Mikor kell befejezni egy kapcsolatot? A kérdés fogas. Kitől függ, vagy mitől, hogy megérett a szakításra egy párkapcsolat? Megcsalt a férjem, szakítsak? Így hangzik ma a nők leggyakoribb kérdése.
A kapcsolat csapatjáték. Olyan játék, amelyet két játékos játszik. Ha belekerül egy harmadik, akkor biztosra vehetjük, hogy valami már régebben elromlott benne. A kívülállón nemcsak a szeretőt értjük, mert a betolakodó lehet a szülő, a barát, a testvér, de még egy jó barátnő is, aki lebeszél bennünket a férjünkről.
Olyan ez, mint a fociban!
A pár csak együtt tudja megvédeni a kapcsolatot a betolakodótól. Ha csak az egyik fél védelmezi, akkor a védelem gyenge lesz, és nem bírja visszaverni a támadásokat.
Hát a gyerekek?
A gyerekek egyáltalán nem tartoznak ide – ők a család részei. Már az alapiskolában azt tanítják, hogy a párkapcsolat mindig egy férfi és egy nő kapcsolata. A gyerek a szerelem gyümölcse. Tehát: először van az anya és az apa, és csak utánuk jön a gyerek. Maradjon is így. A párkapcsolat mindig fölötte állt a szülői szerepnek. Az elején egy nő és egy férfi kapcsolódik egymáshoz, mint két legókocka. Belőlük lesz a férj és a feleség, később az anya és az apa. Az egészséges és jól ápolt viszonyokban mindig így van: megtaláltuk egymást, mert jól tudunk egymáshoz kapcsolódni.
Hogyan ápoljuk a szerelmünket?
Mindig magunkkal kell kezdeni. A párkapcsolat nem egyszerű képlet. Több vegyületből áll, ilyenek: a másik iránti figyelem, a szeretetteli gondoskodás, az empátia, a tisztelet, a bizalom, a feltétel nélküli elfogadás, a magántérre való jog. Ezekre mindre szükségünk van ahhoz, hogy boldogságban éljünk egymás mellett.
A kapcsolat javítása mindig nehezebb és munkaigényesebb, mint egy új kapcsolat kiépítése. Az új kapcsolatnak nagy a varázsa, mert még nincs elhasználva, és az elején az újdonság erejével hat. Tilosban járni mindig édesebb. Ezért jó kivárni, nem szakítani mindjárt.
Önelfogadás nélkül nem megy
Bizony, a saját személyünknek is figyelmet kell szentelnünk. Magunkat is szeretnünk és ápolgatnunk kell, a testünket és a lelkünket is. Tisztelnünk kell magunkat, oda kell figyelnünk az érzéseinkre, mert csak így tudjuk jól megítélni azt, amit érzünk. Hinnünk kell önmagunkban, nem szabad mindig csak a társunkra és a hozzánk közel állókra támaszkodnunk. (Ne kizárólag a másiktól várjuk el, hogy tegyen boldoggá bennünket. Az egészséges ember önmagából is erőt tud meríteni, maga is képes a boldogságra.)
Fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk – a hibáinkkal együtt. Nagyon fontos, hogy megőrizzük önazonosságunkat a párunk mellett is. Ne mindig csak az ő véleményét szajkózzuk, tartsunk ki a barátaink, a régi barátnőink mellett. Ne éljük a párunk életét, a magunk életét éljük – és a mi közös életünket. A kettő nem ugyanaz, vigyázz! Konklúzió: Az élethez és a párkapcsolathoz bátorság kell.
Meg lehet-e javítani egy kapcsolatot?
A javítás nem könnyű és nem egyszerű. A munkát magunkon kell elkezdenünk. Elég, ha az egyik fél egy ideig nem dolgozik se magán, se a viszonyán: máris megjelennek az apró repedések. Felszínre kerülnek például olyan múltbeli sértődések, amelyek egyébként is jelen voltak, csak nem tartottuk őket fontosnak. Az emberek zöme szereti a konfliktusait beseperni a szőnyeg alá, húzza az igát, de egyre nehezebb. Az idő szalad, mi tétlenkedünk, aztán egykettőre elérkezik az a pont, amikor már semmit sem lehet tenni: vége. Agyő, nagy Ő!
A kisebbik rosszat választom!
Baj esetén az első kérdés mindig az, hogy érdemes-e még javítani a kapcsolaton. Miért akarom rendbe hozni a kapcsolatomat? Erre a kérdésre három igen gyakori, de sajnos, helytelen válasz létezik. Az első az, hogy: „Nem akarok egyedül maradni!”. A második az, hogy: „Van egy közös házunk/cégünk/hitelünk, nem válhatunk!”. A harmadik az, hogy: „A gyerekek miatt tűrni kell!”. Ezek a válaszok félelemből születnek, nem pedig azért, mert szeretjük a párunkat.
Az első két válasz azt sugallja, hogy a párunk lecserélhető. A harmadik a veszélyesebb, mert a gyerekekből gyártottunk „alibit”, kimondtuk, hogy miattuk kell megmaradni egy tisztelet nélküli kapcsolatban. A helyes válasz a szerelmet és tiszteletet állítja középpontba – arról szól, hogy szép napokat is megéltünk együtt, s vágyunk rá, hogy újra így legyen. Hogy tiszteljük és csodáljuk a párunkat, és melengető a gondolat, hogy együtt maradhatunk vele.
A helyrehozás ideje
Nem következett be a törés? Akkor azonnal kezdjünk neki a javításnak. Segít a párkapcsolati terápia, keressünk egy jó párkapcsolati terapeutát. (Ha túl mélyek a sebek vagy több probléma gubancolódik össze, akkor jobb egyedül belevágni.) A terápia során nemcsak azt kell szem előtt tartani, hogy mi a baj a kapcsolatunkkal, hanem azt is, hogy mire van szükségem nekem, az egyénnek.
Mit lehet, és mit nem lehet?
John Gottman amerikai pszichológus meghatározta, mi az a négy dolog, ami a párkapcsolat összeomlásához vezet. Ezek: kritizálom a párom, megvetem a párom, támadással védekezem, kivonulok a vitából.
Ne kizárólag a másiktól várjuk el, hogy tegyen boldoggá bennünket. Az egészséges ember önmagából is erőt tud meríteni, maga is képes a boldogságra. Fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk – a hibáinkkal együtt.
Kritizálás helyett beszéljünk az érzéseinkről: Vita közben mindig mondjuk el, mit érzünk, és mondjuk el azt is, mire lenne szükségünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. A „Későn jársz haza!” szemrehányás helyett mondjuk ezt: „Annyira egyedül érzem magam, ha nem vagy itthon. Szeretnék többet együtt lenni veled hét közben is.”
Teljesen mellőzni kell a szemrehányásokat: Igyekeznünk kell megtalálni párunk legjobb tulajdonságait (a sajátjainkat is), és hálásnak kell lennünk azért, amit értünk és a családért tesz, szóban és konkrétan.
A folytonos támadás összetöri a másikat! Ne helyezzük magunkat az áldozat szerepébe, ne védekezzünk támadással, ne hibáztassuk mindenért a másikat. Ennek tipikus példája a „Nem énmiattam fogunk elkésni!” Mondjuk helyette ezt: „Nem szeretek elkésni, de nem dől össze a világ, ha néhány perccel később érkezünk.” A vádaskodás is támadás. A bűnösség magállapítása a bíróságra tartozik. Ezt ne felejtsük el.
Kivonódás: Akkor következik be, amikor veszekedés közben elhallgatunk, és nem veszünk tudomást a másikról, sem arról, amit mond. Mondjuk inkább ezt: „Bocsáss meg, hogy félbeszakítlak, de annyira indulatos vagyok, hogy inkább nem mondok semmit. Folytassuk egy fél óra múlva.”
Kapcsolódó írásunk: Aki nem féltékeny, az nem is szeret?