,,Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek..." – Interjú Zalka Lóránt pedagógussal

Indul az iskola, munkába áll a tanító. Akit most kérdezünk, egy férfi tanító, aki lassan ritkább az iskolák falai között, mint a fehér holló. Pedig szükség volna rájuk, mert a világ kétpólusú. Zalka Lóránt bősi pedagógust kérdeztük.

Zalka Lóránt (46) Bősön tanít. Emellett cserkész, vőfély, régiójának hű krónikása. Három gyereke van: Hunor 12, Csongor 16, Virág 19 éves. Tavaly jelent meg Zalka Lóránt második könyve, melynek címe: Kilépni! Az írások nagy része azt fejtegeti, hogy miként lehet(ne) kilépni az embernek a saját, kényelmes komfortzónájából, de ízelítőt ad tanítói módszereiből, cserkész világlátásából is.

Zalka Lóránt

– Lelkes pedagógus vagy, rengeteg gyerekkel körülvéve. A feleséged is pedagógus. Ő hogyan tudja megőrizni annyi év után is a lelkesedését?

– Egy vendéglő falán olvastam az alábbi bölcsességet: Attól, hogy egy gyertya meggyújtja a másikat, még nem veszti el a fényét. Én ezt tapasztalom magamon pedagógusként. Minket ez a hivatás feltölt. Persze, nekünk is fáradoznunk kell a nap folyamán azért, hogy valami visszajöjjön. A feleségem is pedagógus, egy iskolában dolgozunk. Mindketten szeretjük a munkánkat. A feleségem nő, én férfi vagyok. Én nem szeretem hazavinni a munkahelyi gondokat, ő viszont igényt tart arra, hogy elmondhassa, mi minden történt aznap vele. Holott én is ott vagyok. Miután ezt elmondja, megnyugszik, és ez így jó.

– A szakma elnőiesedett, közben az apák is jócskán eltűntek a családok életéből. Azt mondják, ezért is nagy baj, hogy hiányzik a férfiminta az iskolából. 

– Minden évben végzek egy név nélküli felmérést. Megkérem az osztályfőnököket, mondjanak egy számot, hány elvált szülő gyereke jár az osztályba. Eddig a rekord 11 volt a 19-ből. Volt olyan év, hogy a gyerekek 25 százaléka külön élő családokból származott. Ilyen szempontból egyre nehezebb a pedagógusnak, egyre több apa nélkül felnövő gyerek néz velünk szembe. 25 évvel ezelőtt ilyesmikkel nem kellett megküzdenünk – mert ez bizony küzdelem. Magyarórán elemzem a mondatot a táblánál, történelemórán felírok három évszámot, a gyerek meg néz ki a fejéből, s egyáltalán nincs jelen. Nem egy gyerek, sok gyerek. Mi itt próbálhatunk különböző pedagógiai módszereket alkalmazni, speciális pedagógusok is érkeznek az iskolába, de a megoldás kulcsa nem a mi kezünkben van.

– Sok gyereknek nincs apaképe. Mit tud ebből a teherből átvenni az iskola?

– A mi iskolánk ügyel arra, hogy legyenek férfi pedagógusok. Mert ez nagyon fontos. Minden férfi kollégám betyárosan megállja a helyét, elvégzi a munkáját; és bizony a fiúk felkapják a fejüket, ha férfi kolléga szól hozzájuk. Főleg kamaszkorban.

Magyar iskola vagyunk. Próbáljuk hangsúlyossá tenni a nemzeti érzületet, az erkölcsiséget, és tartást adni. A fiúkat megtanítjuk vigyázzban állni, kezet fogni. 

– És sikerül?

– Ez nem rövid távú feladat. A fiúk lehajtják a fejüket. Talán a kézfogásuk még lehet erős, de hogy nem emelik fel a tekintetüket, az szinte biztos. Alányúlok az állának, nézzen fel bátran. És ezt megpróbáljuk a következő órán is. Meg a következőn. Mindenkinél, a lányoknál is. Tanuljanak meg kezet fogni. Ki nyújt először kezet kinek, hogyan mutatkozunk be. Ez persze nincs a történelemóra tantervében, pedig fontos, hogy valaki ezt is megtanítsa a következő generációnak. Ha nincs apa, akkor ez a feladat ránk, férfi pedagógusokra hárul át. A szociológusok azt mondják, hogy a hiányzó apák társadalmában élünk. Az apa kamionsofőr, s kint dolgozik Németországban, kéthavonta hazahoz egy csomó pénzt, de két hónapig nincs otthon. Nincs benne a gyermekei életében, ezért elidegenednek egymástól. S ezek a gyerekek szomorúak. Annak ellenére, hogy jó közösségben, az iskolában, átragadhatna rájuk a vidámság. A gyermek reggel beül a padba, és még a harmadik órán sincs lélekben jelen.

– A pedagógusnak mi jelenti az elismerést?

– A munka adminisztratív része a legnehezebb: kimutatásokat, statisztikákat kell kitölteni, még a jegyeket is több helyre kell beírni. Ezek nagyrészt feleleges dolgok. Számomra az a legnagyobb elismerés, ha csengetéskor a diák felsóhajt: Már vége? Ez a legnagyobb díj, amit kaphatok a munkámért. Az pedig, hogy bemegyek egy órára, nem csupán hatalom, hanem felelősség is egyben. Nem mindegy, mi hangzik el az órán. Ha butaságot mondok, akkor 30 gyerek butaságot visz haza. Ha igazságot teszek egy ügyben, azt az igazságot 30 gyerek teszi magáévá. Ezért hatalom az, amit a tanító mond.

– Véleményed szerint mi a tanító feladata?

– Én ősszel bemegyek az iskolába, jön az első óra, a második; s ahogy én, úgy a többi kollégám is a jó felé próbálja irányítani a gyerekeket. Esküt tettünk, nekünk ez a feladatunk. Megmutatjuk nekik, melyik útra lépjenek rá, az út szűk, néha köves, de ezen kell haladni. Mire a gyerek azt mondja: De tanító bácsi, a világ nem így működik... A világ sokkal véresebb, sokkal kegyetlenebb. Erre viszont nehéz jól válaszolni. Azt tudom csak nekik mondani, hogy maradjunk itt, mert ez a mi földünk, itt tegyük a dolgunkat, és legyünk jók egymáshoz. A családban, az iskolában, a barátokkal...

– Három szép gyereked van. Milyen az, mikor a pedagógus édesapa? Aggódó vagy?

– Szerintem az idősödő édesapa az aggódóbb. Harmincévesen még nem aggódtam, de jó mestereim voltak. Az egyik pap barátom, Albán József szokta mondani: „Áldd meg a gyerekeidet, a te apai áldásod mindennel felér.” Én lakodalmakban is teljesítek mint vőfély, és ritkán – húsz alkalomból egyszer –, de azért megtörténik, hogy a szülői háznál a szülő megáldja a háztól elmenő gyermekét. Keresztet rajzol a homlokára, megöleli. Ettől mindig elérzékenyülök. Aztán, ha hajnalban hazamegyek, bemegyek az alvó gyerekeimhez, és csak egy láthatatlan keresztecskét rajzolok feléjük... Úgy érzem, ez szép dolog. Hit nélkül számomra is sötét és zavaros lenne ez a mai világ. De így nem az.

– A Covid–19 alatt jelent meg a második könyved. Mit szerettél volna vele itt és most elmondani? Egyáltalán: mit üzen ma egy pedagógus?

– A könyvemben is azt írom, hogy ha nincs jelen az iskolában a szeretet, akkor nincs értelme reggel bemenni az iskolába. Mindegy, hogy éppen új munkafüzeteket kaptunk, vagy majd délután focimeccset nézünk a nagy kivetítőn. Akármennyi európai uniós támogatás érkezhet egy iskolába, szeretet nélkül mit sem ér. Ha nem vibrál ott a szeretet, állhat a sarokban a gyertya, mégis sötét van. Egy éve, tanévkezdéskor azt mondtam a kollégáimnak, hogy a vírus kártétele miatt az elkövetkező tanévben velünk több probléma lesz, mint a gyerekekkel. Tudnivaló, hogy a felnőttek világában mindig több probléma van, mint a gyerekek világában.

Könyvemben arra szerettem volna buzdítani a kollégákat, hogy legyen jelen a pedagógiában az igazság, az egyenesség és a szeretet. Nem vagyok én bölcs, de le kellett írnom, amit érzek.

– A könyvedben olvashatunk az 5 M elméletéről. Ez mit takar?

– A személyiséget a 4 M tartja össze: mozgás, művelődés, meditáció (imádság), munka. Ha a négy közül valamelyik hiányzik, akkor szerintem nem teljes az ember. Aztán rájöttem, hogy ez így még nem egész. És így született meg az ötödik M: a mosoly. A vidámság. Mert veszélyes az, amikor kizárólag csak a meditáció fontos nekünk, és minden mást hanyagolunk: így imádkozó sáskává válunk. Vagy: néha elfásulok, hogy nem mozgok eleget, vagyis hiányzik az életemből a sport, hiába van meg a másik négy M. Nosza, irány a tornaterem! Munkát meg ad minden ház körüli teendő. De mi van, ha életünkben a művelődés van túltengésben? Könyvtárakban vagy kutató laborokban ücsörgünk? Ez csak az elmélet síkja. Mi lesz a gyakorlattal? A lelki dolgokat sem hagyhatjuk ki az életünkből. Mert ha kihagyjuk, olyanok leszünk, mint a száraz gallyon a falevél. Ez az én elméletem, valósítsa meg, aki tudja. Amikor megjelent a második könyvem, mondtam a srácoknak az Új év, új tűz cserkésztalálkozón: írtam két könyvet, nekem most már ezek szerint kell élnem! Mert erre csak utólag döbbentem rá. És ha csak egy dolgot csinálok másként, mint amit leírtam, már nem vagyok hiteles.