Luca és Ilona egy halászt keresnek, ám közben eltévednek a Duna egyik kiszáradt medrében. Aggodalomra azonban semmi ok, hiszen barátra lelnek egy lett hód személyében. Mindeközben Lucát aggasztja, hogy a gyomra furcsa mormogó hangokat hallat...

Részlet a Mangaluca Kukkóniában című mesekönyvünkből

amalia_vn.png

Akármennyire nemtörődöm volt is Luca, nem kis bűntudat mardosta a lelkét az elfogyasztott varázsbuzogány miatt. Először azt hitte, hogy a gyomra korog megállás nélkül. A bűntudatot könnyű összetéveszteni az éhséggel: mindkettő egyformán csűri-csavarja a bensőnket, és addig nem hagyják abba, amíg nem könnyítünk a lelkünkön. Ám a nassolás sokkal egyszerűbb, mint a bocsánatkérés. Meg aztán egy szál gyermekláncfű tápértéke a nullával egyenlő egy akkora mangalica számára, amekkora Luca volt, aki végül nem foglalkozott tovább bendője hangos brrrbrramm-brrr hangjainak megfejtésével, mert minden gondját elnyomta fájó csülke. Ilona már a saját gondolataira sem tudott figyelni a szakadatlanul panaszkodó Luca miatt.

Luca hangulatán az sem segített, hogy már órák óta bandukoltak az egyik Duna-ág kiszáradt medrében, amely egy rendkívül elhanyagolt angolparkra emlékeztette a mangalicát. Ilona, akit kicsit megvigasztalt a változatos természet látványa, vidám lelkesedéssel kerülgette a talajból kifordult fák ágaskodó gyökereit és a zöldár által ide sodródott kisebbnagyobb hordalékokat. Azt remélte, hátha Lucára is átragad valami a vidámságából. Ám Luca egyre jobban lemaradt a kis tündértől. Őrá csak saját gondolatainak mélabús csápjai tapadtak. Főleg a lábaira, mert azokat egyre lassabban emelgette.

– Nem mintha megkérdőjelezném helyismereti képességeidet, de amennyiben halat akarunk találni, nem olyan helyen kéne keresni, ahol víz is van? Tekintettel arra, hogy a halak vízben élnek.

– Igazából egy halászt keresünk. Kicsi az esélye annak, hogy segítség nélkül halat tudunk fogni – mondta Ilona, majd megállt egy kidőlt fa törzsénél, amelyet sűrű, a zöld százegy árnyalatában pompázó moha fedett.

Mintha a fa puha pokrócot húzott volna magára, miután aludni dőlt.

– Itt víznek kellene lennie – jegyezte meg a tündér, miközben végigsimított a puha moharétegen.

tunderilona-fa-agancson.jpg

– A kalapomon pedig csodás szitakötőknek – horkantotta Luca egy cseppet sem lenyűgözve.

Amikor Ilona utoljára errefelé járt, akkor ez a meder tele volt vízzel, a moha borította fatörzsből pedig csak egy egészen kicsi rész látszott. Egészen pontosan két száraz ág, amelyek egyikén egy hosszabb repülés után megpihent. Emlékezett rá, mert az ágak úgy festettek, mint egy hatalmas szarvas agancsai.

Most pedig ahol víznek kellett volna lennie, egy csepp sem volt. Azért tovább mentek, mígnem elértek egy kicsi tóhoz, aminek viszont egyáltalán nem kellett volna ott lennie. Mégis nyüzsgött benne az élet: békák kuruttyoltak a partján, fekete ebihalak pöttyözték a barnászöld víztükröt. Kagylóhéjak és csigaházak ropogtak a talpuk alatt, ahogy egyre közelebb léptek hozzá. Ilona a homlokát ráncolva tanulmányozta a nedves parton látható apró lábnyomokat. Borzok, vidrák, rókák mancsának lenyomatait látták a sárban.

– Tudtad, hogy ezeket a tavakat kopolyáknak nevezik? – kérdezte Ilona Lucától, hogy elterelje a figyelmét arról, hogy eltévedtek.

– Koponyák? – lesett Luca ijedten a tó felé. – Hol vannak koponyák?

– Kopolyák – javította ki Ilona. – Legalábbis Titusz ezt mondta.

– Ne is emlegesd azt a rusnya, légyzabáló bunkót!

– Bocsánat, hogy megszólaltam – szabadkozott Ilona, majd a tó felé fordult. Tudta, hogy a Duna ágvizeinek medrei az időszakos áradásoktól függően évről évre változnak. Ezért is közlekedett errefelé inkább röpködve.

– Eltévedtünk, ugye? – lesett Luca a kalapja alól Ilonára, aki azt latolgatta, vajon a jobbjukon látható száraz mederben haladjanak-e tovább, vagy a baljukon húzódó iszapos meder mentén.

Könnyebb dolga lett volna, ha Kornélt, a fülesbaglyot is magával hozza. Ő ismerte egész Kukkóniát, és részletes térképeket készített róla. Kornél már csak azért is kellemesebb társaság lett volna, mert nem panaszkodik.

– Tudom, hol vagyunk, csak azt nem tudom, merre induljunk tovább.

– Hát ez csodás...

Mielőtt Luca újabb panaszáradata megtöltötte volna a kiszáradt medret, Ilona fürgén felkapaszkodott egy fára, hátha a magasból meg tudja állapítani, merre induljanak. Ám a fa tetejéről is csak azt látta, amit lentről: néhány fa helyett rengeteg fát látott.

img_20190908_0021.jpg

Amíg Ilona a magasból kémlelte a helyzetet, addig Luca ledobta magát egy puha mohával párnázott fatörzsre. Ám kicsit elszámította magát, mert fatörzs helyett egy sáros pocsolyában landolt. Hátsója cuppogó hangok kíséretében belesüppedt a dagonyába.

– Fúj! – prüszkölte, és már mászott volna ki a sárból, ha nem ragadt volna bele teljesen. – Hogy az az odaégett pirítós potyogna morzsákra!

Luca jobbra ficánkolt, balra ficánkolt, előrecsúszott, hátrafelé próbálkozott, mégsem mozdult. Egy icurka-picurkát sem. Ekkor valami hosszú és ijesztő lény mozdult meg a kócos bokor mögött.

– Ilona! – visította Luca. – Valaki van a bokorban! Ilona ugyanolyan tanácstalanul mászott le a fáról, mint ahogyan fölfelé ment. Nehezére esett beismerni, hogy tündér létére kifogott rajta a szüntelen változó természet. Mit nem adott volna most Kornél csodás térképéért!

– Erdőben vagyunk, ahol mindenféle valamik fordulnak elő a bokrokban.

– Tudom, de ez egy ijesztő valami volt. Talán egy krokodil! Ilona nevetve megrázta a fejét, majd a bokorhoz lépett.

– Ne butáskodj! Itt nincsenek krokodilok.

hirlevel_web_banner_2_143.jpg

Ahogy lehajolt és félretolt néhány kósza ágat, meglátta azt az ijesztő valamit. Két kerek szem ugyanolyan rémülten lesett Ilonára, mint ahogy Luca rá. Rozsdabarna pikkelyein megcsillant a bokor alá szűrődő fény. Tompa farka reszketett a félelemtől.

– Ez csak egy...

– Vaddisznó!!! – kiáltotta Luca, és heves kapálózásba kezdett.

– Dehogy! Egy lábatlan gyík – javította ki Ilona Luca felé fordulva. – Nem kell pánikba esni. Nem bánt, csigát és gilisztákat eszik, és sokkal jobban fél tőlünk, mint mi őtőle.

– Vaddisznó! – visította Luca ismét, mintha semmit sem hallott volna abból, amit a tündér mondott.

– Mondom, hogy csak egy...

Ám amikor Ilona ismét a bokor alá lesett, be kellett ismernie, hogy Lucának igaza van. A lábatlan gyík eltűnt, valószínűleg egy feléjük csörtető vaddisznó dühös horkantásai ijesztették el. Nem tudom, a kedves olvasó pottyant-e már bele vaddisznó sárfürdőjébe. Amennyiben nem, akkor azt ajánlom, tartsa meg ezt a jó szokását, mert a vaddisznók nem rajonganak azokért, akik az ő sárfürdőjüket használják.

– Futás! – iramodott neki a kis tündér. Könnyű, ám fürge léptekkel már elég messzire eljutott, amikor észrevette, hogy valami hiányzik. Túl nagy volt a csend, legalábbis amennyire csend lehetett egy feléjük rohanó vaddisznótól és az útjába kerülő bokrok recsegésétől. Ám Luca panaszkodása még azt a rémisztő hangot is elnyomta volna, ha Luca tényleg panaszkodott volna. Amikor Ilona visszanézett, elképedve látta, hogy Luca még mindig a mohás fa mellett üldögél.

– Miért nem futsz?!    

– Mert beragadtam!

– Szentséges pimpimpáré!

Ilona azonnal megfordult, és a mangalica segítségére sietett. Csak húzta, húzta és húzta Lucát, ám az csak nembírt megmozdulni. Remegtek körülöttük a bokrok, madarak tucatjai repültek szét a vaddisznó útjából, minekutána remegni kezdett a föld is. Talán pont erre volt szükség, mert Luca hirtelen tompa pukkanás kíséretében kiröpült a sárból, Ilona pedig a mangalica hátán landolt. Kapaszkodóként egyik kezével megmarkolta Luca jobb fülét, másik kezével pedig éppen időben kapott a lila kalap után, ahogy Luca nekiiramodott.

futas-menekules.jpg

– Jaj nekem! – vinnyogott Luca. – Mit gondolnának rólam a teadélutános hölgyek, ha így látnának.

Ilonának nem volt ideje azon gondolkodni, vajon hogyan rendeznek teadélutánt a mangalicák. Amikor hátrapillantott, riadtan fordult vissza, és sarkával a mangalica oldalát bökdöste, hátha gyorsabb futásra ösztökélheti.

Luca más körülmények között biztosan szóvá tette volna ezt a barbár viselkedést, ám a jelenlegi körülmények, hogy egy vaddisznó vette üldözőbe őket, nemigen tette lehetővé a sérelmek felhánytorgatását. Luca csak arra tudott gondolni, hogy minél gyorsabban szedje a lábát. Csak úgy porzott utánuk a kiszáradt meder. Fák suhantak el mellettük, a kidőlt fákat pedig magas ívben átugrották.

– Ne nézz hátra! – kiáltotta Luca fülébe Ilona.

Ám ahogy mindenki éppen eme tanács ellenkezőjét teszi hasonló helyzetekben, úgy a mi Lucánk is. Hátranézett, és annyira felháborította a vaddisznó faragatlan modora és mosatlan sárga agyara, hogy nem vette észre azt a gyökeret, ami éppen a lába előtt nyújtózott egy kisebb víztócsa felé. A botlás pillanatában több dolog is történt: ahogy összegabalyodva talajt fogtak, a vaddisznó elviharzott mellettük. Amikor pedig fenyegetően szuszogva, támadásra készen visszafordult feléjük, egy kisebb fa borult a fejére. Akkorát koppant, hogy az egész meder visszhangzott tőle. A meder homokos falában tanyázó parti fecskék riadtan repültek ki fészkeikből.

A vaddisznó szédelegve talpra állt, majd a fejét ért ütéstől és a szégyentől botladozva elinalt abba az irányba, ahonnét jött...

Luca számára ez a könnyűnek ígérkező kirándulás kezdett erősen kalandszagú lenni. A rohanás izgalma ledöntötte a lábáról – hortyogva elaludt. Senkinek se mondjátok el (de főleg neki ne), hogy úgy horkol, mint egy rossz fűrész. Luca kinyitotta a szemét, de azt gondolta, hogy még mindig álmodik, mert egy gofrit látott maga előtt. Igaz, kicsit túlsültnek vélte, de életében nem látott még ilyen szépet.

img_20190908_0022.jpg

Már el is képzelte, hogy friss málnával és tejszínhabbal tálalja. Talán még néhány csepp mézet... nem is mézet, hanem olvasztott csokoládét csorgat rá. Mivel azonban a Duna egyik (ki tudja, melyik) kénye-kedvére apadó és dagadó medrében csücsültek, nem voltak nagy igényei. Már majdnem bele is harapott az álombéli gofriba, amikor az megmozdult. Luca egyáltalán nem hölgyhöz méltón felvisított, amikor rájött, hogy az áhított gofri nem is gofri, hanem egy hód farka.

– Csak felébredtél! Amáliával már azt hittük, hogy az egész délutánt átalszod – mosolygott a mangalicára Ilona egy meglehetősen fura háromlábú szék tetejéről.

– Ki az az Amália? – ásította unottan a mangalica, miközben kurta lábát illedelmesen a szája elé tette.

– Én vónék – villantotta ki nagy fogait a hód. – Szerencsétek, hogy már jó ideje rágódtam azon a fán. A jó öreg Örs alaposan megtaposta volna a lila fejfedődet. Én ütöttem ki a vaddisznót a fával, és utána én segítettem Ilonának idehozni téged.

Megjegyezném, hogy az idehozás, vagyis inkább vonszolás eléggé kacifántos művelet volt, tekintettel Luca méreteire. A nagy huzavona nyomán most egy kopasz folt virított Luca oldalán. De psszt! El ne mondjátok neki!

– Amúgy mivel paprikáztátok fel a vaddisznót? Csak nem belepancsoltatok a dagonyájába?

Amália viccnek szánta a megjegyzést, mert senki sem volt olyan bolond az erdőben, hogy beleüljön Örs pocsolyájába, ám amikor meglátta, hogy Ilona milyen szúrós szemmel néz Lucára, rájött, hogy telibe trafált.

– A kirágott fák lelkire mondom, neked elmentek otthonról!

– Nem szándékosan ültem bele! Még hogy én sárban fürödjek! Nem méltó hozzám. Ahogy ez a sötét lyuk se. Hol vagyunk egyáltalán?

– Az én hajlékomban – mutatott körbe büszkén Amália.

A meglehetősen szűk odú általában nem volt szűk, de ha egy mangalicát és egy tündért egyszerre kellett vendégül látnia, akkor nem sok hely maradt benne. A maradék szabad helyet pedig mindenféle faragott bútor meg csecsebecse töltötte ki: asztal, szék, ágy, láda és rengetegfajta hal szobrocskája. Mindegyiken látszódott Amália fogainak nyoma. Ilonát lenyűgözték az aprólékosan kidolgozott díszek. Úgy érezte, bármelyik pillanatban kiúszhatnának az odúból.

vaddiszno-bumm.jpg

Gondolataiból morgó hang rángatta ki. Már azt hitte, megint felbukkant a vaddisznó, ám hamar rájöttek, hogy a hang Luca gyomrából jön.

– Milyen pocsék vendéglátó vagyok! Bizton kopog a szemetek az éhségtől.

Azzal Amália pár pillanatra eltűnt egy kisebb járatban. Luca már mindenféle süteményt képzelt maga elé, csorgott a nyála, ám amikor a hód egy hatalmas kupac faháncsot dobott eléjük, hamar elment a kedve.

– Bátran fogyasszatok – noszogatta őket.

– Ilyen finom háncsot nem esztek akárhol. Ilona illedelmességből elvett egy frissnek tűnő fadarabot. Luca hármat vett el, mert bár a farágáshoz nem fűlt a foga, azért éhesnek éhes volt.

Ha egyszer faháncsot esztek, remélem, nagyon erős a képzelőerőtök. Esetleg elhitetitek magatokkal, hogy nem faháncsot, hanem háztartási kekszet rágcsáltok. Mint amikor nem találtok semmi más desszertet a konyhában.

Az odút megtöltötte a rágcsálás hangja. Amália szinte darálta az ágakat hosszúra nőtt sárga fogaival.

Luca, aki az első három fadarab után még tízet megevett, meg is jegyezte, hogy a hódnak jobban kéne adnia magára, ha már olyan szép a neve.

– Mellesleg hogy kerültél ide? Azt hittem, hogy errefelé már nem élnek hódok – kérdezte Ilona, miután finoman visszautasította a felé nyújtott, perec formájúra csomózott fűzfaágakat.

– Nos, miután a bundánk kiment a divatból, jó ötletnek tűnt a visszaköltözés. Tudjátok, hogy van ez: „vót hód, nem vót hód, most megint lett hód”.

– Lett hód? – csodálkozott Luca. – Mégis mennyit futottunk, hogy egy lett hód lásson minket vendégül?

– Nem úgy érti – nevetett Ilona. – Amália arra céloz, hogy most megint vannak hódok Kukkóniában is.

– Mi, eurázsiai hódok nem vagyunk túl igényesek, ami a lakást illeti.

– Vettem észre – motyogta Luca.

– Nem építünk várat. Mi a jó öreg odúk hívei vagyunk.

De azért igyekeztem kicsit kicsinosítani a helyet. Mit szóltok hozzá?

– Igazán otthonos – így Ilona.

– Ha valakinek egy sötét gödör otthonos, nos, akkor valóban az – így Luca.

perecek.png

Ilona rosszallón nézett társára, ám Lucát lefoglalták a fűzfa perecek. A mangalica valahol mélyen azt remélte, hogy ízük hasonlatos lesz az általa annyira kedvelt sós perecéhez. Nem volt.

– Engem azok a halakat ábrázoló szobrok különösen lenyűgöznek. Vizát véletlenül nem faragtál? Most éppen azt keresünk, de nem igazán tudjuk, hogy néz ki.

Amália levette a polcról az említett halat, és Ilona kezébe adta.

– Tedd csak el! A vizáról még az ükapám mesélt. Az ő meséje alapján faragtam ki, mert még soha nem láttam élőben. A többit alaposan szemrevételeztem, és csak utána faragtam.

– Nemhogy megennéd őket – szúrta közbe Luca. Amália igencsak megsértődött a megjegyzésen.

– Mi vagyok én, hódpatkány, hogy halra fanyalodjak? Nekem itt vannak a finom faágak.

– Nem gondoltál még arra, hogy esetleg valami mást is egyél? – érdeklődött Luca az álperecek elfogyasztása után. – Tudom, hogy az erdőben nincsenek cukrászdák, ami elég sajnálatos, de azért az a sok állat, aki itt lakik, nem ehet fát. Különben elfogyna az erdő.

Amália tanácstalanul lesett hol Ilonára, hol Lucára, hol a fahánccsal és levelekkel teli kamrájára.

– Mit lehetne még enni?

– Ha kivezetsz minket a medrek labirintusából, akkor Ilona biztosan össze tudna hozni egy gyors étkezési tanácsadást.

Ilonának nem tetszett, hogy Luca a nevében alkudozik, de belátta, hogy egy: segítség nélkül nem találják meg a jó utat, így a halászt sem, és kettő: gyalázat, hogy Amália csak faágakat és leveleket rágcsál, amikor az erdő valóságos terített asztal, ha tudja az ember, merre keresgéljen.

Így hát elindultak a hód vezetésével. Útközben Ilona elmesélte neki, hogy a hamvas szeder leveléből isteni teát lehet készíteni, kék bogyója pedig igazi csemege. A tüskéivel viszont nem árt vigyázni. Útba ejtettek egy sombokrot is, amelynek élénkpiros termése mint apró drágakövek csillantak meg a dús zöld levélzet között. Nem hagyták ki a kökény sötétkék bogyóit és az akácfa mézédes virágait sem. Mire kiértek a víz által kimosott ösvények csalafinta tekervényei közül, már el is felejtették, milyen íze van a fűzfa perecnek.

 

mesekonyv-mock-up_0.jpg

SZERKESZTŐSÉGÜNK gondozásában megjelent a Mangalucával Kukkóniában című mesekönyv, amelyet Király Anikó írt és rajzolt. Ha tőlünk rendeli meg a szép kiállítású könyvet, NEM FIZET POSTAKÖLTSÉGET. ÍGY CSAK 10,- €.

Megrendelhető ímélen: info [at] ujno.sk, vagy telefonon: 031/552 95 72.

Király Anikó