Valamikor kukoricára térdepeltették a rossz gyereket – ma a teljes szabadság a divat. Mi a helyes? Mi a célravezető: a szigorúság vagy a lazaság? 

Régen, a század elején a tekintélyelvű nevelés hódított. Az engedetlenséget büntetés követte, a testi fenyítés elfogadott volt. S mi lett az eredmény? A gyerekek neurotikus felnőtté váltak, akik képtelenek szembeszállni a tekintéllyel (lásd nácizmus), és nem tudnak nemet mondani. Ám a mai liberális nevelés se jobb: a korlátlan szabadság hatására elkényeztetett, szertelen gyerekek nemzedékei nőttek fel, akik zsarnokokká váltak.

Elképedtem, amikor egy olasz filmben azt láttam, hogy a gyerekek még éjfélkor is kint szaladgálnak az utcán, egymást lövöldözik kecsöppel, az anyjuk a padon ülve szoptatja csecsemőjét, közben bort iszogat, és nevetgél a férjével… Jé, így is lehet?! – csodálkoztam rá. S utána engedtem kicsit a gyeplőn. Azt mondtam: lehet, hogy ez a jó nevelés. Nem az, mikor szigorúan fél tízkor már ágyba parancsoltam a gyerekemet.

Aztán elmúlt pár év, és az új elvek nálunk is meggyökereztek. Azóta a gyereket PARTNERNEK tekintjük, szinte mindent megengedünk neki annak a jelszónak jegyében, hogy felnőttkorában csak így lesz szabad és önérzetes. 

Aztán egy szép napon elszabadul a pokol. „Nem megyek iskolába – mondja a gyerek –, nem eszem meg az ebédet, nem rakom össze a játékokat.” És hasonló kijelentések. A szülő csak áll tehetetlenül, mert nincs fegyelmezőeszköz a kezében, amivel rávehetné a gyereket, hogy igenis elmegy az iskolába, megeszi az ebédet, összerakja a játékokat, azaz megteszi, amit a szülő mond neki.

Hogy jobb volna kukoricára térdeltetni őket, mint száz évvel ezelőtt? Az szörnyű lehetett, sok más korabeli szokás mellett. Akkoriban a gyerekek magázták a szülőket, egy-két pofon is elcsattant, nádpálca volt és sok más fenyítés. Most viszont átestünk a ló másik oldalára. Hol van az arany középút?

A „rendőr”, a „tanár” és a „lelkes”
A gyakorlatban három szülőtípus fordul elő, az ő keverékükből kerül ki az átlagos szülő. 

Az első típus a rendőr Ez a fajta szülő parancsol és tilt. Tipikus mondatai: ezt nem szabad, ezt ne csináld, oda ne menj, erről veled nem vitatkozom. Kisebb gyerek esetében a „te-te” meg a „dádá”, nagyobb esetében a pofon és a megvonások (eltiltás a számítógéptől, okostelefontól, bulizástól stb.). A rendőr erőszakkal éri el a célját. Az ilyen szülő gyereke megtanulja, hogy okosabb szót fogadni. Bár amint anya, apa eltűnik a láthatárról, azt teszi, amit AKAR.

A második típus a tanár A tanár mindent ismétel és ismétel, a gyerek pedig nem figyel oda, nem figyel oda, és az egésznek semmi értelme, semmi értelme… Minél többet beszél a tanár, annál gyakrabban kell megkérdeznie: „Figyelsz rám egyáltalán?” A gyerek néz rá, és közben arra gondol, amire akar. „Talán süket vagy?” – paprikázódik fel a tanár, látva a gyerek ÜRES tekintetét. Ez egy hatástalan, rejtetten erőszakos nevelési módszer, amelybe a zsarolás és itt-ott a megalázás is beletartozik. 

A harmadik típus a lelkes, a szabadelvű, aki mindent megenged a gyereknek, „hiszen még gyerek, szabadságra van szüksége” S ha a gyerek már belefullad a szabadságba, ő az, aki az ordító, rúgkapáló gyereket elráncigálja a homokozóból, játszótérről, vendéglőből… Hiba volna azt hinni, hogy ilyen gyerekekből lesznek a szabad szellemű, jó szándékú felnőttek. Épp ellenkezőleg, elviselhetetlen, BIZONYTALAN emberré válnak, akik soha nem tudják, hol a határ. Szüleik jóhiszeműen rájuk hárítják a döntést, idő előtt felnőttes gondolkodásra kényszerítik őket, ami nagy teher egy gyereknek. A gyerek pedig próbálgatja, meddig mehet el – mígnem a szülő összeomlik, és belecsúszik az áldozat szerepébe.

Hát hogyan neveljük a gyerekeket? Keverjük a három módszert? A szakemberek azt ajánlják: a szülő maradjon szülő, a gyerek pedig gyerek. A határokat mindig a szülő szabja meg, mégpedig azért, mert a gyerek még nem tud felnőttésszel gondolkodni.

Apuka, meg tetszik engedni?
Honnan erednek ezek az erősen túlzó nevelési elvek? A liberális nevelés a múlt század húszas éveiben dívó autoritatív nevelésre adott VÁLASZ volt. Akkoriban az ebéd pontban déli tizenkettőkor került az asztalra. Először az apa kapott a levesből, főételből, utána a többi felnőtt, legvégül a gyerekek. Ebben a korban a gyerekek nem ugráltak fel az asztaltól, ha nem ízlett nekik az ebéd, nem mentek a szobájukba, amíg a többiek ettek. Egyrészt azért, mert nem is volt saját szobájuk, másrészt azért, mert minden kihágásért büntetés járt. Ezenkívül kivétel nélkül részt vettek a házimunkában, az idősebbek felügyeltek a kisebbekre, a ruhájukra vigyáztak, hogy be ne piszkolódjon, akkor jártak aludni, amikor a szüleik parancsolták – mindig ugyanabban az időben –, és pontos napirend szerint éltek. Ha nem fogadtak szót, megbüntették őket. Persze, a régi gyerekek (nagyanyáink, nagyapáink és a saját szüleink) mellkasában is háború dúlt, mikor ezt-azt megtiltottak nekik, de az apjuk jelenlétében befogták a szájukat.

web-bannerek-hirlevel-02_5.jpg 

Túl sok volt a virág
A szabadabb nevelési elvek a „virággyerekektől”, a hippinemzedéktől származnak. (Ők igazából a háborút megszenvedő feleségek és férjek gyerekei, akik elhatározták: ők aztán nem úgy fogják nevelni a gyerekeiket, mint a szüleik.)

A szabadabb nevelési elvek virágzása a hetvenes-nyolcvanas évekre esik. A liberális nevelés a szülők körében nagy sikert aratott, ráadásul a pszichológusok is támogatták őket. (Akkoriban minden második szülő az amerikai dr. Spock nevelési útmutatásait olvasta.) Az új nevelésnek sok jó oldala volt: fejlesztette a gyerekekben az önálló gondolkodást, támogatta a vitát és a véleményalkotás szabadságát. Jó volt – de nem mindenható. Sőt!

Az érdekkörök kora
A negyvenéves Szilviának szigorú nevelésben volt része. Édesapja szigorú ember volt, édesanyja mindenben alárendelte magát neki. Szilvia nem így akarta nevelni a lányát. Réka akkor járt aludni, amikor akart, a tiltásokat („ezt nem szabad, ezt ne csináld”) nem ismerte. – Egy évvel ezelőtt azt mondta, már nem akar teniszezni, mert nem érdekli – panaszkodik Szilvia. – Később ezt mondta a rajzkörre és az angol nyelvleckére is. Most tizenhárom éves, és nem érdekli semmi. Egész nap a mobiljával szórakozik, vagy unatkozik – mondja Szilvia. – Semmibe vesz bennünket, nem fogad szót. A pszichológusok szerint serdülőkorban már késő határokat szabni, ha addig a szülő mindent megengedett a gyereknek. A gyerek nem érti, miért kellene mindennek megváltozni.

Lecke kedvességből
A szülő szereti a gyerekre hárítani a felelősséget, amikor a nevelése csődöt mond: „Nem fogad szót, felesel, lusta…” Pedig nem a gyerek, hanem a szülő a HIBÁS. Mert bizony ő maga sem tudja, hogyan akarja nevelni a gyerekét. Mit szeretne, hogy milyen felnőtté váljon? Legyen sikeres és kőkeményen céltudatos, vagy inkább kedves és segítőkész? (Leginkább persze vigye valamire, legyen jobb tanuló, mint ő, hozzon jobb jegyeket. De hát ő, a szülője miért nem hozott annak idején jó jegyeket?! Miért vár el olyat a gyerekétől, amire ő maga sem volt képes?) A divatos pszichológusok szerint a gyereket nem „nevelni” kell, hanem beszélgetni vele, közösen dönteni, megkérdezni, mire van szüksége, mit szeretne, mi a véleménye... Hogyan működhet ez a gyakorlatban? Néha sehogy. Zsuzsa egyedül nevelte a lányát, és vendéglátóipari főiskolára küldte. A lány tiltakozott, bár maga sem tudta, mit szeretne tanulni. Zsuzsa elsősorban lánya képességeiből indult ki, mikor körültekintően iskolát választott számára. A ma már 25 éves Katus szinte hetente elmondja: milyen jó, hogy anyja nem engedett a nyafogásának. Imádja a munkáját, és még jobban édesanyját, aki annak idején nála is jobban tudta, mi lesz a jó neki.

 A legjobb szándékú szülőt is kiborítja, ha a gyerek azt válaszolja, hogy „majd rendet csinálok, amikor akarok, én nem látom rendetlennek a szobámat”. Ilyenkor aztán előbújik a szülőből a „rendőr”, a „tanár” vagy a „lelkes”. Ami valahol nem is baj, hiszen mindnyájan vagyunk VALAMILYENEK. Azonban nem szabad átesni a ló túlsó oldalára, nem szabad csak parancsolni vagy csak megengedni. Mindent mértékkel. S közben minden pillanatot (na, jó, minden másodikat, mert nem vagyunk azért angyalok) hasson át egy különös energia: a szeretet. Szeressük a gyerekünket! A szeretet sok mindent megold: lecsillapítja a lázongó kamaszt, megfékezi a zabolátlan kis vakarcsot. A szülő a legelső személy, akitől a gyerek szeretetet, emberséges viselkedést várhat. Amikor tehát a szülő minden próbálkozása csődöt mond, kerüljön előtérbe – a szeretet. 

–varga–

web-bannerek-hirlevel-01_6.jpg