Manapság a farsang a szórakozás ideje. Egyik bálból a másikba járunk: iskolai batyubálba, céges buliba, falusi mulatságra vagy fényes bálba.
Kevesen tudják, hogy a farsang a régi paraszti világban – még 70-100 évvel ezelőtt is – jóval színesebb ünnepsorozatot jelentett. A katolikus falvakban legalábbis. (A protestáns vallás kevesebb jeles napot tart számon.)
Fassangolás = farsangolás. A szövegben a gímesi tájszólást használtuk
A fonóban
A zoboralji Gímesen jártunk. A hagyományőrzőket kértük meg – nagyon lelkes női csapat –, hogy mutassák be községük farsangi szokásait. A fotókat a gímesi Forgács család két éve felújított kastélyának egyik, tájszobának berendezett helyiségében készítettük.
A fonás kimondottan téli munka volt – mesélik az asszonyok, fenekük alatt a guzsaly talpával, amelyből – állandóan nyálazva az ujjukat – letekerték a szálat az orsóra.
A farsang minden évben január 6-án, vízke-reszt napján kezdődik, és hamvazószerdán, a nagyböjt első napján fejeződik be.
– Vigyázni kellett, hogy még farsang vége előtt, azaz január közepére elvégezzék. A már kész fonalat ugyanis ki kellett szapulni, kimosni a patakban, megszárítani, hogy még elérjék a téli időszakot, mert a fonálnak ki is kellett fagynia.
A munkát lassította, hogy Gímesen hétvégén nem lehetett fonni: szombat a Szűz Mária napja volt, tisztítónap, amikor mostak, a vasárnap meg az Úré.
Farsang végén már szőttek, hogy a böjti időszakban és húsvétkor varrni tudjanak. Tavasztól nyárig hímeztek. Nyár közepén pedig minden kezdődött elölről: betakarították a lent...
A ropkával gyorsabban ment a munka. A kis kereket a naggyal azelőtt egy szíj kötötte össze. Lábbal meghajtották a nagy kereket, ez meghajtotta a kicsit, az meg az orsót – így pedig szépen letekeredett a fonál a guzsalyról.
Megakad a szemünk az egyik guzsalyon: szépen kifaragott, lakkozott darab.
– Ezt még a nagyapám faragta a nagyanyámnak, mikor udvarolt neki – mutatja büszkén Tkács Teréz. – Tele van szívekbe rajzolt monogramokkal, galambokkal. Ezt nem is használta a nagyanyám, meghagyta dísznek. Azelőtt a legények a fonóba jártak udvarolni a lányokhoz. Leültek melléjük, és meg sem kellett szólalniuk: az idősebb asszonyok rögvest összeénekelték őket.
Tkács Teréz is dalra fakad, a többiek követik:
„Madár, madár, kismadár, mi van a lábadon, selyemszál; Kössük az Antal lábához, tegyük a Tercsi ágyához. Hej, Tercsi, Tercsi mért nem szólsz, Te, beteg Antal, mért nem szólsz; Főzzél neki kávét, meggyógyul, Felugrik az ágyból, megcsókol.”
Szent Balázs napján – február 3-án – az iskolás kisfiúk balázsolni jártak, még 40-50 évvel ezelőtt is. Körültáncoltak az udvarokon, majd bementek a házakba:
– Szent Balázs püspök napján, Híres tanítónknak napján, Régi szokás szerint, Menjünk Isten szerint iskolába. Adjanak gyerecskét, Hadd tanuljon ábécét, Ignum digmum, reverendum Laudes... – a dalocska tovább folytatódik.
A balázsoló gyerekek ezen a napon a kántortanítónak gyűjtöttek adományokat (tojást, szalonnát, kolbászt). A tanítóknak akkor is kevés volt a keresetük.
A balázsolás katolikus szokását Gímesen egy ősi termésvarázslás követte. Olyannyira ősi, hogy maguk a hagyományt őrző asszonyok is csak annyit tudnak róla, hogy „valami pogány dolog lehet”.
Ez pedig nem más, mint a tananajozás. Farsang utolsó előtti vasárnapján jártak házról házra – ezúttal az iskolás lányok.
A házak udvarán egymás vállát fogva, karikában táncoltak, énekeltek egyet, majd bementek: Van tananaj? – kérdezték. – Van – felelték a háziak. – Gyertek, lánkák, tananajozni! Aztán rázendítettek a ropogós mondókára:
Tananaj, tananaj, Tót Lőrinc,
Táncba ugrott a kakas,
Feldöntötte a vajat, Mivel sütjük a rétest?
Kútyi vízzel gyúrjuk, Pataki vízzel vajazzuk,
Szállj le, konkó, szállj le, Ugorj, búza, ugorj.
Valahány ürgelyuk, pociklyuk, patkánylyuk,
Annyi verem búza legyen kenteknek!
Dicsértessék a Jézus Krisztus,
Adjanak egy darab szalonnát!
A tananajozásnak nagy fontosságot tulajdonítottak a gazdák: hittek mágikus erejében, bő termést vártak tőle. Viszonzásul bőségesen megjutalmazták a lányokat: szalonnát, kolbászt, tojást, almát, esetleg egy karéj kenyeret adományoztak. Minden lyánka részt vett benne, egészen az 1940-es évekig.
Úgy látszik, Gímesen még ez sem volt elég: farsang utolsó szombatján újra a fiúk (süldő gyerekek, azaz 12-14 évesek) jártak házról házra, termésáldó mondókával: „Sardó gyűjjön, hozzon meleget! ... Akárhány ürgelyuk, valahány pociklyuk; Annyi verem búzája legyen kenteknek!” Ezt a szokást úgy nevezték, hogy sardózás. Szintén kaptak ezt-azt a háziaktól. A falubeliek azt beszélik, hogy az egyik gazda, aki nagy fösvény hírében állt, bottal kergette meg az egyik szegényebb sorsú gyereket, mivel az azt kívánta neki, annyi búzájuk legyen, mint nekik otthon... Ez is csak azt mutatja, mennyire hittek a termésvarázsló igékben.
A sardózó szombat után végre eljött a fassang farka is – s ezzel elkezdődött a háromnapos mulatság ideje. A legények, élen a legénybíróval, csapatokban, cigányzenével kísérve, egy botra szalonnát húzva jártak a lányos házakhoz, elhívva őket a vasárnap esti vigadalomba.
Megérkeztek a legények. Hagyományos farsangi ételekkel: fánkkal, csörögefánkkal, káposztás rétessel és töpörtyűs bélessel kínálták őket.
A fiatalemberek még az otthonukban megtáncoltatták a lányokat.
– Nagyon sokáig élt ez a szokás – meséli a csoport vezetője, Borbély Rozália. – A hetvenes években, mikor középiskolába jártam, egyszer elkaptak a legények az úton: „Téged még nem táncótattunk meg!” Le a táskát a földre, és már roptuk is a csárdást az utca közepén! A zenét ekkor már nem cigányzenekar húzta, hanem fúvósok fújták.
A táncmulatság három napig tartott Gímesen. Az első nap volt az eladósorban lévő lányoké, a második nap a fiatalasszonyoké, a harmadik meg az idősebbeké.
Persze ettől függetlenül mindenki táncolhatott, kivéve a kislányokat. Ők csak az ablakon kukucskálhattak be. Úgy is mondták, hogy: Itt a fassang, itt a tánc, táncra ifjak, táncra, de tinektek, kicsikék, este trotty az ágyba!
A harmadik este – azaz kedden – éjfélig tartott a vigadalom. Éjfélkor aztán a legénybíró fölállt a székre, és közölte, hogy vége a farsangnak, elérkezett hamvazószerda. És ekkor – ünnepélyes keretek közt (el tudom képzelni) – összetörték a cigány bőgőjét! A cigányasszonyok meg is siratták, igazi könnyekkel! – számolnak be róla a gímesiek.
Hát, nem csoda, gondolom magamban. Én is megsiratnám, ha összetörnék a megélhetésemet! Az asszonyok azonban megnyugtatnak: ne aggódjak.
A cigány direkt erre az alkalomra kerített egy öreg hangszert, azt verette szét a mulatozókkal. Ez volt a bőgőtemetés – ezzel ért véget a gímesi fassang.
A vasárnapi mulatságban azt ettek-ittak, amit a legények az útjuk során összeszedtek. (A lányok biztosították a harapnivalót, a férfiak az italt.)
Mivel a házakban nemcsak megetették, hanem meg is itatták őket, estére már széles jókedvük kerekedett. Ám senki ne higgye, hogy a sok finomság ingyen volt!
– Muszáj vót a lyányt táncóni vinnyi – mesélik az asszonyok. – Mer az anyjok meghagyta: „De nemhogy ányi fog a lyányom! Mer ha ányi fog, akkor többet ne gyertek hozzánk!” Mer ha úgy esett, és a lyány kevesebbet táncót, akkor a legközelebbi fassangoláskor már nem engedték be a legényeket! „Mit gondoltok?! Ingyen fogunk etetni-itatni tíkteket?”
A hagyományőrző csoport tagjai – összesen kilenc nő és négy gyermek – évente 20-25 alkalommal lépnek fel. Az előadásaiknak nagy sikere van a faluban, elsősorban az idősebb korosztály szereti őket, de a többiek is elismeréssel figyelik munkájukat. A tagok minden kedden összejönnek, nevetgélnek, énekelnek – és szorgalmasan jegyzetelnek.
– Le kell írnunk a dalokat, versikéket, össze kell gyűjtenünk a régi tárgyakat, hogy valami megmaradjon belőlünk – mondja a helyzetet józanul felmérő, 30 év körüli Bencz Margit. – Sajnos, vészesen fogyunk: a magyarok száma a faluban 80 százalék lehet. De a legoptimistább becslések szerint is csak 40 százalékuk vállalja föl a nemzetiségét. A faluban még van magyar iskola.
Azonban nagyon kétséges a jövője: a következő tanévben egy, utána pedig szintén egy elsősük lesz. Mindkettő Bencz Margit fiacskája – az utánuk született gyerekek már szlovákok. Tudom, a helyzet szomorú. Én azonban – örök optimistaként – bizakodóan látom a jövőt. Mert azt mondom: ahol van kilenc ilyen asszony, akik szívvel-lélekkel őrzik gyönyörű hagyományainkat, ott még van remény, hogy ne vesszen el a magyarság. Az idők változnak, egyszer lent, máskor fent. S ha csak egyetlen ember marad hírmondónak belőlünk, a jövőnk még akkor is visszafordítható.
