Holocsy Katalin (43), a Komáromi Jókai Színház művésznője. Legutóbbi interjújában még lányairól, Hannáról és Rózáról beszélt. Kati azóta ismét a színpadon áll, dívaszerepben.

Öt év alatt rengeteg minden megváltozott. A lányok óvodába, iskolába mentek – anyukájuk pedig egy újabb szereppel lett gazdagabb, az anyaszereppel.

holcskaeredeti.jpg

– Fontos, hogy az életben megtanuljunk hálásak lenni – kezdi a beszélgetést. – Mikor gimnazista voltam, egyszer egy lánykollégiumban szálltunk meg Debrecenben, ahol élt egy kilencvenéves apáca. Kifaggattunk, hogy mi a hosszú élet titka. Az apáca azt mondta, hogy naponta hálát ad valamiért. Ha esik az eső, akkor azért, ha süt a nap, akkor azért, ha valakin segíteni tudott, akkor azért. Azóta esténként én is számot vetek. És nap mint nap látom, hogy mennyi csoda van az életemben! 

– A lányaid láttak már színpadon? 

– Persze, a kedvenc előadásuk a Padlás. Már vagy tizenötször látták.

– Csőstül kaptad a nyakadba az anyaságot. Az a színésznő vagy, aki mert arról beszélni, hogy egy anya is lehet fáradt… Hogy viselték a lányok, mikor visszatértél a színpadra?

– Évekig úgy gondoltam, hogy egy színésznő nem lehet jó anya. Nem hagyhat cserben háromszázötven nézőt és egy harmincfős stábot azért, mert belázasodott a gyermeke. Ezért sem tértem vissza mindjárt a színpadra: féltem, hogy a lányoknak majd hiányozni fogok! Öt évig voltam otthon velük, s ezalatt, bármennyire is hihetetlen, végig szoptattam. Biztonságot akartam nekik adni, hogy páncélként védje őket akkor is, mikor majd nem tudok velük lenni. Aztán mikor az első próbám előtt odaálltam eléjük azzal, hogy: „Sietek haza“, az ötéves Hanna azt mondta: „Jaj, anya, ne siess”! Hát, így vagyunk.

 

Hanna és Róza. A lányok, akik között csak két év különbség van, sokáig nem engedték aludni édesanyjukat.

 

– Ismét pörögsz, emberek között vagy. Az anyaságban az a nehéz, hogy körbe-körbe minden egyes nap ugyanaz… 

– Bevallom, már nagyon vágytam vissza! Azóta megint nincs két egyforma napom: ha benne vagyok egy próbafolyamatban, akkor mindennap dolgozom, ha nem, akkor meg fellépések vannak. 

– Ki vigyáz a lányokra, amikor dolgozol?

– A férjem. (Tóth Tibor, a Jókai Színház igazgatója – a szerk. m.) A hét elején összevetjük a naptárainkat, osztunk-szorzunk. Mikor pedig mindketten dolgozunk, akkor átjön hozzánk Évike, Hanna napközis tanító nénije. Játszik a lányokkal, elaltatja őket. Hétvégente pedig viszem őket az anyukámhoz. 

– Mit jelentenek egy színésznő számára a terhesség alatt felszedett kilók? Csűrhetjük-csavarhatjuk, de egy dívától mindenki azt várja, hogy megőrizze az alakját... 

– A várandósságaim alatt én is voltam nyolcvanöt kiló, s vonultam „döngő léptekkel” – ahogyan Schobert Norbi, a fitneszguru mondta nemrégiben. Időbe telt, míg valamelyest regenerálódott a testem. Amikor a nagyobbik lányom egyéves volt, még mindig akkora hasam volt, hogy az emberek azt kérdezgették, mikor jön a második baba (jött is Róza nemsokára). Később lassan, de biztosan visszataláltam a saját ritmusomhoz, s a kilók leolvadtak rólam. A testem már soha nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt, én mégis sokkal jobban szeretem a mostani formájában. Hisz a lányaim is szeretik a kerekded karomat és a pihe-puha hasamat, emlék fűzi őket az egyik cicihez és a másik cicihez. Szeretnek hozzám bújni. Szerintem nem a kilók a legfontosabbak, hanem hogy a nő a gyerekkel is meg tudja élni a nőiségét.

– Kit terhel meg jobban a gyermeknevelés: a férfit vagy a nőt?

– Ha a klasszikus családmodellt nézzük, akkor természetesen a nőt. Nálunk nem volt kérdés, hogy ki marad otthon a kicsikkel. Bár a férjem maximálisan kivette a részét mindenből: bevásárolt, este pedig főzött. Csodálatosan neveli a lányokat! Mi az a fajta család vagyunk, akiknél szombat éjjel gyöngyözik a vasárnapi húsleves, amit a férfi főz meg. Szépen elosztjuk egymás között a munkát. 

– Két lányod van, s nővéreddel, Krisztával is női páros vagytok. Mindketten a Jókai Színházban játszotok. Milyen ez a női kör? 

– Nemcsak rokonai, de jó barátai is vagyunk egymásnak, mindenről nyíltan tudunk beszélni. A színpadon a játék is könnyen megy együtt, mert jól ismerjük egymást. Nekem megnyugvás, ha ő áll mellettem a színpadon: nagyobb biztonságban érzem magam, mint egyébként. Néha bevillan, hogy anno mi is olyanok lehettünk Krisztivel, mint most Róza Hannával. Krisztit főként a nagyobbik lányomban látom: Hanna visszafogottabb, csendesebb, míg Róza cserfesebb, talán mint én voltam egykor. 

– Soha nem volt köztetek rivalizálás?

– Soha: mi mindig örültünk a másik sikerének. A nővéremet nyáron kitüntették Magyar Ezüst Érdemkereszttel, ami óriási büszkeség az egész családnak. Kriszti inspirál. Csodálatosan énekelte a Kabaréban Sally dalait, és nagyszerűt alakított Edith Piafként az Edith és Marlene-ben, amelyben együtt játszunk.

– Tudod, hogy van egy Holocsy lányok rajongói oldal az Instagramon? 

– Igen, hallottam. Egy kislány működteti, aki minden előadásunk után megvár bennünket a nővéremmel, s hoz nekünk valami apróságot. Szokatlan érzés, de bevallom, örömmel tölt el, hogy valaki számára példakép vagyok.

– Édesapátok, Holocsy István a Jókai Színház igazgatója volt. Vajon mit gondolna, ha látná, hogy a lányai együtt játszanak?

– Büszke lenne ránk. A szalagavatós bemutatónkon én játszottam a főszerepet a Képzelt riportban. Apukám a könnyeivel küszködött, annyira meg volt hatva. Sajnálom, hogy soha nem láthatott játszani nagyszínpadon. Nagy szerepe volt abban, hogy örökre megcsapott a színpad levegője. 

holcska01.jpg

Öt évig csak ANYA voltam, a nap minden pillanatában. 35 éves koromban szültem: és nem estem kétségbe, amikor a szülés után a tükörbe néztem. Huszonöt kilót szedtem fel a két gyerekkel, de a kilók maguktól lepotyognak rólam, annyit rohangáltam körülöttük. Ma mindenért kárpótol, amikor rájuk nézek. Nagyon intenzív gyerekeink vannak: igazi örökmozgók! Egy időben testvér babakocsit vettem, úgy sétáltunk. Csak így sikerült álomba ringatni őket. Mikor meg esett, beültünk az autóba, mentem néhány kört, majd megálltam egy parkolóban, és hallgattam az édes szuszogásukat. Csak ültem, néztem ki a fejemből, bámultam az esőt. Így pihentem“ – mondja a színésznő.

– Van kedvenc szereped, esetleg szerepálmod?

– Tizenhét év alatt sok kedvencem volt, de ha egyet ki kéne emelni, akkor az Gondos Magdolna karaktere lenne Tamási Árontól az Énekes madárból. Különleges volt Nasztaszja Filippovnát is játszani Dosztojevszkij Félkegyelműjében – azért is, mert Martin Huba, színművészetis osztályfőnököm rendezte. 

– Milyen rendezőkkel szeretsz együtt dolgozni? 

– Olyanokkal, akiknek határozott elképzelésük van az előadásról, és ezen engem pontosan vezetnek a próbafolyamat során. Ahogy a gyerek is akkor érzi magát biztonságban, ha a szülő megszabja a határokat, a színésznek is tudnia kell, hogy a figura honnan indul és hova kell megérkeznie. 

 

A lelki béke a legfontosabb. Én nap mint nap teszek azért, hogy egyensúlyozni tudjak a billegő pallón, amit a színház tol a színész alá.

 

– Az, hogy a színész állandóan más ember bőrébe bújik, nem hat negatívan a személyiségére? Egy idő után lehet különbséget tenni a valódi és a játszott világ között? 

– Jó esetben hat órakor belebújunk egy szerepbe, s este tízkor levetjük azt – haza már nem visszük magunkkal. Persze minden szerep hatással van ránk. Például abban a hat hétben, amikor Dosztojevszkij Félkegyelműjét próbáltuk, nyomasztó érzések kavarogtak bennem. Ahhoz azonban, hogy ezeket helyre tudjuk tenni, kell egy belső nyugalom. Igyekszem naponta dolgozni magamon, hogy megtaláljam az egyensúlyomat.  

– Pontosan mit értesz ez alatt? 

– Az emberek kitakarítják a lakásukat és a kocsijukat, de a lelkük tisztán tartásával valahogy elfelejtenek foglalkozni. Az élet mindig azt a filmet játssza le nekünk, ami a lelkünkben fut. A látható világ a díszlete annak a darabnak, amely bennünk játszódik. Ha nem vagyunk vele megelégedve, akkor tudunk rajta változtatni. Szerintem nincsenek jó és rossz történések, csak tapasztalások, amelyek a fejlődésünket szolgálják. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mit üzen számunkra egy-egy szituáció, s hogy milyen tanulságot vonhatunk le belőle. Igyekszem naponta dolgozni magamon, kitakarítom az elmémből azokat a gondolatokat, hitrendszereket, amelyek már nem szolgálnak engem.

– A lelked mellett a testedet is tudatosan formában tartod? 

– Igen, hiszen a színpadon a lelkemmel és a testemmel dolgozom. Mindennap teszek azért, hogy negyvenhárom évesen, két gyermek után is fitt és rugalmas legyek: a jóga mellett konditerembe járok, és öt után már nem igazán eszem.

holcska02.jpg

– A férjed, Tóth Tibor 17 éve vezeti a Jókai Színházat. Soha nem részesültél negatív megkülönböztetésben emiatt? 

– Aktuális a kérdés, mivel épp most van vezetőségváltás a színházban. Voltak könnyebb és nehezebb időszakaink. Sokáig úgy éreztem, hogy mindenben muszáj a sor végére állnom, és jobb teljesítményt kell nyújtanom mindenki másnál. Ez az idő érdekes tapasztalás volt az emberekről és az emberi kapcsolatokról.

– A színház révén ismerkedtetek meg?

– Én gimis kamaszlány voltam, mikor Tibi már játszott. Ismertük egymást, de csak felületesen, mivel ő tíz évvel idősebb nálam. Másodéves voltam a színművészetin, mikor hivatalosak voltak a színházzal a kisvárdai nyári fesztiválra. A nővérem kisfia megbetegedett, így jó testvérként beugrottam Kriszti helyett az előadásba. Ott ismertük meg egymást behatóbban Tibivel, s két gyönyörű kislányunk született. Nyilván nincsenek véletlenek, ennek így kellett történnie. 

– Falun éltek, de te városban nőttél fel. Melyik életet szereted jobban?

– A férjem álma volt, hogy költözzünk ki falura, ő a keleti végekről került Komáromba. Én tőrőlmetszett komáromi lány vagyok, ám megtetszett a vidéki élet, miután egyre több időt töltöttünk a dunaradványi víkendházunkban. Végül kiköltözünk. Életünk legjobb döntése volt! Csodás, természetközeli helyen élünk a Duna-parton, nagyszerű barátokra tettünk szert mi is és most már a lányaink is. Radvány befogadott minket. 

– Mit jelent számodra felvidéki színésznek lenni? 

– Számomra ez természetes. Pozsonyban végeztem el a színművészetit, magyar színész vagyok, magyar nyelven játszom. Szokták mondani, hogy egy nemzet addig él, ameddig a kultúrája él. Úgy gondolom, boldog ember lehetek, ha én ehhez a kultúrához egy kicsikét is hozzá tudok tenni. 

– Végezetül: mit üzennél azoknak a lányoknak, akik színésznők szeretnének lenni itt, a Felvidéken?

– Legyenek színésznők! Merjenek nagyot álmodni, és tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy az álom valóra váljon. Ha ez az ő útjuk, biztosan sikerülni fog!
 

Olláry Ildikó

Kapcsolódó írásaink: Az ének több
                                  Edith és Marlene

 

web-bannerek-hirlevel-01.jpg

Embedded thumbnail for Anya és színésznő