Miért hagytam, hogy rászedjen erre? Egyáltalán: miért gondoltam, hogy ez az egész jó buli lesz? Én balga! Hiszen minden egyes alkalommal ezt csinálja velem! – fortyogtam, miközben az érkező vonatok kijelzőjét bámultam a vasútállomáson. Tíz percet késik a vonat, nekem pedig lassan leszakad a vállam a súlyos hátizsáktól, amit most már kénytelen voltam lehámozni magamról. Ha hazaérek, előveszem azt a nagy adag, istenien finom fagyit, amit csak az igazán súlyos szerelmi bánatok idejére tartogattam, és felbontom, majd ezt követően telesírom a kedvenc Mickey egeres párnahuzatomat. Bár ez most nem egy hatalmas szerelmi dráma, de vészhelyzet van! – Ahogy a fagyira gondoltam, hirtelen összefutott a nyál a számban... A rekkenő hőségben az ásványvizem is felforrt, fájt a fejem az előző éjszaka megivott fröccsmennyiségtől. Arról nem beszélve, hogy az egy órával ezelőtti, nagy sírógörccsel spékelt monodrámám kirobbanása után még a hátizsákom felső részébe beszúrt kis tükörbe se volt időm belenézni... Szóval a küllemem most jócskán összhangban van a lelkivilágommal. Kerek az összkép, egyszóval: teljes a káosz. 

Ahogy befutott a vonat, újra visszahelyeztem a hátamra a mázsás csigaházamat, majd gyorsan megkerestem a helyemet a vonaton, s a kényelmes ülésre huppantam. Üdvözlégy, első osztály és kellemes klíma! Annyira örültem, hogy kevés az ember ebben a kocsiban, hogy legszívesebben mindenkit megöleltem volna, bár ennek – tekintve, hogy borzalmasan festek, és a ruha is rám tapadt az izzadságtól –, azt hiszem, senki sem örült volna, rajtam kívül. Bár a fickó, aki velem szemben ült, mintha rám mosolygott volna, de le merem fogadni, hogy biztosan valami az arcomra ragadt, és azon kuncog halkan. Gyorsan előhalásztam a zsebemből a telefonomat, és sunyin megnyitottam a szelfikamerás funkciót, hogy lecsekkoljam magam. Bárcsak ne tettem volna! A hajam kócos, a bőröm megfáradt és szürke, a szemem alatt pedig különféle nagyságú bőröndök sorakoznak. Mit gondolhat rólam? Pedig ha elmondhatnám neki, hogy ez az egész Vera hibája! Igen, Veráé. Az is, hogy így nézek ki, és az is, hogy ilyen szörnyen érzem magam...

Minden az ő hibája! Nem én találtam ki, hogy menjünk el fesztiválozni a világ végére! „A fesztivál milyen jó buli! Eltűnünk a világ elől, sátrat építünk, koncertekre járunk, nagyokat eszünk, esténként bulizunk, napközben lábat lógatunk, és úgy, mint régen, nagyokat beszélgetünk...” – mondta nekem lelkendezve Vera két hónappal ezelőtt, amikor rászedett erre az egész fesztiválőrületre. Csak azt hagyta ki a sztoriból, hogy ő igazából pasizni akar... Na, jó, tudtam én, hogy egy ilyen helyen férfiakból sem lesz hiány, de azt hittem, hogy a barátságunk azért fontosabb néhány jóképű ficsúrnál. Egyszóval: a fesztiválozást harminc fölött én hivatalosan is betiltanám!

Már éppen pontokba szedtem volna a harminc fölötti fesztiválellenes kampányprogramomat, amikor hirtelen megállt mellettem a büfékocsis hölgy. Rögtön döntöttem: szükségem van egy palack hideg vízre meg egy tábla csokira, két fánkra, egy csomag drazséra, és egy szendvics is jólesne most, tekintve, hogy több mint 24 órája nem aludtam, és fél napja semmit nem ettem. Most megengedhetem magamnak! – konstatáltam, majd amint továbbállt a két keréken guruló cukorkánaán, rögtön falni kezdtem az ínycsiklandó fánkokat. Éreztem, ahogy az ereimben szétárad a cukor, a testemet pedig elönti az elégedettség érzése, amikor megint láttam a szemem sarkából, hogy a nem messze tőlem ülő fickó újfent rajtam kuncog. Megpróbáltam ezután egy kicsit esztétikusabban majszolni az ölemben sorakozó édességhalmokat, nem mintha ez a küllememen bármit is változtatott volna, de ekkor megint bevillant Vera arca, s gúnyos mosolya. Ennyi! Ez is az ő hibája, hogy most két pofára tömöm magamba ezt a sok cukrot! S ennek a jóképű hapsinak is tudnia kéne arról, hogy ez mind Vera hibája... Bár nem hiszem, hogy akarna rólam tudni bármit is. De ha megkérdezné, én elmondanám neki, hogy alapvetően nem így nézek ki, mint ahogy most lát: szakadt farmerben, kikopott pólóban és koszos tornacipőben, kócosan. S ez a halom édesség sem én vagyok! Én csak a fagyimat eszem, ha szerelmi bánatom van, vagy ha éppen borzasztóan rossz napom van. Na, jó, meg akkor is ettem egy kanállal belőle, amikor kiderült, hogy egy évet kell várni a következő Trónok harca epizódra... De szerintem még az is Vera hibája! Emlékszem, aznap, amikor beterveztük, hogy közösen nézzük meg az utolsó évad utolsó részét, közbejött neki valami, így kénytelen voltam a fagyis vödröt előhalászni, mert nem volt kivel megbeszélnem a sorozatban történteket. Mondom én! Minden Vera hibája... Vagy ennyire magányos lennék? Nem! Csak hát Vera volt mindig is az egyetlen olyan barátnőm, akiben megbíztam, és akire felnéztem. Vera szép, okos, bájos, rendkívül laza és egyben karizmatikus... Mindig mindenben szerencséje van, a munka terén, pasiügyekben... Az összes pasiját ő hagyta ott, soha nem mondja, hogy nem szeret szingli lenni. Naná, hogy nem mondja, mert a következő héten már hárman állnak sorban a kegyeiért! S tudja, hogy én milyen szerencsétlen vagyok ez ügyben! Tudja! Mert mindent elmondok neki. Azt is, hogy az Andris megcsalt, hogy a Dávidról kiderült, hogy felesége van, és azt is, hogy utálom a szingli létet...

novellahoz1.jpg

Talán ezért nem voltam annyira ellene, hogy elmenjünk erre a fesztiválra, mert abban reménykedtem, majd összeszedek egy helyes srácot, akivel flörtölök, számot cserélek, és talán, ha hazajöttünk, randira hív, és szerelembe esem... S bár az elején minden a reményeim szerint alakult, mert tényleg megismerkedtem Danival, aki egy igazi főnyeremény, és még tetszettem is neki, de Vera láthatóan nem bírt magával. Egyszer az életben nem ő volt a társaság középpontjában, és máris felborult a világ egyensúlya! Igen. Vera addig-addig kellette magát, míg Dani behódolt neki. S amikor félrehúztam Verát a koncert kellős közepén, hogy ezt ne csinálja velem, mert Dani tényleg tetszik nekem, akkor az arcomba nevetett, és azt mondta: „Ugyan már! Ez egy fesztivál! Tele van az egész jóképű férfiakkal! Vagy tán férjet jöttél fogni? Azt nem itt kell!” – majd gúnyosan rám vigyorgott, és felszívódott a tömegben... Én meg dühömben elvonultam, vettem magamnak egy újabb fröccsöt – pedig ami azt illeti, már tényleg nem voltam szomjas –, és leültem az egyik padra, majd bömbölni kezdtem. Sírtam, mert Vera megalázóan viselkedett velem, és sírtam, mert úgy éreztem magam, mint egy tinilány. Aztán azért is sírtam, mert tényleg vágyom a szerelemre, és sírtam azért is, mert tényleg nem itt kéne ücsörögnöm, 33 évesen. Sírtam, mert igazán szeretem Verát, és megbízom benne, de utálom, ha ennyire flegma és lekezelő velem. S azt is utálom, hogy megint igaza van... Nem egy fesztiválon kell férjalapanyag után kutatnom... Aztán a végén már csak azért sírtam, mert lerészegedtem, s mivel nem bírom az alkoholt, sem a másnapokat, tudtam, hogy mi vár rám reggel... Nem akarom látni Verát, és nem akarok még két napot egy fesztiválon tölteni... Így aztán úgy döntöttem: hazamegyek! Alkoholmámorban úszva visszarohantam a sátorhoz, belegyömöszöltem a holmim a hátizsákomba, összetekertem a hálózsákomat, és útnak indultam. A kijárattól nem messze pedig megláttam Verát és Danit, ahogy vadul csókolják egymást... Újra könny gyűlt a szemembe, a lábam 10 percre gyökeret vert, végül elhagytam a terepet. Hajnalban egy parkban ücsörögtem, és töviről hegyire átvettem az egész eddigi életemet. Majd az önsajnálatból felocsúdva, hat órakor egy reggeliző előtt fohászkodtam, hogy előbb nyisson ki, de nem történt meg a várva várt csoda, így éhes bendővel a vasútállomásra ballagtam...

A vonatablakon kibámulva aztán hirtelen arra eszméltem, hogy mindjárt otthon vagyok! Gyorsan felpattantam, összenyaláboltam a megmaradt édességeimet, a hátizsákomba nyomtam őket, majd nagy nehézségek árán, de feltornáztam magamra a hatalmas pakkot. Már indultam volna a kijárat felé, amikor hirtelen hatalmasat fékezett a vonat. Abban a pillanatban tudtam, már láttam magam előtt, hogy mi következik! Elvesztettem az egyensúlyomat, s bár még éreztem, hogy egy ideig egy lábon is megtartom magam, de a kezem nem talált semmilyen biztos kapaszkodási pontot... S eljött a vég: a hátizsákom magával rántott a földre. Szinte éreztem, ahogy lelassul körülöttem minden, és ahogy a csúf és gonosz gravitáció a földre húz... Aztán egyszer csak, csinn-bumm, megérkeztem az első osztály puha szőnyegére, és olyan történt velem, mint még sohasem. Életem legkínosabb és egyben leglátványosabb kaszkadőrmutatványa után hangos nevetés tört fel belőlem. Felszabadító érzés volt, ugyanis a nevetés egyik oka az volt, hogy ez... ez bizony nem az én napom... A második ok az volt, hogy valószínűleg úgy nézek ki, mint egy hátára fordult bogár... A harmadik ok pedig az volt, hogy nem, nem kell mindent túldrámázni az életben, mert akkor biztosan „padlót fogok”, mint most...

A jóképű fickó fölém magasodva azt kérdezte tőlem, hogy minden rendben van-e... Mire azt feleltem, hogy igen, persze, csak gondoltam, leheveredek pihenni egy kis időre a földre, a leszállás előtt. Erre ő is kifakadt, nevetni kezdett, majd felnyalábolt a hátizsákommal együtt a földről. Jókedvűen, kacagva szálltunk le a vonatról, majd azt kérdezte tőlem, biztos jól vagyok-e. Bólogattam, de nem bízta a véletlenre a dolgokat. Leszedte rólam a hátizsákot, taxit fogott, és hazavitt. Miután kiszálltunk a taxiból, elkísért a bejáratig, majd azt mondta nekem, hogy szívesen elvinne vacsorázni, ahol természetesen desszertre is számíthatok...

– Desszertnek csakis fagyi! – vágtam rá gyorsan, majd számot cseréltünk, és a következő percekben az eddig igencsak nehéznek tűnő hátizsákom súlya pihekönnyűvé vált, s szinte szökdécseltem fel a lépcsőn. Aztán, amikor a bejárati ajtóhoz értem, nagyot sóhajtottam. Vera jutott eszembe. Hogy talán ezt majd még egyszer mind meg is köszönhetem neki... Vera, te bestia!

Írta munkatársunk: Derzsi Bernadett