„Sohasem volt ennyire nehéz egy zenésznek, aki közölni akar valamit, és sohasem volt ennyire nehéz egy közönségnek, aki hallani akar valamit.”
Olyan korban élünk, ahol a zene nemcsak személyes kifejezés, hanem széles körben fogyasztott tartalom. A művészet a piac és az egyéni kifejezés határán egyensúlyoz. A kérdés ma már nemcsak az, hogy mit hallunk, hanem az is, hogy mennyire tudunk figyelni arra, ami a hangok mögött húzódik. Ebben a feszültségben próbál eligazodni zenész és hallgató egyaránt, miközben a zene jelentése folyamatosan alakul, rétegződik, és újraértelmezi önmagát. Beszélgetőtársammal, Fekete Tamás zongoraművésszel és tanárral a zene mai szerepéről, a művészi kifejezés változásairól és az előadóművészet belső folyamatairól beszélgetünk. (Fotó: Cséfalvay Á. András)
– Az idő haladtával egyre mélyebben tapasztaljuk, hogy a zene szinte teljesen fogyasztói cikké válik, mondhatni, már-már értékét veszti. Te jelenleg hogy látod a zene szerepét?
– Az individualitás korát éljük, melyben a zene rendkívül szerteágazó, különféle alfajokban nyilvánul meg. Azt is tapasztalhatjuk, hogy az emberek csökkentették az igényüket a zene fogyasztását illetően. Már csak valamilyen célt szolgálva hallgatják azt. Mivel a zenészek megélhetést is keresnek, ezért nekik is csökkent az igényük e téren –elsődlegessé vált a zene anyagi vonzata. Ezt jól mutatja, hogy vannak legendás producerek, akik nevéhez a legnépszerűbb, széles közönségnek szóló dalokat kötjük. Sokan csak ennyit látnak belőlük. Ha a felszín alá nézünk, kiderül, hogy zseniálisan játszanak, hogy valódi tudásuk messze túlmutat azon, amit a mainstream sikereik alapján gondolnánk.
– Ezek szerint az igénytelennek bélyegzett zene mögött olyan zenészek állnak, akik profik, de a csalogató jutalomért tartalomgyártóvá válnak. Ez azt jelenti, hogy a pénzért valójában feladják az értékrendjüket? Van ezzel a jelenséggel esetleg valamilyen saját élményed?
– A hozzáértő fül felfigyelhet az árulkodó jelekre. Van egy személyes tapasztalatom egy popszámmal, amit futás közben szoktam hallgatni. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy a dal gyorsul. Először arra gondoltam, hogy ez azért van, mert a pulzusom felszökik futás közben, és ezzel együtt gyorsabbnak érzem a történéseket. Később azonban megpróbáltam nyugodt testhelyzetben zenei kutatásnak alávetni ezt a számot, és rájöttem, hogy nem tévedtem, tényleg gyorsul. Ugyanakkor beláttam, hogy ez egy funkciót tölt be. Mivel a dalban a harmóniák és a dallamok nagyon hamar elhasználódnak vagy közhelyessé válnak, a tempó gyorsítása hozza el a megfelelő hatást. Ez azt jelenti, hogy a dal BPM-je (Beats per minute rövidítése, magyarul percenkénti ütések. Ez a zene tempóját méri: azt mutatja meg, hogy egy perc alatt hány egyenletes ütemütés van a dalban. – a szerk. megj.) változik, hogy egy bizonyos ponton felemelik azt. Ezt kimondottan csak az tudja megcsinálni, akinek rendkívül érzékeny receptorai vannak, amit a klasszikus zene vagy a jazz műfajából hoz. Minden bizonnyal ezeken a számokon nap mint nap zenei mérnökök dolgoznak, ezért működnek ilyen rettenetesen jól, és ezért nem legitim lenézően nyilatkozni róluk.
Mert igen, közhelyes, de nem ebből a szempontból, hanem inkább azért, mert ez egy automatizált rendszer. Itt a cél szentesíti az összes zenei eszközt, amiben ráadásul a Juilliard egyetemek (A The Juilliard School a világ egyik legrangosabb előadó-művészeti felsőoktatási intézménye. – a szerk. megj.) top hallgatói is közrejátszanak, akiket a producerek foglalkoztatnak.
– És mi van azokkal a hallgatókkal, akik ehhez a pénzszagú marketinghez nem akarnak hozzájárulni?
– Az individualitás tükrében mintha fordulna kicsit a kocka, azt érzem, hogy mindemellett egyre több az olyan ember is, aki vágyik az igényességre. Amikor beköszönt az individualitás kora, mindenki önmagára összpontosít, arra, hogy megalkosson egy énképet, behatárolja önmagát. Úgymond mindenki a „saját ingét a saját maga szabójához szeretné elvinni”, mert fontosnak tartjuk kihangsúlyozni, hogy kik vagyunk, megélni a saját kiteljesedésünk. Néhány évtizede erről még csak beszélgettünk, a tömegek korát éltük – ma azonban az egyéniségé a főszerep, és a „minden lehetséges” korában vagyunk. Ez azt jelenti, hogy mivel ma szinte mindenkinek megadatik, hogy az internet által megteremtse a saját zenei szubkultúráját a saját nappalijában, ezért mindenki zenei ízlése egyedivé válik, a körülötte zajló zenei eseményektől függetlenül. Ez pedig egy egészséges komfortzónát jelent – beleértve minden előnyével és hátrányával, mivel esélyes, hogy így elzárkózunk a környékünkön megvalósuló élőzenei eseményektől.
– Ezek alapján nyilvánvaló, hogy a zene is egy termék a piacon. Habár az individuális igényeinkre szeretnénk támaszkodni, hallgatóként mégsem olyan egyszerű feladat kiigazodni a hatalmas kínálatban. Az ember talán szkeptikus azzal kapcsolatban, hol találja önmagát ebben. Előadóművészként ezt hogy látod?
– Soha nem volt ennyire nehéz egy előadóművésznek megtartani az inividualitást, a közönségből azokat az embereket, akik nem csak passzívan ülik végig az előadást. Valahogy ki kell őket billenteni ebből, és bebizonyítani nekik, hogy ez egyébként egy nagyon jó szórakozás. Ez a jelenség ma kihívást jelent az előadónak és a hallgatónak egyaránt. Minden ott történik a fejben, a zenei kódolásban, és azon kell dolgozni, hogy átmenjen ez az üzenet. Erre törekszem én is.
– Van erre valamilyen bevált módszered?
– Nekem a zene szent dolognak számít, egy misztérium, egy alaktalan dolog, ami mégis elképesztő formákat tud ölteni. Azon vagyok, hogy a saját előadó-művészetemet csiszolgassam. Hosszan tartó folyamat, míg az ember eléri a megfelelő hangzást. Viszont megéri, mert ennek a gyümölcse az, hogy az emberek képesek különbséget tenni a felvett és élőzeneközött. Élőben a zene teljesen más, hallani a felhangokat, a felvételeken viszont nem. Így egy szimfonikus zenekar olyan hangzásvilágot tud teremteni a maga színpompájában, amit megéri megtapasztalni.
– A tömeg mint egy egység az előadó szempontjából nehezen befolyásolható vagy mozdítható ezen a téren. A koncertemre van, hogy csak kevesen jönnek el, de azok, akik ott vannak maximálisan figyelnek, és velük szinte mindig egy kiscsoportos beszélgetéssel zárul a koncert. Ha a tömeg nem mozdul egyszerre, akkor kiemelkedik belőle néhány ember, akik aztán „eljutnak a saját maguk szabójához”, aki ez esetben én vagyok. Én pedig azon dolgozom, hogy ezt a „szabóságot” megpróbáljam tökéletesíteni és több dologból összegyúrni. A klasszikus zene számomra egy teljesíthetetlen küldetés abból a szempontból, hogy bebizonyítsam, hogy mindenhol és mindenkor megteremthető érték tud lenni – függetlenül attól az elitizmustól, amit köré építettek. Mostanában megint komolyabban foglalkozom a jazzel. Nagyon érdekel a nyelvezete, és keresem azokat a módokat, amelyek alapján ki tudnám magam fejezni benne. Nyilván érződik a jazzből egyfajta kötetlenség a klasszikus zenéhez képest, és ebből az improvizáción keresztül varázslatos pillanatok teremtődhetnek.
Ha például J.S. Bach D-mollzongoraversenyét, Beethoven utolsó szonátáját, vagy Rachmaninov Corelli variációit vesszük alapul, a legnagyobb hátrányuk a mai korral szemben a terjedelem. Valamennyiük legalább 15–30 perces alkotás, amit nem mindenki képes befogadni.
– Zongoraművészként a te befogadóképességed e téren mennyire tág? Mennyire élvezhető egy-egy ilyen hosszabbra sikerült mű?
– Ha az időm engedi, szívesen meglepem magam egy nyári estén egy másfél órás A. Bruckner-szimfóniával, ami már tényleg tömény puncsos süteménynek számít a komolyzenében. Olyannyira, hogy sokszor úgy érzem, hogy ez már szinte nekem is sok. Viszont én ilyenkor mindig hálás vagyok, hogy megtapasztalhatom teljes egészében. Nagyon szeretem megközelíteni ezeket a végleteket.
Mindig vannak olyan művek vagy részek, amik közelebb állnak az emberhez, amiktől kicsit „el lehet szállni”, és vannak, amik távolabbinak hatnak. Én úgy gondolom, hogy nem kell mindent szeretni, viszont ahhoz is kell egyfajta bátorság, hogy ezt felvállaljuk. Mindent összevetve, még ha vannak is olyan részek egy műben, amik annyira nem a kedvemre valók, a végén mindig kiderül, hogy mit is akart mondani a szerző, mindig értelmet nyer egy egészként, szinte verbális kommunikációvá, szöveggé alakul. Ez a jelenség akkor tűnt fel számomra, amikor magam is a terjedelmes darabokkal küzdöttem mint hallgató és előadó. A tapasztalat és a gyakorlatiasság rádöbbentett arra, hogy a mű hosszának összhangban kellene lennie azzal az érzelmi extázissal, amit az egyén a mű elhangzása után kap. Felmerül a kérdés, hogy a cél ad-e értelmet, vagy maga az út.
– Ez úgy hangzik, mintha a zene hangokba burkolt mesélt történet lenne, vagy egyfajta impresszió, ami behúz egy hangulatba...
– A zene minden egyes emberben érzéseket kelt. Mi már nagyon sokszor nem a zenét hallgatjuk, hanem egy üzenetet, amely a korral árnyaltan, individuálisan változik. Ez pedig azért érdekes, mert ennek valójában nincs köze sem a dallamhoz, sem a harmóniához, sem a ritmushoz, sem az érzéshez. Olyan, mintha állandó jelleggel egyetlen mondatot látnánk leírva, ahogy ez Mozart egyik levelében is olvasható: „Megírtam végre a szimfóniát, és egyszerre hallom az elejétől a végéig, mindent egy időben.” Azaz nem hangokat hall sorjában, lineárisan, hanem ellenkezőleg, vertikálisan, és ebből van egy össztapasztalata. Mint amikor visszaemlékezünk a gyerekkorunkra, mely egyidőben hozza a régi és az új érzéseket. Ez a bizonyítéka annak, hogy a szóbeli kifejezésmód és az érzelem egyfajta összegzésként, elvont kódnyelvként jön létre az emberben. Hallgatás közben ezt az összhatást tapasztaljuk meg, és ha ez összeáll, személyes élményként könyveljük el.
– Már gyerekként is ennyire elhivatott voltál a zene iránt?
– Gyerekként sokat gondolkodtam, hallgattam, emberekkel beszélgettem, de nagyon szerettem például kikapcsolódásképp Rejtő Jenőt is olvasni – lenyűgözött a kifinomult humora. A főiskolán már sokkal mélyebbre megy az ember a zongorázás terén – ott kezdődött a megszállottságom a konkrétumok felé: hogy a technika ne legyen elmosódott, ne legyen zajos, hanem konkrét, észlelhető. Az, hogy minél idősebb lettem, és minél nagyobb impulzusokat kaptam a zene által, és hogy szélesítettem a látókörömet, állandó gondolkodásra késztetett. De voltak mélypontjaim, mint bárki másnak.
Kérdéseket tettem fel. Például, hogy egy mű többszöri meghallgatása miért nyújt teljesen ellentétes élményt? Első ízben nem tetszik, majd legközelebb valamiért mégis, és elkezdem érteni. Vajon mi változott? Ő miért így játssza? Ugyanabból a kottából játszunk, mégis egy olyan ívvel köti össze a dolgokat, amiket én nem tudtam, miért van ez? Miért kötötte össze? Miért ezt kötötte össze? Elkezdtem tehát sokkal jobban beleásni magam a harmóniába, ritmusba, dallamokba, szakaszokba, formákba, és rájöttem, hogy meg kell értenem mi is rejlik a kis pontocskák, vesszőcskék, szavacskák és taktusvonalak között.
– És rátaláltál a válaszokra?
– Fokozatosan megtanultam, hogy egyetlen út vezet a célhoz: hogy abban a pillanatban, amikor elcsendesedik a közönség, és én leülök a zongorához, tökéletesen kell ismernem a művet, hogy általa át tudjak adni valamiféle esszenciát. Azt, amit az én fordításomban képvisel ez a mű, és amit jobb esetben még meg tudok toldani valamivel. Ez egyfajta egyedi értelmezés. Úgy érzem, meg kell tanítani az embereket zenét hallgatni, és meg kell őket győzni arról, hogy nagybetűsen meghallgatni valamit még ma is érdemes.
