A híres komáromi asztalosmesterekről, akiknek virágszirmok hátán szaladt szét a híre a Magyar Királyságban.
A június virágos, gyönyörködhetünk a tulipánok szépségében. Nem csoda, hogy a szépséges virágok látványát elődeink is meg akarták örökíteni. Így aztán (fényképezőgép nem lévén) ráfestették őket a tulipános ládákra és a kazettás mennyezetekre.
Kicsi tulipános ládika. Ékszerek és iratok tárolására volt alkalmas. Miután elterjedtek vidéken is, a nemesek egyre kevesebb tulipános ládát vettek, míg végül a festett bútorok inkább „népinek” számítottak... (© A komáromi Duna Menti Múzeum néprajzi gyűjteményéből)
Híres virágfestők voltak a komáromi asztalosmesterek, akiknek híre úgy terjedt, mintha csak a szél fújta volna szerteszét. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen akkoriban a Magyar Királyságban senki nem tudott velük versenyre kelni. Ők ugyanis talján mesterektől lesték el a festés csínját-bínját (hisz akkoriban a komáromi várban nagy volt a királyjárás, Mátyás király „olaszai” is megfordulhattak itt). Ekkortájt persze még nem asztalosoknak hívták őket, hanem asztalgyártóknak – na meg szekrénygyártóknak; Komárom pedig a magyar királyság ötödik leggazdagabb városa volt.
Híres kikötőjébe hajó hozta-vitte a fát, volt hát a komáromi asztalosoknak miből ládákat faragni... S azt már az 1500-as években is tudták (vagyis akkor tudták csak igazán), hogy időtálló, jó bútort silány, vetemedő fából nem lehet csinálni. Nem is kellett, hiszen a dunai kikötőnek köszönhetően Komárom évszázadokon át a fakereskedés központja volt.
A felső-magyarországi erdőkből került ki a fenyő és a tölgy, a csallóközi kertek alatt pedig ott sorakoztak a kiváló faalapnak számító cseresznye- és diófák.
Tarkázzunk!
Az egyszínű, vésett bútorok magukban persze nem igazán voltak látványosak. Ezért kezdtek rájuk virágkompozíciókat festeni a komáromi mesterek, s a mintát hozzá a királyi festőműhelyekből vették. Mint írtuk, az 1500-as években járunk, Mátyás király korában... Nem túlzunk, mikor azt írjuk, hogy a komáromiaknak is köszönhető a későbbi virágos ornamentika kibontakozása a Magyar Királyságban. (Ami aztán nagy hatással volt a népi asztalosbútorok díszítésére is.)
Tulipános ládák
De ne szaladjunk ennyire előre az időben. A kezdetben vésett mintájú ládák többnyire kelengyetartóként szolgáltak, a kisebbekre pedig az értékek – nemeslevelek, birtoklevelek, a család irományai – őrzését bízták. Ahogy fejlődött a „ládaipar” először az alapszínt (fehér, kék, zöld, barna, fekete) vitték fel. Ma, mikor bemegyünk a szakboltba, ezerszínű színpalettáról választhatunk festéket, bezzeg régen még frissen főzött csontenyvet kevertek össze ásványi és növényi porfestékekkel meg némi vízzel. Majd minden előrajzolás nélkül az így kapott enyves festékkel festették fel a lenyűgöző virágokat.
Kelengyés láda. A mesterek virradattól napnyugtáig dolgoztak, mivel a szép komáromi láda státuszszimbólumnak számított, a vagyonosság mércéje volt. (© A komáromi Duna Menti Múzeum néprajzi gyűjteményéből)
A „tarkázást” a ládák oldalán kezdték, majd rátértek az előlapra. Van itt még egy érdekesség: ahogy teltek a századok, a mesterek rájöttek, hogy az asszonyok a „tarkázást” jobban tudják (a férfiak durva kezében furcsán állt az ecset), ezért befogták az ügyes kezű asszonyokat.
Kecskés László helytörténész jegyezte fel anno, hogy „Balogh műhelyében Szalay Mihály segéd készítette a ládákat, Szalayné Váry Jolán pedig tarkázta. Szalayék 1910 táján elköltöztek Komáromból. A ládakészítést utána Tóth József vette át, a tarkázást pedig az akkor már 93 éves özvegy Vadácsinéra bízták”.
Virágom, virágom
Ahogy a csendéleteken megvan a virágok szimbolikája, úgy a tulipános ládák virágainak is üzenetük volt. A jómódú családok (kezdetben csak a nemesek) ezekbe a tulipános ládákba pakolták a kelengyét, amin lányaik serdülő koruktól kezdve maguk dolgoztak. A gazdagabbak csak kihímezték, a szegényebbek pedig maguk szőtték hozzá a vásznat is. Az ifjú arák ládáján nem véletlenül lett a tulipán a domináns virág, hiszen a magyar hagyomány szerint a tulipán a nőiség szimbóluma.
A csukott tulipán a lányokat jelképezi, a kinyílott pedig az asszonyi kort. Elképesztő, hogy a komáromi asztalosok hány- és hányféleképpen tudták megfesteni ezt a virágot: van hosszú szárú, háromszirmú, ötszirmú, kétkaréjos, páros, fekvő, gömbszerű, széles kelyhű, sőt hármas osztatú indavégi tulipán, összetapadt levélszárú, csukott fejű, dús levelű tulipántő... (Van olyan templomkazetta, amelyen 42 különböző tulipánmintát számoltak meg.)
A másik közkedvelt motívum a rózsa, ami a mai napig a szerelem szimbóluma, a gránátalma pedig a termékenységé. A szegfű a férfit jelentette, míg a babérfüzér a béke szimbóluma volt. Sőt, 1686-tól, a komáromi céh megalapításától kezdve még maguknak a mestereknek is megvolt a saját ismertetőjegyük.
Többet ért a külcsín!
Akkoriban a lányok nem Instára „fellőtt” esküvő után vágyakoztak, hanem hogy övék legyen a legeslegszebb tulipános láda. Csak éppen ezeknek megkérték az árát. Ezért sokszor, ha az asszony belehalt a szülésbe vagy valami „kórságba”, a család visszakérte a ládáját: elvégre jó lesz az még a másik lánynak... A palóc asszonyok pedig esküvőjük után a tulipános ládájuk mélyére rejtették a selyempapírba csomagolt menyasszonyi ruhájukat, hogy mikor eljön az utolsó órájuk, abban temessék el őket.
Komáromi-e a komáromi láda?
A mesterek anno virradattól napnyugtáig dolgoztak, mivel a szép komáromi láda státuszszimbólumnak számított, a vagyonosság mércéje volt. Vitték hát a kereskedők a Dunán minden irányba, csak a Vajdaságban kétszáz darabot vettek leltárba a néprajzkutatók. A készítőknek a nagy hajtásban néha bizony kisebb dolguk is nagyobb volt annál, hogy kézjegyükkel lássák el munkáikat. Némelyiken ugyan találtak monogramokat, de ezek a vőlegény és a menyasszony nevének kezdőbetűi. Aláírás híján ezért sok eredet bizonytalan. Az egyetlen, 17. századból fennmaradt tulipános ládáról például stílusa alapján mindenki úgy véli, hogy komáromi mesterek készíthették, sok közös vonást (sarokra helyezett levélvirág, középen rozetta) mutat ugyanis a szintén komáromiak által festett templomkazettákkal.
Díszbútor: A 18. században a menyecskével ágyat is adtak. Ezeknek két „divatos” típusa volt: az egyik áttört támlájú, rokokó jellegű, a másik pedig lófejes (a szakirodalomban használatos kifejezés). A lófejes sehol másutt nem terjedt el, csak a Duna menti régióban. A lófejes dísz eléggé törékeny volt, ezért az asztalosok nem lelkesedtek ezekért a megrendelésekért... A képen: martosi ágyvég, komáromi asztalosok munkája. (© A komáromi Duna Menti Múzeum néprajzi gyűjteményéből)
A változás az élet rendje
A ládakészítés igazából a 18. században élte a virágkorát. A díszítés a korok során változott, a barokk korra jellemző túldíszítettség és a minták zsúfolása például begyűrűzött a népművészetbe is. A bútorok pompája a tavaszi, nyári mezőket idézte, ornamentikájuk zsúfolt: szinte egymás hegyén-hátán vannak rajtuk a virágok.
Volt mivel dicsekedni: az 1867-es párizsi, majd az 1873-as bécsi világkiállításon büszkén mutatták be a pompás komáromi ládákat...
Templomkazetták
Tulipános láda ide vagy oda, a komáromi asztalosok elsőképp a templomkazettáik révén kaptak megbecsülést. Ezek a színpompás kazetták a református templomokat díszítették (melyek ugye puritánok voltak, hisz a katolikus templomokkal ellentétben nem dekorálhatták ki őket színes képekkel).
A kazettákhoz a mintát – honnan máshonnan – szintén a királyi példából vették a derék komáromiak: a királyi és főúri paloták kazettás mennyezetei szolgáltak nekik alapul. Ilyenkor az egész műhely kiutazott a helyszínre, hogy ott a mesterek festett mennyezetet, karzatot, szószéket, Mózes-padot (papi padot), valamint úrasztalát készítsenek. A templomfestést – a ládák pingálásával ellentétben – kizárólag férfiak végezték.
Templomkazetta a sárszentmihályi református templomból (1743) (© A komáromi Duna Menti Múzeum néprajzi gyűjteményéből)
Sajnos, a kazetták jó része a háborúk, tűzvészek során elpusztult, vagy épp a fából készült templomokat nemes egyszerűséggel lebontották. 1761-ben készült el például Szentes református templomának belső tere. Mielőtt lebontották volna, az eklézsia krónikájába lejegyezték: „A’ táblák pedig sok féle figurákkal bé voltak tzifrázva, zöld nyulak, kék szarvasok, veres madarak, sárga és fejér s fekete levelű, ember nem látta virágok, edények, tsillagok, sokféle színekből elegyített kacskaringós formák voltak arra festve, (...) A mennyezet közepén egy táblára zöld koszorútól körülkerítve ez volt írva: Kemenczki Péter. Molnár Mihály. Ifjú Jókai Sámuel. Rév Komáromi Asztalos Mesterek által.”
Jelenleg több mint húsz templom festett díszítőelemeiről tudható biztosan, hogy komáromi mesterek munkája. A vég az 1920-as években! Azt mondják, minden jó, ha a vége jó: de ennek a mesterségnek igazán vége lett. Az iparosodás elterjedésével a bútorfestés nimbusza Komáromban megkopott, s kereslet hiányában az asztalosoknak fel kellett hagyniuk a mesterséggel.
