Hömpölygő folyó, rejtélyes, tükörsima tó. Valahogy így tudnám jellemezni az anya és lánya közti kontrasztot. Erzsébet folyamatosan árad, és majd’ kirobban az energiától; Viktória pedig maga a lágyság és harmónia. De amennyire különböznek, annyira hasonlítanak, és a családi értékeket közösen próbálják továbbadni.
Asztalos Viktória (47, Naszvad) gyógytornász szakon szerzett diplomát. Dolgozott az érsekújvári kórházban, tanított a helyi egészségügyi szakközépiskolában, jelenleg pedig adminisztratív munkát végez megújuló energiaforrásokkal, illetve napenergiával foglalkozó családi vállalkozásukban. Férjével öt gyermeket nevelnek, András fiuk (23) és Rozina lányuk (5) közt 18 év korkülönbség van. A nővérek – Anna (20), Luca (17) és Emma (13) – is féltve óvják kishúgukat. Viktória azon modern nők egyike, akik a nevelésben nem az internet, hanem a „régiek” szavát tartják irányadónak. (Fotók: Dömötör Ede)
A hölgyekkel nem először találkozott az Új Nő szerkesztősége, s mint 2019-ben, úgy most is lebilincselő beszélgetésben volt részünk: nevelésről, férfi-női szerepekről, hagyományokról esett szó. Az anyát, Csontos Erzsébetet Zita kolléganőm kérdezte, lányát, Asztalos Viktóriát pedig jómagam.
– Édesanyád mindig ennyire energikus volt?
– Mindig. Sőt! Szoktunk is azon viccelődni apukámmal, hogy mióta nyugdíjas lett, alig látjuk. Állandóan jön-megy, szervezkedik, húzóember a naszvadi kultúrában.
Viktória és Erzsébet
– Te is örökölted ezt a vitalitást?
– Részben igen, de a húgom még inkább. Ő és anyukám valahogy természetesebben veszik az élet kihívásait. Mi apukámmal hajlamosabbak vagyunk túlagyalni a dolgokat. A testvérem mindemellett rettentően türelmes típus: szintén öt gyermeke van.
– Öt-öt gyermek, tíz unoka. 2019-ben adtál utoljára interjút az Új Nőnek, azóta újabb taggal bővült a családotok. Gratulálunk!
– Nem sokkal az interjú előtt hagytam ott a tanári állásomat, hogy a családra fókuszálhassak. Elég jól sikerült a dolog! (Nevet.) A fiam mindig is szeretett volna egy kisöcsit a húgai mellé, de most már biztos, hogy várnia kell a saját fiára. Ugyanis az ötödik gyermekünk, Rozina is kislány! Ő a család szeme fénye, a nagyok óvják és babusgatják. A férjemmel is mázlim van, rugalmas típus, gyorsan alkalmazkodik a változásokhoz. És hát, valljuk be, nyolc év után egy kisbaba érkezése elég nagy változás a családban.
Egyébként népes a rokonságunk. Anyukámnak huszonnyolc első unokatestvére van! Gyermekkorunkban természetes volt, hogy a nagy családi eseményeket több mint százan üljük meg. Biztos, hogy ez is befolyásolt abban, hogy végül öt gyermekem lett.
– Hogy látod, mennyire jó ez a nagy korkülönbség a testvérek között?
– Vannak előnyei és hátrányai. A nagyok már önállóak: a fiam Plzeňben tanul grafika-illusztrációt, a két idősebb lányom pedig Pozsonyban festészetet és éneket. Nagyon szoros köztük a kapcsolat, még a kollégiumban is szobatársak voltak, jelenleg közös albérletben laknak. Tehát már csak Emma és Rozina vannak velünk otthon. De nyolc év azért nyolc év: értelemszerűen más az érdeklődési körük. A húgoméknál ellenben tíz év alatt születettek a gyerekek, ott a kicsik sokkal dörzsöltebbek. Ha a legkisebb elesik, nem szalad oda rögtön mind a négy tesó, hogy „Jaj, szegénykém!”, mint nálunk. És Rozi néha azért vissza is él a helyzettel…
– Mostanra bizonyára ismered a gyereknevelés minden csínját-bínját. Milyen érzés újra kisgyermekes anyának lenni?
– Sokat merítek a korábbi tapasztalataimból, de persze mindegyik gyermekünk más. Viszont érzem, hogy már nem vagyok huszonéves. Az utolsó terhességem sokkal megterhelőbb volt, mint az előzőek: hamarabb elfáradtam, vérszegénységgel küzdöttem, és a türelmemet is könnyebben elveszítettem. A szüléssel és a szoptatással szerencsére most sem volt gond, mind az öt gyermekem természetes úton jött a világra. De azért ha tetszik, ha nem, a menopauza közelségét megérzi a nő.
– Gyermekként is tudtad, hogy nagy családod lesz?
– Nem, én az a kislány voltam, aki szívesebben játszott autókkal, mint babákkal. Amikor a többi lány már az esküvői magazinokat bújta, én még akkor sem ábrándoztam a fehér ruháról. Aztán megismertem a férjemet, s valahogy természetesen jött minden. Visszatekintve, a szüléseimet sem izgultam túl, pedig az aggodalmaskodás nem áll távol tőlem! (Nevet.)
– Kihez fordultál tanácsért?
– Az egészségügyi iskola révén volt némi alaptudásom, ezenkívül anyukám készített fel. Anyu műtősként negyvenként évig dolgozott a szülészeten, bíztam a tudásában. A legjobb tanács, amit adhatok: hallgassunk az ösztöneinkre! Régen én sem hittem el, de az anyaság tényleg kódolva van a nőben. A gyermekkel együtt megszületik az anya, apává viszont válnia kell a férfinak. És ez a nevelésre is érvényes. Máig próbálok ösztönösen döntéseket hozni, és a józan belátásomra, értékrendemre alapozni. Egyáltalán nem olvasgatom, hogy mit írnak más anyukák az interneten!
Ez a rengeteg információ és összehasonlítgatás csak elbizonytalanítja a szülőket. Mi elsősorban boldog, nem pedig tökéletes gyerekeket szeretnénk nevelni. Illetve fontos, hogy bárhová is kerüljenek a világban, mindig emlékezzenek arra, honnan jöttek.
– Téged is ebben a szellemiségben neveltek?
– Anyukám és nagymamám rengeteget meséltek nekünk a régi világról, én pedig szeretnék visszakanyarodni ezekhez az egyszerű, tiszta értékekhez. A régiek, hiába volt szegénység vagy háború, nem komplikálták túl az életet, nem csináltak tragédiát az apró-cseprő kihívásokból. Az egyszerű, paraszti családokban, mint amilyenekből mi is származunk, a megélhetés volt a cél, ezenfelül a család és a hit tartotta össze az embereket. Nagymamám nagyon keménykezű volt a nevelésben, viszont anyukám ehhez képest sokkal engedékenyebben bánt velünk. Vannak dolgok, melyekről másképp gondolkodunk anyukámmal, de az alapértékrend ugyanaz maradt. Hiszem, hogy ha az ember ismeri a gyökereit, szilárdabban áll az életben! Ezért is örülök annyira, hogy a hagyományőrzés – ezen belül is a néptánc – szerves része az életünknek.
– Mindannyian táncoltok?
– A férjem és a három kisebb lányom igen, a nagyobbak már nem. Péntek délutánonként a Pettyem tánccsoporttal próbálunk, gyakran késő estig. Nemcsak a közösség remek, de a családunk is kiszakadhat kicsit a mindennapokból. Nem beszélve a fellépésekről! Tavaly nyáron például a magyarországi Szulok községben jártunk, ahol egy varázslatos, erdőszéli kis vendégházban volt a szállásunk, de azóta is rengeteg szép helyen megfordultunk. Ezek a kirándulások Rozinának is óriási élmények, hiszen már ő is táncol az óvodás csoporttal.
– Egyáltalán hogyan tudsz besűríteni minden teendőt huszonnégy órába?
– Sokszor kérdezik tőlem, hogyan lehet mindent győzni. Az őszinte válaszom: sehogy! Szerintem a rugalmasság a kulcs. Nem várhatom el, hogy minden napunk egyformán teljen, hiszen egy ekkora családban mindig akadnak új kihívások. Gyakran hallom az ismerősöktől: „Neked akár tíz gyereked is lehetne, hisz sose görcsölsz semmin!” Ó, dehogynem! Amikor például Anna lányom érettségizett, a szóbelire, majd a felvételire is lebetegedett. Én meg vele együtt! A férjem nem értette, miért aggodalmaskodom, de nem tudok nem osztozni a gyerekekkel a terheiken.
– Hogyan osztjátok fel egymás között a teendőket a férjeddel?
– A férjem édesanyja háztartásbeli volt, de mivel otthon gazdálkodtak, az egész család rengeteget dolgozott. Így ő elsősorban azt a mintát látta, hogy a nő otthon van, foglalkozik a benti munkákkal, a férfi pedig a ház körüli dolgokkal. A felosztás nálunk is hasonló, de ha szükség van rá, a takarítástól a főzésig mindenből kiveszi a részét.
Fontos, hogy az apa ne csak jelen legyen a családban, de a részese is legyen. A régi világban ez könnyebb volt, hiszen az apák együtt gondozták a fiaikkal az állatokat és a kertet. Ma napközben mindenki a munkahelyén van, így az apáknak is nehezített a terep.
– Mi az a kérdés, ami leginkább foglalkoztat jelenleg?
– Hogy jól csináljuk-e a szülőséget. Az évek során megtanultam fontossági sorrendbe rendezni a teendőket, de néha még most is beleesem abba a hibába, hogy túl sok mindent szeretnék győzni egyszerre. Ha pedig nem megy, csak ostorozom magam, ami nem a legjobb példa a gyerekeknek. Mi viszont még abban a szellemiségben nevelkedtünk, hogy a „dolgoknak megvan a rendjük”, s ha nincs minden szépen elvégezve, a falu bizony megszólja az embert. Ezt a megfelelési kényszert nagyon nehéz kinevelnie magából az embernek.
– Van valamiféle mottód, ami átsegít a nehezebb perceken?
– Nem az a lényeg, hogy hol tartunk, hanem hogy milyen irányba indulunk el.
– Elárulod, hogyan tudtál ennyire csinos anyuka maradni ennyi feladat mellett?
– Az alkatom nagyrészt genetika, a szülések után szinte magától helyreállt a súlyom. Ugyanakkor igyekszem tudatosan táplálkozni, e téren is ösztönös vagyok, hallgatok a testemre. Nem erőltetem magamra a nehéz ételeket, ha nem kívánom őket. A megjelenés is fontos számomra, szeretem a csinos ruhákat, de főleg a letisztult, visszafogott vonal a zsánerem. Hiszem, hogy egy nőnek mindig a korához mérten kell kihoznia magából a maximumot: nem szeretnék úgy megjelenni negyvenhét évesen, mint a húszéves lányom.
– Van „énidőd”?
– Régebben szerettem elsőként felébredni, hogy nyugodtan megihassam a reggeli kávémat, viszont mostanában inkább tovább pihenek, ha van rá lehetőségem. Napközben pedig próbálok minden pillanatot kihasználni zenehallgatásra, olvasásra. De még mindig szeretek elvonulni a kávémmal! (Mosolyog.) Ilyenkor átgondolom az aznapi teendőket. Jó érzés picit egyedül lenni, rendszerezni a gondolataimat, beszélgetni magammal és Istennel. Bár nem ülök ott minden vasárnap a templomban, igyekszem úgy élni, hogy az Neki tetsző legyen.
Művészlelkű a családunk. Már a felmenőink is értettek a kézművességhez. Dédpapám volt az utolsó takácsmester Naszvadon. Nagy álmom, hogy a nyomdokait követve én is szőni tanulhassak. Még nem sikerült teljesen elsajátítanom, de az alapokkal már megismerkedtem!
– Végezetül: mi a legjobb abban, ha az embernek nagy családja van?
– Hogy nagy családja van! (Nevet.) Vannak napok, amikor még egy egérlyukba is képes lennék bekuckózni, csak hogy kicsit elvonulhassak a zaj elől. Közben mindennél jobban szeretem, hogy ekkora élet van körülöttem. Igazi hangos család vagyunk, nagy szócsatákkal és véleménycserékkel – de összetartóak is egyben. A mi világunk így kerek!
