Ha korábbi életmódunkhoz vissza tudunk is térni, régi életünk és annak szereplői már nem biztos, hogy ott lesznek. Megtanultuk, hogy az időnk véges, véges a holnap, a jövő hét, a majd pedig bizonytalan. És hangozzék ez bármennyire is közhelyesen, de csakis a jelen számít, csakis a most a biztos.

Lassan már egy éve, hogy tart ez az állapot. Azóta nemegyszer hallottam különböző emberek szájából, hogy mi mindent terveznek majd, ha visszatérhetünk a régi életünkhöz. Nincs annál fontosabb, mint hogy bizakodóan tekintsünk a jövőbe – mégis, egyre kevésbé hiszek abban, hogy valaha is visszatérhetünk ahhoz az élethez, amit a járvány előtt éltünk. Legalábbis olyan formában biztosan nem, ahogyan tavaly márciusban magunk mögött hagytuk.

regi-eletunk-kezdo.jpg
Claude Monet: Poppy Field, Argenteuil (1875)

Furcsa érzés leírni ezeket a mondatokat, lévén hogy karácsony környékén még szóvá is tettem, ha valaki különbséget tett a régi és az új életünk között. Igyekeztem hangsúlyozni, hogy csupán egy átmenetnek vagyunk tanúi. Hogy ez valóban csak átmenet – azt még ma is állítom. Ugyanakkor az elmúlt hetek történései alapján (bárhogy alakuljanak is a következő hónapok) számomra is nehezen elképzelhető a régi életünkhöz való visszatérés.

A járvány csendes áldozatai

A kérdés nem az, hogy mikor, hanem hogy hogyan. Mert nem kérdés, hogy a szigorításokkal és korlátozásokkal szabályozott hétköznapok előbb-utóbb véget érnek. És akkor majd újra élettel telnek meg a kisvárosok és belvárosok utcái, a kávézók, a teraszok, az éttermek és a kisboltok. Csak éppenséggel lehet, hogy kedvenc kávézónk már nem nyit ki többé, vagy a kisboltnak, ahová oly szívesen jártunk, hűlt helyét találjuk. És vendéglős ismerősünk – aki a járvány előtt is épp csak meg tudott élni, a járvány alatt pedig minden tartalékát felélte – sem lesz már a helyén. Vagy azért, mert már feladta, vagy azért, mert éppen adósságokkal a hátán próbál a földről felállni.

Nem igaz, hogy ezek az emberek „amúgy is” meghaltak volna. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a vírus olyan embereket ragad magával, akik normális körülmények közt még nyugodtan élhettek volna pár évet. Pont ez a járvány legnagyobb tragédiája!

Aztán ott vannak azok az ismerősök, akik elveszítették munkájukat, ne adj' isten, lakhatásuk is veszélybe került. Gyermekeink és fiataljaink, akik a négy fal közé bezárva töltik legszebb hónapjaikat. És ott van az a több ezer gyászoló család, amelyek a koronavírus miatt elveszítették szeretteiket és barátaikat. És amelyeket azok, akik nem a „fekete járásokban” élnek, hajlamosak pusztán statisztikai adathalmaznak látni.

És végül, de nem utolsósorban: itt vagyunk mi magunk. Sajnos, nem mindenki képes maradandó lelki sérülések nélkül átvészelni a bezártságot és bizonytalanságot. Járvány idején a napnak nincs se eleje, se vége. Ne legyenek kétségeink afelől, hogy nagyon sokan szenvednek – és egyre többen isznak. Alkohol után nyúlnak, mert csak úgy tudják kibírni, hogy hónapok óta nem látják a horizontot. Hiszen október eleje óta be vagyunk zárva.

hirlevel_web_banner_2_178.jpg

A pandémia tanulságai

A kérdés pedig nem az, hogy mikor állunk majd talpra. Hanem az, hogy hogyan fogunk talpra állni. És hogyan töltjük majd meg élettel azt az új életet, amelyik leváltja majd a járványosat. De – hogy ne csak a rosszat lássuk – a pandémia számos tanulsággal is szolgál nekünk. A normalizálódást követően talán nem követjük el újra azokat a hibákat, amelyeket a járvány előtti életünkben elkövettünk. A márciusi lezárások egy csapásra elvágtak bennünket megszokott életünktől. Így amit odáig halogattunk, esetleg úgy éreztük, ráérünk vele, azzal onnantól kezdve várni kellett.

Mi, fiatalok sokszor hisszük azt, hogy van időnk. A koronaszörny megtanított bennünket arra, hogy igenis nincs időnk. Mi leszünk talán az első idő nélküli nemzedék!

Hogy konkrét, személyes példával éljek: 2020 januárjának végén költöztem haza Budapestről. Az utolsó hetekben igyekeztem kihasználni az ott töltött időt. Így többek közt elmentem koncertre, múzeumokba jártam, és igyekeztem felfedezni a környéket, ahol éltem. Első olvasatra nincs semmi különleges a dologban. Mégis! Mert az esetek többségében benne van a pakliban a „ráérek még…”, „majd máskor!".

Mennyi ilyen és ehhez hasonló történetet tudnánk mondani! Mennyi embernek volt kőkemény arculcsapás az a rendkívüli helyzet! A lezárások után biztosan nem fognak az életükkel tovább várni: élni szeretnének majd. Úgy gondolom, fontos tanulsága lehet ez a kialakult helyzetnek. Többen szóvá tették az elmúlt hónapokban, hogy a járvány előtt mennyire felgyorsult életet éltünk. És hogy mennyire nem fértünk már a bőrünkbe. Elhittük, hogy bármit megtehetünk. Elkényelmesedtünk.

Ezért bízom benne, hogy ha valamelyest vissza tudunk térni a régi életmódunkhoz, akkor majd másképp állunk hozzá. Levonjuk a tanulságot, felhívjuk a rég nem látott barátot, nem halogatjuk tovább a rokonlátogatásokat, és nem fogjuk mondvacsinált okokkal megfosztani magunkat az élményektől.

Magától az élet csodájától!

Ollé Tamás