Zalka Lóránt (45 éves, Bős) a bősi alapiskolában dolgozik. Interjúnkban sok olyasmit mond, amiben semmi különleges nincs, mégis kiveri a biztosítékot. Például hogy húsz éve keresi a rossz gyereket az iskolában, de nem találja.

A gyerekek imádják Zalka Lórántot, a tűzbe mennének érte. Egyik tanítványa mesélte, hogy az ő osztályával csodát tett: az összes gyereket rávette az olvasásra. Lóránt húsz év tanítás után most egy év fizetetlen szabadságot kért. Ez sem szokványos, hogy valaki meglépje ezt a lépést. Pedig szíve csücske az iskola, nem tudja elképzelni az életét gyerekek nélkül.

zalka-indito.jpg
Zalka Lóránt a bősi alapiskola igazgatóhelyettese, történelemtanár, a Vízsodorta históriák című történelmi rövidfilmek alkotója, vőfély, cserkészvezető, civilben háromgyerekes apuka, aki mindig kiáll a hite, a nézete, és a tanítványai mellett.

– Mit szóltak a kollégák ahhoz, hogy egy évig töltekezni fog?

– Amit tavaly csináltam, azt a legtalálóbban bűvészmutatványnak lehet nevezni. Igazgatóhelyettes voltam, heti tizenkét órában tanítottam, a hétvégéken pedig vőfélykedtem. Közben elvégeztem egy vezetőképzést Komáromban, mellette a Vízsodorta históriákat forgattuk a kollégámmal – egy ilyen sorozatot máshol egy egész stáb csinál. Előfordult, hogy éjjel fél egykor estem haza, a kisfiam pedig azzal várt: „De apa, megígérted, hogy elviszel biciklizni”. Így hát fogtam magam, és elvittem őt az éjszaka közepén biciklizni. A járőröző rendőr nem hitt a szemének, mikor meglátott bennünket. Akkor már tudtam, hogy muszáj behúzni a kéziféket, ezért elhatároztam, hogy egy év fizetetlen szabadságra megyek. A pedagógusoknak joguk van tíz év után fizetetlen szabadságot kérni. Én szeretném, ha az elkövetkezendő év csak rólam és a családomról szólna, de munka nélkül sem maradok: gyorsmenetben forgatunk tovább a barátommal, Kósa Lőrinccel. Kettőnk közül ő az operatőr, én (mivel történelemtanár vagyok) a történelmi hátteret szolgáltatom.

– Milyen érzés falun tanítani?

– Bős most már város, kérem szépen! Én falusi gyerekként születtem, s városiként fogok meghalni! Nagyon szeretem a szülőfalumat: és a gyerekeket és az iskolát is szeretem. Vannak ugyan hátrányos helyzetű tanulóink, de kevés az igazán nehéz eset. A létszámcsökkenés – ahogy minden iskolát – minket is érint, de van ebben jó is. Igaz, hogy nincsenek harmincfős osztályok, de vannak helyettük tizenhat-tizennyolc fős tanulókörök. Az osztály ma olyan, mint egy nagy család! Régebben ilyen kis csoportokban oktatták a nyelveket, hogy hatékonyan menjen a tanítás. Amikor idegenek megtudják, hogy mivel foglalkozom, rávágják, hogy nem lennének a helyemben, mert a mai gyerekekkel nem lehet bírni. Ez egy tévhit! Én húsz éve keresem a rossz gyereket, de a mai napig nem találtam meg. Persze, az is lehet, hogy rögtön a legjobb iskolát választottam, mert Bősön maradtam.

Egy tanár, aki tűzön-vízen át a gyerekek érdekeit védi! Miközben hallgatom, végig az jár a fejemben: Milyen kár, hogy nem lehettem a tanítványa! A nézeteit – ahogy ő fogalmaz – sokan szélsőségesnek tartják, ám ő csak rendületlenül az igazat mondja.

– Pályakezdő fiatalként nem vágyódott el? Ma a fiatalok zöme legszívesebben világgá szaladna, a hűséget, a szülőföld iránti ragaszkodást kevesen ismerik.

– Az elején az idősek egy emberként mondogatták nekem, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. Most már tudom, hogy én soha nem akartam próféta lenni. De büszke vagyok arra, hogy az elveim és a nézeteim húsz év alatt sem változtak! Persze, az iskola egyre inkább a termeléshez hasonlít, nem más, mint teljesítményhajszolás, bürokrácia és papírhalmaz. Hogy értsük: amihez régebben elég volt húsz nyomtatványt kitölteni, ahhoz ma már hatvanat kell.

– És a pedagógusoknak ez így megfelel?

– Á, dehogy. Ám sokaknak igen. Nemrég részt vettem egy képzésen, ahol negyven pedagógus jött össze. Kilenc órakor kezdődött az előadás, de tizenegykor már mindenki sóhajtozott, és az óráját nézte. Az előadó fél tizenkettőkor bocsánatot kért, amiért ennyire elhúzta az előadást. Bennem felment a pumpa, felálltam, és hátra fordultam: „Kedves kollégák, maguk itt mindannyian tanítók! Hogy várhatják el a gyerekektől, hogy reggel nyolctól délután kettőig megüljenek, ha önök két órát sem bírnak ki?” A tanítók persze keresztülnéztek rajtam, és az expozémnál ezerszer jobban érdekelte őket az ebédre érkező pizza.

– Nyugtasson meg: ugye azért még vannak lelkes pedagógusok?

– Igen. Vagyunk néhányan, akiknek szívügye a gyerek. És ott van mellettünk a derékhad, akiknek mi adjuk a feladatokat, s ők szorgosan elvégzik azokat. Aztán ott vannak azok a kollégák, akik 13.59-kor már a kapuban állnak, mert letelt a munkaidő. Miért is ne, hisz nekik senki nem fizeti ki a túlórát! Pedig az igazi pedagógus nem fillérezik, mert elhivatott. Én például kosárlabda-szakkört is vezetek, s ha csak három gyerek marad ott délután, akkor annak a háromnak tartok órát. Rajtam is múlik, hogy mi lesz belőlük.

Éjjel fél egykor estem haza, a kisfiam pedig azzal várt: „De apa, megígérted, hogy elviszel biciklizni”. Így elvittem őt biciklizni. A járőröző rendőr nem hitt a szemének, mikor vígan elkerekeztünk előtte.

– Miért ilyen motiválatlanok a tanárok? A fizetés miatt?

– Pár éve megkérdezték tőlem, hogy milyen fizetéssel lennék elégedett, mire azt feleltem, hogy örülnék, ha néhanapján keresnék egy négy számjegyű összeget. És most már majdnem ott tartunk! Ám én annak a kollégának, akinek az osztályában márciusban is az lóg a faliújságon, hogy „Újra az iskolában!”, biztos, hogy nem adnék ennyi pénzt.

– Miben mások a mostani gyerekek, mint a tíz-húsz évvel ezelőttiek?

– Ugyanolyanok, mint mi voltunk, de a mi időnkben még nem volt internet, emellett mi 2020-ban az elvált szülők gyerekeit is tanítjuk. A bősi alapiskolában most 26 százalékos ez az arány, de egy év alatt 4 százalékot nőtt. Ezekkel a gyerekekkel külön kell foglalkozni, sokkal ragaszkodóbbak a többieknél. Zömük az édesanyjával él, nincs mindegyik előtt reális apakép. Ebből a szempontból óriási hátrány, hogy a pedagógia elnőiesedett, hiszen nagy szükség lenne férfi tanítókra! Ám ezt a problémát is a szőnyeg alá söpörjük. Sok esetben még mi sem tudjuk, hogy kinek váltak el a szülei, csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor egy törvényes képviselő helyett kettőt kell értesíteni. És vissza is kanyarodtunk oda, hogy miért kell 20 helyett 60 papírt kitöltetni!

– Hogy látja a tanárok státuszát? Pont a vírushelyzet alatt döbbent rá sok szülő, hogy milyen nagy szükség van rájuk és az áldozatos munkájukra.

– Mindig elszorul a torkom, amikor a legidősebb generáció azt mondja nekem, hogy: „Tanító úr!” Mára szolgáltatóvá váltunk. A szülőnek pedig sokszor a megőrzés is elég. Erről fog szólni a júniusi iskola is, aminek minimális lesz a pedagógiai hozadéka. Nem lesz más, mint szervezett megőrzés. Ami viszont mindenképp pozitív, hogy a gyerekek találkozni fognak – s bár nem ölelkezhetnek és pacsizhatnak, végre újra együtt lehetnek, és együtt nevethetnek.

Pár éve megkérdezték tőlem, hogy milyen fizetéssel lennék elégedett, mire azt feleltem, hogy örülnék, ha néhanapján keresnék egy négy számjegyű összeget. És most már majdnem ott tartunk! Ám én annak a kollégának, akinek az osztályában márciusban is az lóg a faliújságon, hogy „Újra az iskolában!”, biztos, hogy nem adnék ennyi pénzt.

– Mit gondol: mitől lesz valaki jó tanár?

– Egyszer meghívtak a Mesterségem cíMerre? rendezvényére élő könyvnek. Ennek az a lényege, hogy a különböző szakmák képviselőivel ellátogatunk a középiskolákba, ahol a diákok „kikölcsönözhettek bennünket”, azaz beszélgetünk a szakmánkról. Szerényen üldögéltem ott az orvosok, mentősök, jogászok között – ők sokkal népszerűbbek voltak a tanítónál, hiszen velünk mindennap találkoznak a gyerekek. Végül odajött hozzám két gimnazista lány, s közölték, hogy ők mindenképp pedagógusok szeretnének lenni. Szuper! És milyen közösségi tevékenységet végeztek a falutokban? Énekkar? Nem. Bábszínház? Nem. Amatőr színjátszás? Nem. Csemadok? Nem. Cserkészcsapat van? Nincs. Mondom lányok, akkor ti nem is lehettek tanítók, hiszen nem csináltok semmit! A jó tanár a közösségért is dolgozik, másképp nem tud célt érni. Nekem például minden pedagógiai módszerem a cserkészetből indult ki.

– A mai gondolkodás más. A fiatalok többsége nem érez késztetést arra, hogy a közért dolgozzon...

– Ilyenkor mindig a republika szót szoktam elemezni, ami azt jelenti, hogy köztársaság, tehát közügy. Éppen száz éve annak, hogy feldarabolták a szép Magyarországot, s ez pont amiatt történt, hogy a kollektivizmust felváltotta az individualizmus – azaz megszűnt a közügy. Persze, csapódtak hozzá más tényezők is, de valójában minden problémánk ebből indult ki.

– Ha már a történelemnél tartunk: hogy lehetséges heti egy órába besűríteni egy ezeréves történelmet?

– Amikor Napóleon megkérdezte a külügyminiszterét, Talleyrand-ot, hogy „A magyarokkal mit csináljunk?” – a ravasz Talleyrand azt felelte, hogy „Vedd el tőlük a múltjukat, aztán azt tehetsz velük, amit akarsz.” Ebben az országban vajon nem ez zajlik? Míg Magyarországon a gyerekek heti három órában tanulják a történelmet (és kötelezően érettségiznek belőle), addig itthon heti egy óra áll a rendelkezésünkre. Ez úgy gondolom, mindent elmond. Az állam azt akarja, hogy a magyar diákok ne is ismerhessék meg a történelmüket. Ha nem fogod tudni, hogy honnan jöttél, azt sem fogod tudni, hogy ki vagy és mi a te értéked. Én a szlovákból fordított tankönyveket például ki sem osztom: ott porosodnak a raktárban. Inkább Magyarországról szereztem helyettük tankönyveket, és azokat viszem be az óráimra.

lori-2_0.jpg

– Hogy néz ki az ön történelemórája? Milyen módszerekkel dolgozik?

– Ha belépek az osztályba, megkövetelem, hogy mindenki felálljon, kihúzza magát... Persze én is vigyázban állok. Ez a néhány másodperc az elkövetkező negyvenöt percre nagyon is meghatározó. Ha jól elő van készítve az óra, egy szempillantás alatt eltelik. Waldorf-iskolából átvett füzeteket használok, s a gyerekek minden anyaghoz illusztrációkat készítenek. Aki a rajzban kevésbé ügyes, az ollózhat is – ezeket a kreálmányokat ragasztványnak neveztem el. Ilyen szó nincs ugyan a magyar szókészletben, de ha valaki megkérdezi a bősi gyerekeket, hogy melyik a ragasztványos füzet, akkor azonnal rávágják, hogy a töri. Fontosnak tartom, hogy a gyerekek szép és esztétikus füzeteket vezessenek, hiszen ezekből tanulnak. Külön büszke vagyok azokra a tanítványaimra, akik a kilencedik végén összekapcsolják a régi füzeteiket, és ezzel csinálnak egy gyönyörű könyvet. Ami pedig a tananyagot illeti, gondosan válogatok. Fontos, hogy mit emelünk ki, mit írunk zölddel – a hetediktől kezdve pedig ráállok a magyar történelem oktatására. Az órákon gyakran vetítek filmeket, amit két percenként leállítok, és magyarázatot adok a látottakhoz. Az audiovizuális oktatásnál az anyag szinte megelevenedik a diákok előtt. S ez a tanár magyarázatával, plusz a ragasztványos füzettel kombinálva úgy gondolom, hatékony módszer! Ugyanakkor be kell látni, hogy a történelem sem érdekelhet mindenkit. Ha az osztály hetven százaléka érdeklődve figyel, az már jó. Ha a gyerek csak három fontos mondatot elvisz az órámról, már megérte!

– Pedig ön tényleg mindent megtesz a diákjaiért. Ha jól tudom, az iskolaújságot is ön koordinálja...

– Igen: épp most készítjük a trianoni évfordulóra az első internetes számunkat. Különben az iskolaújságnak is kalandos története van! Húsz évvel ezelőtt kerestek meg az akkori nyolcadikosok. Kapásból elutasítottam őket, kezdő tanár voltam és az informatikához sem értettem. Mit csináltak erre a gyerekek? Kézzel, manuálisan elkészítették az első számot! Én fénymásoltam nekik az irodában ötven példányban, s tíz koronáért árusították. Akkora negatív kritikát kaptak a tanároktól, hogy azt elképzelni sem tudja! Erre én megint felhúztam magam – és mivel nem volt még elég dolgom a világban –, úgy döntöttem, hogy együtt belevágunk.

– S mi történik, ha a diák nem tanul? Nehéz elképzelni önről, hogy ötösöket osztogat...

– Nekem volt egy nagyon jó tanítómesterem, mégpedig a nagymamám. Hét osztályt végzett a mama, de mindig azt mondta: „Kisfiam, csak senkit ne buktass meg!” Később jöttem csak rá, hogy mennyire igaza volt. Az ötös a pedagógust is minősíti. Nem értem azokat a kollégáimat, akik már a hatodik ötöst írják be a gyereknek: vajon nem látják, hogy maguknak is írják? Egyszer megmentettem a bukástól egy srácot angolból – úgy, hogy én magam sem tudok angolul. Mondtam neki, hogy: „Gyere pajtás, megtanuljuk!”, és délutánonként foglalkoztam vele az udvarunkon. A gyerek egyes dolgozatot írt. Az angolos kolléganő pedig dicsekedve elújságolta, hogy a srác milyen jól teljesített. Mondom, szuper!

Aki a rajzban kevésbé ügyes, az ollózhat is – ezeket a kreálmányokat ragasztványnak neveztem el. Ilyen szó nincs ugyan a magyar szókészletben, de ha valaki megkérdezi a bősi gyerekeket, hogy melyik a ragasztványos füzet, akkor azonnal rávágják, hogy a töri.

– Fontosnak tartja a rendszeres számonkérést?

– Igen. Ám nem kell mindig osztályozni. Sokszor jóval többet ér egy dicséret, amit a gyerek aznap hazavisz. Mert bármi történik az iskolában, azt a gyerek hazaviszi, sőt: az egész család hangulatára rányomja a bélyegét. Sokszor a tanár is hibázik, és a gyerektől is tudni kell bocsánatot kérni. Egy kedves kollégám például a múltkor bocsánatot kért a diákjától az osztály előtt. Nincs ennél szebb dolog! Az ilyet a gyerek egy életre megjegyzi.

– És milyen tapasztalatai vannak a szülőkkel? A mai szülők már nem a régi tekintélytisztelő szülők...

– Ahogy a gyereket, úgy a szülőt sem kell szidni! Gondoljunk csak bele, hogy az a szülő mennyit dolgozik a családért! Persze, van olyan, hogy a szülő hirtelen haragból beront az iskolába, és számonkéri a tanárt, de nem jellemző. Én eddig három osztályt vittem végig kilencedikig. A végzős szülői értekezleten elmondtam a szülőknek, hogy amit az elmúlt öt évben tőlük kaptam, azt sem kilóban, sem méterben nem lehet mérni. A szemem sarkából láttam, hogy könnyeznek. Én is meghatódtam, ezért gyorsan elköszöntem tőlük. Könnyek között ültek a padban tovább.

– Ha a sors is úgy akarja, az oktatás szeptemberben indul be csak gőzerővel. Hogy látja, mekkorák lesznek a hiányosságok?

– Márciusban, amikor az egyik pap barátomnak elújságoltam, hogy elkezdődött az online oktatás, az atya csak ennyit mondott: „Lóri, nem gondolod, hogy sok tanító már eddig is távoktató volt?” Szerintem a karanténban töltött hónapokat a hasznunkra is tudnánk fordítani: az oktatás 20-30%-a nyugodtan maradhatna az online térben! Például tarthatnánk online a szülői értekezleteket, az otthon maradt gyerekek pedig az interneten keresztül bekapcsolódhatnának az iskolai munkába. A fizikai jelenlétet ugyanakkor nem pótolhatja semmi! A gyerekek és a tanárok is fognak örülni egymásnak szeptemberben. Rájönnek majd, hogy milyen szép is az, hogy megint hatkor ébredhetnek, s újra rendszer lesz az életükben.

lori-3.jpg

– Ha tehetné, melyik tárgyakat venné ki az órarendből?

– Én hívő ember vagyok, ezért megreformálnám a hitoktatást! Az iskola helyett átvinném a templomokba, felekezetekhez tartozó közösségi házakba vagy a csöndes kertekbe. Gyerekkoromban szalézi szerzetesek jártak le hozzánk titokban a plébániára: fociztunk, filmet néztünk és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy ministrálunk. A legjobb módszer volt! Második körben a szlovák nyelv és irodalom óraszámot csökkenteném, a szlovák számunkra ugyanolyan idegen nyelv, mint a lengyel. Ma hiába sóznak rá heti öt-hat óra szlovákot a gyerekre, a végén mindig az kerekedik ki belőle, hogy a diák jobban tud angolul! Talán még a technikai nevelést említeném: ha az iskolának nincs rendes műhelye vagy kertje, semmi értelme nincs. Az egyik hetedikes könyvben például szerepel egy kapa fotója, s alá van írva, hogy „a kapával végzett munkát kapálásnak nevezzük”. Ezt a könyvet szoktam én elrettentő példaként mutogatni.

– S mi a véleménye a rengeteg különóráról? Nincsenek már a diákok így is túlterhelve?

– Sajnos, a különórákat szintén a teljesítményközpontúság hozta magával. Persze, az iskola szégyene is, hogy ezekre az órákra egyáltalán szükség van, hiszen az oktatás az iskola dolga. Ám ez az ország egy olyan ország, ahol a tavaszi szünet télen van, a hármast pedig úgy hívják, hogy dobrý–jó. Tehát ha a gyerek hármast kapott, akkor nyugodjon meg, mert „jó” jegyet kapott, s még csak véletlenül sem közepest. De ez már megint csak az én szélsőséges véleményem.

– Végezetül: mik a tervei, ha letelik az egy év? Visszatér majd a tanításhoz?

– Persze, hogy visszatérek, hiszen én pedagógus vagyok, ehhez értek a legjobban. Pedig néha olyan volt a tanítás, mint a vadszelídítés. A távozásom után biztosan azt rebesgetik majd, hogy „a Lóri kiégett“. Pedig szó sincs róla, csak egy évig mást kell csinálnom.

Olláry Ildikó

 

Fotó: Cséfalvay Á. András

Kapcsolódó írásunk: Rossz a gyerekem?

web-bannerek-hirlevel-01_1.jpg

Olláry Ildikó