– Ön 14 éves koráig Taksonyon élt szüleivel és testvéreivel. A korai élmények mély nyomokat hagynak az ember lelkében.
– Szép volt a gyerekkorom. Édesapám korszerűen gazdálkodó ember volt, édesanyánk pedig méltó párja. Jó tanítóink voltak. 1945 után szlovák iskolába kellett járnunk, magyar iskola évekig nem volt a faluban. Jó szándékú tanítót kaptunk, de nem tudtunk vele kommunikálni. Egy fiúvolt az osztályunkban, aki úgy-ahogy tudott szlovákul, ő tolmácsolt egy-két mondatot. Nem is jártunk aztán már iskolába.
– Öten voltak testvérek. Már ott, Taksonyon eldőlt, hogy „ e fiúból pap lesz”, vagy csak később?
– Szívesem forgolódtam a templom körül, szívesen ministráltam, már gyerekfejjel is éreztem hívatást az egyházi szolgálatra. Volt a távolabbi atyafiságunkban egy bencés atya, Hites Kristóf, akinek az édesapja, Hrotkó Sándor Taksonyról került Csicsóra kántortanítónak. Kristóf atya Révkomáromban volt a negyvenes évek második felében, az ő bíztatására kerültem a komáromi bencés rendházba mint esetleg leendő bencés. Ott kezdtem el magánúton a gimnáziumot, s az áttelepítés után Pannonhalmán folytattam a tanulmányaimat.
– Hogy élte meg a család az áttelepítést?
– Máig ható trauma volt az erőszakos áttelepítésünk. A rokonság nagy része otthon maradt. Bács megyében, Vaskúton a németség jó részét azért telepítették ki Németországba, hogy a fölvidékieknek helyet szorítsanak.
Érthető volt, de számunkra keserves tapasztalat, hogy ellenséges érzülettel fogadtak bennünket az ott maradt német lakosok. Ez az ellenszenv aztán lassan oldódott; nővérem férje német, s szép házasságban élnek immár 56 éve.
– A Pannonhalmán eltöltött évek bizonyára meghatározóak voltak...
– Pannonhalmán nagyszerű tanári karunk volt, a színvonalas képzés mellett szilárd világnézeti és hazafias nevelést is kaptunk. Az igazi emberi értékekre irányították rá nevelőink a diákok figyelmét. Szerettem volna Pannonhalmán maradni szerzetes tanárnak, csak állami rendelkezéssel feloszlatták a szerzetesrendeket. A bencések megmaradhattak ugyan, de korlátozták a létszámukat. Éppen akkor, amikor érettségiztünk, a bencések kispapjaiknak mintegy a felét elbocsátották. Természetes volt hát, hogy új növendékeket nem vehettek fel. Így kerültem aztán a győri, majd a budapesti szemináriumba, s lettem „világi pap”.
– 1958-ban pappá szentelték, de mivel kizárták a Hittudományi Akadémiáról, egyházi szolgálatba nem léphetett. Lakatosként és hegesztőként dolgozott Budapesten. Majd államellenes szervezkedés vádjával letartóztatták.
– A budapesti kispapságot terelték volna az állami szervek a hírhedt békepapi mozgalomba. Lényegében az ezzel szembeni ellenállásunk miatt zártak ki bennünket több mint nyolcvanadmagammal a szemináriumból és a Hittudományi Akadémiáról. A kizárt kispapok nagy részét sikerült Budapesten összegyűjteni, és a Rómából kapott jóváhagyás és engedélyek alapján – a dolgozók esti iskolájának a mintájára – a továbbtanulásukat megszervezni. Két évfolyamot „feketén” fel is szenteltethettünk. Persze, volt köztünk „beépített ember”, aki informálta a hatóságokat, s ennek következménye volt néhányunk letartóztatása. A nyomozó az első kihallgatáskor megmondta: „Arra, hogy valaki állami engedély nélkül teológiát tanít vagy tanul, vagy éppen papot szentel, nincs paragrafus. Arra, hogy ez államellenes szervezkedés, van paragrafus”. Volt is, ilyen címen kaptuk meg az ítéleteket.
– Hogy emlékszik vissza a börtönévekre?
– Elviselhetők voltak a börtönviszonyok. Mielőtt kiengedtek volna, engem is megpróbáltak besúgónak beszervezni, hála istennek, sikerült ellenállnom!
– Szabadulása után lelkészi hivatását nem folytathatta. Erdőmunkásként volt kénytelen dolgozni. 1964-től azonban már segédlelkészként, később plébánosként dolgozott. A rendszerváltás után pedig előbb Győr-Belváros plébánosa, még ugyanabban az évben székesegyházi kanonok, 1992-től a Győri Hittudományi Főiskola, illetve a Papnevelő Intézet vezetője, majd nyolc éven keresztül az Orsolyita templom igazgatója volt. Hogy érzi: tényleg megérte?
– Szívesen éltem volna le falusi papként is az életemet. Hogy a sorsom aztán így alakult, azt is tudomásul vettem.
– 101 éves édesanyja ma Önnel él. Az anya-fiú kapcsolat milyen változásokon ment át a hosszúévek során?
– Édesanyám hozzám költözött a dadi plébániára, s azóta velem van.
Áldozatos szeretettel, sok-sok fáradsággal sokáig ellátta a háztartásunkat. Az utolsó években gondoskodó szeretetemmel én tudok valamit törleszteni sok-sok adósságomból.
– Közeledik a húsvét ünnepe. Ön szerint mi a kereszt misztériumának idei, legfőbb üzenete?
– A biblia évében járunk, a biblia tanúságára figyelünk. Igen fontos, hogy lássuk: nagypéntek és húsvét összetartozó fogalmak. Kereszt nélkül nincs feltámadás, de feltámadás nélkül a kereszt végső kudarc lenne. De a feltámadásé a végső szó: az életé, az örök életé!
Kucsora Ibolya
