Elég csak felemelni a tekintetünket a mobilunkból (na, ez az), körülnézni, és máris látjuk, hogy hogyan élünk. Szállj fel egy tömegközlekedési eszközre – tízből kilenc ember a mobiljába mélyed.
Menj el egy előadásra – legalább egy mobil megszólal az alatt az egy óra alatt, és sok ember nem bírja ki azt az egy órát sem, hogy rá ne pislantson az okostelefonjára. Menj be egy osztályterembe – a diákok nemcsak a szünetekben, hanem az óra alatt is mobiloznak. Pedig az iskola házirendje kimondja, hogy a mobilt csak sürgős esetben lehet elővenni a táskából. Csak épp ezt senki nem tartja be, még a tanárok se: az iskola a fejpénzből él, s úgymond nem szekálja feleslegesen a gyerekeket.
A tanároknak sincs energiájuk állandóan figyelmeztetni őket. Jobbik esetben. Rosszabbik esetben már a tanár is a neten lóg – ilyen is van! Menj el egy játszótérre, s ha találsz ott szülőt a hintázó csemetéjével, akkor az a szülő úgy hintáztatja a gyermekét, hogy közben mobilozik. Gyermekének be nem áll a szája, de szavai nem találják meg az édesanyját. A középiskolás diáklány gyakorlatra megy az óvodába, s mit csinál a megfigyelői szerepben? Mobilozik. Várakozunk az orvosi rendelő előtt – közben lógunk a neten. Délutáni pihi a kanapén – közben kis multitasking: mobilozunk, bár a tévékészülék is be van kapcsolva...
Egyszóval, megosztjuk a figyelmünket. Még a kántor is a vasárnapi misén két ének között görget egy kicsit, lassan ott tartunk, hogy a pap bácsi is. Jó, ez csak vicc volt, de a kántor az igaz. Saját szememmel láttam. Vagy nézzük meg azokat a képeket, melyek a pisai ferde torony alatt üldögélő turistákat mutatják. Mindannyian a mobilt nyomkodják. Nyilván lefényképezték ezt a csodálatos építményt, s most kiposztolják... Vagy épp csak fél óra kihagyás után muszáj ránézni az életükre. Hátha történt velük valami (mert azt is lassan csak a mobiljaikból tudhatják meg).
Az okostelefon velünk van
És én sem vagyok különb. Azon gondolkodom, hányan fognak most megharagudni rám, de szeretném leszögezni: kicsit én is függő vagyok. Sokszor haragszom is magamra, hogy munka közben is állandóan a mobil után kapok, mert ezzel megszakítom azt a gondolatmenetet, amelyben nyakig benne vagyok.
Vagyis már semmiben sem merülök el nyakig: így annak az esélye, hogy a flow-élmény elérjen (aminek felfedezéséért Csíkszentmihályi Mihály Nobel-díjat kapott), egyenlő a nullával. A mobil ugyanis elvisz attól, amit éppen csinálok, gondolataim egy pillanat alatt elkanyarodnak másfelé.
Ezért nemrégiben kitaláltam, hogy a délelőtti órákban a másik szobában hagyom a mobilomat. Ezzel elértem, hogy nem érnek el a szerkesztőségből, pedig néha sürgős lenne. Ám ez a kisebbik rossz. Azért persze nem akarom a technikát rögtön ördögtől valónak kikiáltani, mint azt tették eleink azokban az években, amikor a televíziózás kezdett teret hódítani, és a faluban egy-két helyen megjelent a bűvös doboz. Ha belegondolok, nagyon félelmetes lehetett az egyszerű embereknek! Nem csoda, hogy keresztet hánytak magukra, s azt hitték, hogy azok, akiket a képernyőn látnak, belebújtak a készülékbe.
Mi, negyvenesek már egy olyan korba születtünk, amikor természetes volt a tévé jelenléte a lakásokban; gyerekként este hétkor boldogan kuporodtunk eléje, hogy a tévémaci fogmosásával megkezdődjék az esti mese. Szüleink pedig a híradót nézték, igaz, még csak fekete-fehérben, este pedig a krimi ijesztő zenéje szűrődött át a gyerekszobába... Később jöttek a sorozatok, a Rabszolgasorsra emlékszem meg a Dallasra: este kihalt a falu, a kapa is el lett dobva, mert indult a Juing-buli. Ám ahogy a tévé sem volt ördögtől való, úgy a mobiltelefon sem az. Viszont azért Pál Feri után szabadon nekünk is fel kellene tennünk a kérdést: milyenek leszünk általa? Mi, emberek... S milyenek lesznek azok a gyerekek, akik már 10 hónaposan megkapják az okostelefon-élményt? Hogy értsük egymást: nem kérik, hanem megkapják, kezükbe nyomják a kütyüt, ami aztán annyira megtetszik nekik, hogy nem eresztik. Kell nekik. Akarják. Mindenáron. Ki kell mondani: ez már függőség. A gyerekeink függők.
A WHO ajánlása szerint
A World Health Organization, azaz az Egészségügyi Világszervezet elsődleges célkitűzése az egészség lehető legmagasabb szintjét biztosítani minden ember számára. A fizikai jóllét mellett ebbe beletartozik a mentális jóllét is. Nyomon követik azokat a trendeket, amelyek hatással vannak az egészségre, meghatározzák a normákat, hogy ajánlásaikkal megelőzzék – egyszerűen megfogalmazva – a bajt. A WHO 2019-es ajánlása kimondja, hogy a gyermek kétéves korig 0 percet töltsön képernyő előtt (nem ajánlott tehát a televíziókészülék, a tablet és az okostelefon sem). Kétéves kortól ötéves korig a képernyőidőt napi 1 órában szabták meg. De ha lehetséges, legyen ennél is kevesebb...
A WHO ajánlása egyáltalán nem szigorú és betarthatatlan. Főleg, hogy képernyőbámulást helyettesítő tevékenységet is felsorol: ilyen a szabad mozgás, játszás, együttlét a családdal, sok beszélgetés, sok alvás. Ez kell a gyereknek. Ilyen egyszerű. A WHO elsősorban azt emeli ki, hogy a mai gyerek mozgáshiányos, alvászavaros; tehát mentális fejlődésére is káros hatással van a sok képernyőnézés.
Függőségről még nem, de káros következményekről beszélnek az adatok, Amerikában például az elmúlt 15-20 évben megnőtt a viselkedészavaros, ADHD-s gyerekek aránya. Az adatok alapján egyértelmű, hogy a most felnövő apró gyerekek életére óriási hatással van a sok képernyő előtt töltött óra. És nem kifejezetten pozitív értelemben.
Képernyő nélkül felnőni
Visszagondolva arra az időre, amikor az én gyerekeim 1, 3 és 5 évesek voltak, nem volt televíziónk. Apának ugyan volt egy számítógépe, amely ott hevert az íróasztalon, azon szerették megnézni a Tigris mesét (a micimackós verziót). Úgy háromszor egy évben... Vagy négyszer. Később, amikor iskoláskorba került mind a négy gyermek, a nappaliban már ott állt a tévé. Mennyire várták minden szombat délelőtt a Kölyökklubot! Emlékszik még rá valaki? Gumimacik, Hupikék törpikék, Dagobert bácsi és a többiek. Mint minden szülőnek, nekem is nagyon jól jött az a szombat reggeli lustulás az egész heti reggeli tornádók után. Nyugodtan nyújtózkodhattam, kávéztam, aztán úgy, ahogy voltam, pizsamástul, kócos hajastul megpucoltam két kiló almát, és a tévét bámuló bogárkáim kezébe nyomtam a műanyag tálakat...
Sokszor bizony én is melléjük huppantam, csak akkor hagytam ott a bandát, amikor SpongyaBob színre lépett. (Na, azt a sárga szivacsot nem bírtam.) Régi szép idők! A tévé kikapcsolása után azonban mindig felöltöztünk, jó idő esetén kicipeltük az udvarra az ebédnekvalót, és grilleztünk, labdáztunk, limonádéztunk, cicáztunk, túrtuk a földet, a szomszéd nénivel beszélgettünk, homokoztunk, hintáztunk, krétáztunk, hagymát ettünk, fára másztunk – egészen sötétedésig... Remélem, a mai egyévesek is átélhetik azt, milyen jó gyereknek lenni, és ezzel az útravalóval a tarsolyukban boldog felnőttek lesznek. Mert ha nem, akkor nagyon szépen kérlek benneteket, mai szülők, hogy adjátok vissza gyerekeiteknek a gyermekkorukat!
