Barta Lívia (24) öt éve él Budapesten. Az alapképzést az ELTE-n végezte, most pedig politikai kommunikációt tanul a Corvinuson. Közben YouTuber csatornát indított, vlogjaiban pesti mindennapjait járja körbe – és azt az érzést, hogy „Királyhelmecről érkeztem Budapestre”.

– Most már tudom: tévhit, hogy Magyarországon élhetem meg a legintenzívebben a magyarságomat. Pontosan azért, mert itt magyarnak lenni természetes állapot – kezdi Lívia. – Pesten március 15-e nem olyan nagy ügy, miközben az én szívem ilyenkor hangosabban dobog. Mikor Budapestre költöztem, egy „második otthon” képe élt a fejemben, Az első sokk akkor ért, amikor a bevándorlási papírjaimat intéztem – ez még a migránshullám előtt volt, 2013-ban. Az egyik ügyintéző hölgy „büdös migránsnak“ titulált, feltételezhetően nem gondolta, hogy értem, amit mond. Ekkor hasított belém először a felismerés, hogy én itt mások szemében mindig kívülálló leszek.

– Te is azt érzed, hogy különbözöl? 

– Sokkal elfogadóbb vagyok, mint az itteniek, mert tudom, milyen az, ha valaki máshonnan, más batyuval érkezik. Az én „kollektív tudásom” különbözik egy pestiétől. Hamar kibukik egy beszélgetés közben, hogy nem ugyanazt tartjuk fontosnak, mert eltérően szocializálódtunk. Az egyik újságírói stílusgyakorlat-órán a beadandóinkat elemeztük, és rájöttem, hogy én teljesen más jelentést vagy stílusértéket tulajdonítok ugyanannak a kifejezésnek, mint a csoporttársaim. A magyarok nem értik, miért okoz nekünk nehézséget az integrálódás. Az egyik órán a tanár megkérdezte, hogy melyik történelmi esemény az, ami iránt a legnagyobb fájdalommal viseltetünk: 1848, Trianon vagy 1956? A válasz 1956 volt, ám én mindenki megdöbbenésére a Trianon mellett tettem le a voksomat. Döntésemet pedig azzal indokoltam, hogy mind a mai napig Trianon bír a legnagyobb hatással az egyetemes magyarság mindennapjaira. 

– Milyen gyorsan tanultad meg a pesti szlenget? A mi nyelvünk itt kicsit archaizálódik... 

– Ezen a kérdésen jómagam is sokat gondolkodtam. Én két csoportra bontanám azokat a szófordulatokat, amelyeket meg kellett tanulnom ahhoz, hogy meg tudjam értetni magamat. Egyrészt ott vannak a magyar szakterminusok, melyeket mi itthon nem ismerünk, mert csak a szlovák megfelelőikkel találkozunk. Másrészt ott van a fővárosi léthez köthető szakzsargon. A magyar nyelv gyorsan változik, új meg új kifejezéseket emel be a köznyelvbe. Kellett hozzá egy év, mire megszoktam az itteni nyelvet, és kibővült a szókincsem. Akkor már mélyebb beszélgetésekbe is bele mertem bonyolódni a pestiekkel. Szerencsére beszédtechnikát is tanultunk, itt megtanultam másképp formálni a hangokat. 

– Hogyan érzed, van olyan hely a világon, ami csak a tiéd?

– 20 éves koromig a szüleimmel éltem, és addig a szülővárosomban, Királyhelmecen voltam otthon. Ehhez képest hidegzuhanyként ért, mikor Budapesten koliról kolira, albérletből albérletbe kellett költöznöm. Az, hogy pár hónapnál többet egyik helyen sem tölthettem, kialakította bennem a vágyat, hogy végre legyen egy saját, hosszú távon is magaménak tudható életterem, amibe kicsit „belepunnyadhatok”.

– Hogy látod pesti kortársaidat?

– Kortársaimra a zárt keretrendszeres gondolkodás a jellemző. Ritkább a globálisan is látó fiatal. Projektek esetében is inkább a karnyújtásnyira lévő témákhoz fordulnak. Én sokkal nagyobb hajlandósággal viseltetek a szélesebb rétegeket megszólító vagy a határokon átnyúló kutatások iránt. Úgy érzem, hogy nyitottabb vagyok, mint ők.

– Igaz, hogy a kisebbségben élők kevésbé boldogok? A boldogságkutatások ezt állítják.

– Nem gondolnám, hogy kevésbé lennénk boldogabbak, mint azok, akik nem élnek kisebbségben. Vagy inkább úgy mondanám, hogy boldogságban nem mérhető a kisebbségi lét. Én hiszem, hogy boldog vagyok abban az állapotban, ahova az életem tart, és ez járulékos eredménye annak a döntésemnek, hogy Magyarországra költöztem. Ha azt kérdeznék tőlem, hogy elégedett vagyok-e, akkor azt mondanám, hogy semmiképpen sem, de törekszem rá, hogy az álmomat elérjem. És ez a törekvés boldogít.
–nagyvendégi–