Élet a gyerekkel

Aligha kérdés, hogy Ranschburg Jenő sokat tudott a gyerekekről. Azért is szerettük őt hallgatni, mert bíztunk abban, hogy segíteni tud bennünket a nevelés rögös útján. Élni a gyerekkel néha nehéz, néha pedig gyönyörű. Főleg, mert az élet sohasem fekete vagy fehér színeket kever ki. S ezt nála jobban senki sem tudja. 

Miért verekszik annyit a gyerekem? Megéri-e együtt maradni egy rossz házasságban a gyerek miatt? Mennyire viseli meg a válás a gyereket? A mai szülőt leginkább foglalkoztató kérdésekről beszélgettük vele egy korábbi interjúnkban.

– Mennyire kell válás esetén beavatni a gyereket?

– Magam részéről úgy gondolom, hogy a gyereknek soha, semmilyen körülmények között sem szabad hazudni. Viszont magunktól nem kell rázúdítanunk a gondjainkat. Meg kell várni, amíg kérdez. Ha a válás elkerülhetetlen, akkor ezt meg kell mondanunk a gyereknek. Azt azonban mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy csupán mi nem tudunk tovább együtt élni, ettől még őt továbbra is szeretni fogjuk. Viszont még a legkörültekintőbb, legkíméletesebb válás is következményekkel jár. Rövid távon többnyire leromlik a gyerek iskolai teljesítménye, és nehezen kezelhetővé válik. A helyzet főleg a lányoknál normalizálódik rendkívül gyorsan, két-három hónapon belül túljutnak a nehezén. A fiúknál ez kicsit döcögősebben megy, de általában egy év alatt megoldódik a gond náluk is. A válásnak van azonban hosszú távú következménye is, mely néha tizenöt-húsz év múlva jelentkezik, a gyermek saját partnerkapcsolatában. A lelki sérüléseiket a gyerekek néha egy életen át cipelik magukkal. 

Dr. Ranschburg Jenő pszichológus 2011-ben hunyt el, elvei azonban mai napig sokat segíthetnek. Eleinte magyartanár akart lenni, később fordult csak a gyermeklélektan felé. Húsznál is több könyve jelent meg. Adott ki verseskötetet, írt színdarabot is, gyerekekről gyerekeknek. Nevét az 1972-től sugárzott Családi kör című tévéműsor tette igazán ismertté, és azóta rádió- és tévéműsorok rendszeres szereplője, szakértője.

– A gyermek szempontjából van „jó” időszak, amikor ajánlatos válni?

– A gyermek életkorától függ, hogy a válás milyen következményekkel jár. A legveszedelmesebb, ha az a magzati korban következik be. Ilyenkor az anya oly mértékben el van foglalva a sérelmével, hogy megszületendő gyermeke számára nem marad érzelmi energiája. Pedig pontosan az első két életév a legfontosabb, hogy erős érzelmi kötődés alakuljon ki anya és gyermeke között. Az ilyen gyerekek nem tanulnak meg szeretetet adni – és elfogadni. Ha csecsemőkorban válnak el a szülők, akkor az anyukáknál létrejöhet egyfajta „over-protection“, vagyis túlzott kötődés, féltés. Minden fájdalmára, boldogtalanságára a gyereke iránti rajongása a gyógyír. Ez az anyatípus rátelepszik a gyerekére, nem engedi leválni. Abban az esetben, ha a gyermek a válás idején már az óvodáskorba lépett, a legkomolyabb probléma az, hogy a kicsi önmagát okolja, saját magát érzi felelősnek a történtekért. Ez az irracionális bűntudat kivétel nélkül minden óvodáskorú gyermeknél felbukkan, és sokan éveken keresztül hordozzák magukban a lelki terhet. A másik különösen veszélyes időpont: a serdülőkor. Érdekes sajátosságként jelenik meg, hogy az anyák ilyenkor ismét rátapadnak a gyerekükre. Nem engedik, hogy végrehajtsák a serdülőkor legnagyobb feladatát: az önálló, autonóm individuum kialakítását. 

A szülők gyakran rafináltan viselkednek, a kommunikáció és metakommunikáció szintjén nem ugyanazt mondják. Nem emelhetjük ki egyik életszakaszt sem, mert a válás minden korban komoly következményekkel jár.

– Megéri-e a gyerek miatt együtt maradni?

– Vajon mikor jár jobban a gyerek? Amikor felteszik nekem ezt a kérdést, mindig zavarba jövök, mint általában, ha rossz kérdésre kell válaszolnom. Elsősorban azért, mert kulturált válással az elmúlt negyven év során én alig-alig találkoztam. A válás „dzsungel", tele van gyűlölettel és keserűséggel, szinte fékezhetetlen vággyal a másik fél legyűrésére és megalázására. A küzdelemben a gyermek nemcsak a család felbomlása miatt szenved, hanem a bűntudattól is, mert – amikor a szülők eszközül használják fel őt egyre gátlástalanabb küzdelmük során – elhiszi, hogy a történet róla szól, a villámok miatta csapkodnak olyan félelmetesen. A feszültség mindig a házasság bizonyos – általában jól meg­ragadható – periódusában indul, de visszafordíthatatlanná maga a válási folyamat teszi. Tudni kell, hogy tartósan boldogtalan házasság ép­pen úgy nem létezik, mint tartósan boldog.

– A tartós boldogság olyasmi, mint a tartós szexuális gyönyör. Képtelenség, hiszen a boldogság érzelmi csúcspont, melynek – ha állandósul – éppen a lényege, a boldogság „íze" vész el. Kutatások igazolják, hogy a há­zasságban boldog (viszonylag konfliktusmentes) és boldogtalan (súlyos konfliktusokkal terhelt) periódusok ismétlődnek, azaz váláshoz nem a boldogtalan házasság vezet, hanem az a tény, hogy a házastársak kapcsolatuk egyik mélypontján megszakítják az életközösséget. Nincs energiájuk, küzdési stra­tégiájuk ahhoz, hogy a krízist közösen vészeljék át, és a lejtőn újra fölfelé induljanak el. Véleményem szerint az együttlét a család minden tagja számára több előnyt kínál, mint az, amit a válás nyújtani képes! A férfi, aki kilép a házasságból, megfosztja magát attól, hogy megtudja, milyen apának lenni. Hogy milyen felemelő érzés esténként leülni a gyerek ágya mellé, és mesélni a hozzábújó kicsi emberkének, vagy éppen autót szerelni, focizni, birkózni, tanulni a gyerekkel.

– Régen tudjuk már, hogy a fiú számára az apa az igazi férfimodell, tőle tanulja meg, mit jelent férfiként érezni és viselkedni. Ma már azonban azt is tudjuk, hogy az apák ugyanolyan fontos szerepet játszanak lányaik szocializációjában is. „Általában azok a lányok, akiket gyermekkorukban apjuk szeretett, és akiket apjukhoz szere­tetteljes kapcsolat fűzött, később valószínűbben alakítottak ki meghitt, bizalmas viszonyt az ellenkező nemmel... Egy lány, akinek soha nem volt ilyen kapcsolata az apjával, hajlamos arra, hogy bizonytalannak érezze magát a férfiak között. Úgy érezheti, hogy nem vonzó nő, akit a férfiak észre sem vesznek, és általában bizalmatlanná válhat a férfiak iránt" – írja Richard Warshack A gyermekelhelyezés forradalma című könyvében. 

– A nőnek, aki egyedül neveli tovább gyermekét (gyermekeit), számtalan gonddal kell megküzdenie. Az elvált nők gyakrabban küzdenek depresszióval, mint a házasságban élők, fizetésük – és a lassan csörgedező gyermektartás – rendszerint nem elegendő a háztartás régebbi szintjének megőrzéséhez. A gyerek – persze csak akkor, ha nem fenyegeti őt rendszeres lelki vagy fizikai terror – az ép családban szívesebben él. Valahányszor elvált szülők gyermekét vizsgáltam, és feltettem neki a kérdést: „Sorold fel, mit kívánnál a tündértől, ha három kívánságodat teljesítené?", a legelső mindig ez volt: „Hogy anyu és apu újra együtt éljenek."

Biztosnak látszik tehát, hogy a házasság megőrzése fontosabb, mint korábban hittük: ha a krízist a családtagok – amennyiben lehetséges, szakmai segítség igénybevételével – közösen vészelik át, mind a házastársakra, mind a gyerekekre élhetőbb élet, ígéretesebb jövő vár, mint ha a válás mellett döntenek.

– Azt mondjuk, a mai gyerekek agresszívebbek. Igaz ez?

– Sokkal keményebbek ma a gyerekek, viszont magának az agressziónak is rengeteg típusa van. Óvodás- és kisiskoláskorban a legelterjedtebb formája a kötekedő agresszió. Erről azért rettenetesen fontos beszélni, mert mindig legalább két személy kell hozzá: a kötekedő agresszor és az általa kiszemelt áldozat. Pályám kezdetén úgy hittem, hogy valamiféle külső stigma (kövérség, testi hiba, bőrszín) alapján választja ki a kötekedő fél az áldozatát. Ma már tapasztalatból tudom, hogy nem.

– Az áldozatok belső tulajdonságaik alapján választódnak ki. Ezekben az esetekben a bántás nem mindig nyílt fizikai agresszióban nyilvánul meg. Gyakran verbális, de ne feledjük: ezzel még jobban meg lehet bántani valakit. A szóbeli támadás, sértegetés, csúfolódás főleg a lányok között szokott megjelenni, és sajátos kirekesztéssel párosul. A fiúknál inkább a kizsebelés, zsarolás, a másik tízóraijának elkobzása szokott inkább előfordulni. Sajnos, a szülők és a pedagógusok az eseteknek legfeljebb a harmadáról szereznek tudomást. Nehéz őket feltárni, mert az áldozatok félnek, nem mernek beszélni sérelmeikről. Viszont a gyermekkori depresszió és az öngyilkosságok nagy hányada mögött megtalálható az efféle terror. Ezért fontos, hogy felfigyeljünk a gyanús jelekre, például a gyerek megváltozott viselkedésére. 

– Rohanó világban élünk, amikor a szülők többsége keményen küzd a megélhetésért. A gyermekekre nem marad elég idejük, energiájuk, amit túlzott engedékenységgel igyekeznek kompenzálni.

– A szülőknek bűntudatuk van, érzik, hogy keveset adnak önmagukból, és megpróbálják ezt anyagiakkal egyensúlyozni. Másrészt ez kényelemből is fakad. A gyerek megáll a kirakat előtt, és elkezd rimánkodni, követelőzni, a szülő pedig hiába mondogatja: ” Nem lehet, kisfiam!” A gyerek elkezd toporzékolni, mire a szülő bemegy, és megveszi a hőn áhított játékot. De nem azért, mert megolvadt a szíve, hanem azért, hogy a gyerek végre csendben maradjon, neki meg nyugalma legyen. És ezzel közvetett módon megtanítja a gyereket zsarolni! Sajnos, ebben a televíziós reklámok komoly segítséget nyújtanak a gyerekeknek. Pontosan ezért intenzív harcot folytatok a gyerekeknek szóló reklámok ellen!

– Minden cég tisztában van vele, hogy a gyereknek nincs ugyan saját pénze, de a szülőtől kizsarolja. Ráadásul nálunk is megjelentek azok a nyugat-európai reklámok, melyek megfordítják a szülő-gyermek szerepet. A szülőt jelentéktelen kis senkinek mutatják be, míg a nagyokos szerepét a gyerekre osztják. Ez borzasztóan veszélyes, mert arra tanítják a gyereket, hogy a pozíciók meg is fordulhatnak. Pedig rettenetesen fontos, hogy a szülő megtartsa saját pozícióját! Nem igaz, hogy működőképes lehet egy olyan kapcsolat, ahol a szülő és a gyerek egyenrangú. Nevelni csak akkor tud a szülő, ha a gyerek felnéz rá, ha tiszteli.