rovat hölgyei rendszerint alulértékelik magukat. Ez társadalmi szinten is gyakori tulajdonság. A nők fele általában elfogadható ízlésű, jól palástol vagy emel ki – tud bánni adottságaival. A populációnak ellenben csak nagyon pici hányada kifinomult, kivételes ízlésű. A maradék, nem kis társaság segítségre, ötletekre szorul. Ők azok, akik általában két évvel a divat után merik vállalni az addigra már befuttatott vonalat.
Nekik azt ajánljuk: kísérletezzenek bátrabban! Az még pénzbe sem kerül. Próbálgassák a próbafülkékben azokat a divatújításokat, melyekről korábban nem feltételezték, hogy jól tudnak állni. A „soha ne mondd, hogy soha” elvet követve húzzanak magukra merész színeket és formákat. Fodrászbeavatkozás előtt heccből, kíváncsiságból látogassanak el egy parókaszaküzletbe. Csak így, élesben ismerhetik meg magukat, és találhatnak rá igazi stílusukra. Az természetes, hogy legtöbbjük önerőből nem tudja elképzelni magát új külsővel. Ezért is van, hogy inkább óvatoskodnak, maradnak a régi, bevált énjüknél.
Mihez képest …legyünk csinosak?
Kortársainkhoz, de mindenekelőtt saját adottságainkhoz képest. Ha 20 év múlva majd 20 évvel fiatalabbnak akarunk látszani – szenvedni fogunk. Belül el kell, hogy engedjük a magunkról berögzült fiatalkori képet! Sokan viselnek kisebb számú ruhát, ujjatlant, minit vagy hosszú hajat, amikor már nem volna szabad. Elmúlt a karcsúság, hamvasság, megereszkedett az arc, a felkar, a comb… Nehéz meghúzni a határt a „valaha jól állt nekem”, és a „lépjünk az óvatosan nőies mezőre” közé. Önvigasznak álljon itt néhány sztár vallomása arról, hogy mitől szontyolodtak el valaha ők is a tükör előtt:
- „Tinikoromban begyakoroltam egy olyan szájtartást, ami vékonyította a szerintem túl vastag ajkamat.” Fejes Éva, az ELLE művészeti vezetője
- „Szülés után akkora volt a pocakomon a bőr, mint amikor benne volt a kisfiam. Nem tudtam elképzelni, hogy ez az állapot valaha is visszaáll.” Szinetár Dóra színművésznő
- „A testemhez képest nagy a fejem, ami színpadon jó, filmen előnytelen, bár operatőr kérdése is.” Létay Dóra színművésznő
- „Serdülőkoromban irigyeltem azokat a lányokat, akik már szőrösödtek, mert akkor én még nem. Ma már mindent megteszek az ellenkezőjéért.” Eszenyi Enikő színművésznő.
